Hogyan nevelt belőlem a Vörös Hadsereg Neoton-hívőt? - koncertbeszámoló

Van az a nézés. Tudják, az az üveges, élettelen tekintet, amivel a párolt hagyma becenevű gasztro-balesetek rendelkeznek. Pontosan így néznek rám a rocker haverjaim, amikor a Motörhead-felvarróm felett véletlenül eldúdolom, hogy „Lobo, az idegen, Lobo, néz hidegen...”. Pedig a képlet egyszerű: Lemmy az Isten, Morrison a Próféta, de a Neoton Familia a családi ezüst, amit nem adunk el a zaciba.

Hogy kerül egy kőkemény rock-rajongó a diszkó-parkettre? A válasz a múlt ködében, pontosabban egy moszkvai lakótelep második emeletén rejlik. Míg Jim Morrison katonagyerekként az amerikai sivatagot szelte át, én a szovjet valóságban nevelkedtem, ahol a Nugép 205-ös lemezjátszó volt a szabadság egyetlen hangszórója. Bár a diszkózene világa alapvetően távol áll tőlem, a Neoton valahogy mégis képes volt lerombolni azt a belső falat, amely a rockzenén kívül minden mást hivatott lett volna kirekeszten. Talán azért, mert ez nem csupán egyszerű pop, hanem egy olyan gitárpop hangszerelés, amely messze túlmutat a műfaji sablonokon. 

Otthon a zenei nevelés nem ismert műfaji határokat, Stones, Zeppelin és Edda után menetrendszerűen érkezett a Neoton. A koreográfia pedig rituális volt. A szülői bulik elején még mindenki méltóságteljesen bólogatott az Omegára, de az Éva Vermutok és a konyakszódák pusztulásával párhuzamosan váltották fel a léggitárt a „keresztlépések”. Hajnalra persze menetrendszerűen megérkezett az erkélyről éneklős Edda-siratás, így a magyar énekszó olyankor is betöltötte a szovjet éjszakát, amikor a hős ittas katonák éppen nem Lenint éltették. Nekem pedig ez a miliő úgy égett bele a memóriámba, mint az egykori Budapest Sportcsarnokba a karácsonyi vásár árukészlete. Idén január 10-én az MVM Dome-ban jött el az igazság pillanata. A hatóságok persze mindenkit kértek, hogy a hóhelyzet miatt válasszák a tömegközlekedést, de egy rockernek ne mondják meg, mivel menjen! A lázadás jegyében kocsiba pattantunk, mert mi más lenne a rock'n'roll, mint egy fűtött utastérben parkolóhelyet keresni? 

  A helyszínre érve a küzdőtéren már csak lapjával lehetett közlekedni a tömegben, a hangulatot pedig éppen Dj. Dominique próbálta megalapozni – akinek jelenlétét ezúton is köszönjük, de ennél hosszabb elemzésbe inkább nem bocsátkoznék, mert olyan lenne, mint dobszólót elemezni egy technopartin: felesleges. Fél nyolckor aztán a Lobo dallamaival kezdetét vette a Finálé, ahol végre bebizonyosodott, hogy a hús-vér emberek által megszólaltatott hangszereknek még mindig nincs párja.

 Ha kritizálni kell – és egy rockeren mindig van bőrdzseki meg kritikai érzék –, akkor a hangosítást említeném. Heatlie Dávid zseniális dobos, de a hangzást valahogy sikerült „vékonyra” venni. Hiányzott az a gyomrot rázó mély alap, ami a lemezeken annyira dögösen szól. De amikor felcsendült a személyes kedvencem, a Hétvégi motorozás, minden megbocsáttatott. Ez a dal a Neoton mesterműve, egy igazi bitang darab, amitől még egy magamfajta rajongó is elkezdi rázni a... hát, valamijét. Identitásom egyik legfőbb tartóoszlopát, a képzeletbeli léggitáromat is kénytelen voltam a virtuális tokjába süllyeszteni, hogy a kamionsofőröket idéző, finoman szólva is darabos mozgáskultúrámat egyfajta ’légtörülközős deréktörléssel’ és némi riszálással vegyítve próbáljak meg sodródni a kollektív hangulattal- A közönség pedig egy külön tanulmányt érdemelt. Voltak ott:

Az egykori diszkópápa: Aki ma már inkább egy megkopott mozgásérzékelőhöz hasonlított, de az „egy jobbra, egy balra” alaplépést még becsülettel tolta.

A „parkoló apukák”: Akik a sörpultnál úgy várakoztak, mint a plázák kanapéin a feleségükre váró férfiak. Elkísérték az asszonyt, de a tánchoz már nem adták a nevüket. Itt legalább barátságok köttettek két korsó között.

A negyvenes csajbandák: Na, ők a legveszélyesebbek. Egy jól irányzott csajbuli durvább tud lenni egy frontális ütközésnél. Kikapcsolták a „szülői üzemmódot”, és olyan energiával ugráltak, mintha nem lenne holnap, vagy legalábbis hétfői iskolakezdés. 

De éppen ez adta a dolog báját: az emberek végre lekapcsolták a mindennapi üzemmódot, félretették a háztartást és a gyereknevelést, és egyszerűen csak hagyták, hogy a zene átvegye az irányítást. Aki azt hiszi, hogy a Neoton csak egyszerű popzene, az valószínűleg még sosem hallott rendes gitárpopot. Amikor Alapi István és Végvári Ádám egymásnak feszült egy gitárpárbaj során, még a legszőrösebb szívű metálosok is elismerően csettintettek volna. Mert az est első vendége az Edda gitárosa volt, Alapi István, aki megidézte Van Halen nagy slágerét, a Jump-ot is. 

  A hatalmas színpad hátterében feszülő monumentális kivetítőn olyan mesterien megkomponált, a dalok lüktetéséhez patikamérlegen adagolt 3D animációk hömpölyögtek, amelyek önálló vizuális produkcióként is bármikor megállták volna a helyüket.  A három alaptag, Csepregi Éva, Végvári Ádám és Baracs János Öcsi színpadi megjelenése pedig pont attól volt annyira hiteles, hogy a kosztümeikkel sikerült hajszálpontosan eltalálniuk azt a mezsgyét, ahol a látványos elegancia még nem csúszik át kínos farsangba vagy olcsó giccsbe; rajtuk nem érezni a „gagyi szagot”, ruháik pedig sokkal inkább idézték a nemzetközi világsztárok stílusos profizmusát, mintsem egy eltévedt jelmezbál kellékeit.   Sokan hajlamosak fanyalogva elfordulni, ha a zenekar neve szóba kerül, vagy csak sűrű pironkodások közepette merik bevallani titkos vonzalmukat a slágereik iránt, ám egy dolgot még a legvérmesebb kritikusoknak is el kell ismerniük: a produkciójukat bármivel lehet vádolni, csak azzal nem, hogy béna lenn. Hiszen az a zenei profizmus, amit képviselnek, szakmailag egyszerűen kikezdhetetlen. Ez így volt a múltban is, és a mai napig is hozzák azt az energiát a színpadon, amitől rendszerint felrobban a nézőtér. 

A koncert csúcspontja egy érzelmi hullámvasút volt. Megidézték a 45 évesen elhunyt Jakab Györgyöt, a Megváltást várok pedig archív felvételről is libabőrt okozott. Amikor pedig az alapító, Pásztor László gitárral a kezében besétált, hogy elénekelje az 50 éves Vándorének-et, ott már nem volt kérdés: ez a zenekar azért maradt életben, mert önazonosak. Pont. Ők ezt tudják, és ezt nagyon tudják. A zenekar motorja, Heatlie Dávid pedig nemcsak elkápráztatta a nagyérdeműt, de egy ponton konkrétan meg is doboltatta a közönséget egy olyan szólóval, amiben benne volt minden, amitől ez a hangszer dögös. Dávid egyébként is óriási dobos, akit egyszerűen élmény figyelni, ahogy a legkomplexebb témákat is olyan széles mosollyal és könnyedséggel hozza le, mintha csak egy laza reggeli ujjgyakorlatot végezne. A slágerek pedig csak jöttek és jöttek feltartóztathatatlan áradatként.  A Tini-dal, a Caligula a Don Quijote az Eszterlánc a Nyár van és a Sámson és Delila  dübörögtek, majd a Párizsi lány és a Sárkány éve repített minket távolabb.  

Egy hat évtizedet átölelő, elképesztő mennyiségű dalparkot szinte fizikai képtelenség lenne hiánytalanul belegyömöszölni egyetlen műsorba is, ám a Familia rutinosan vette az akadályt, és zömében az összes olyan monumentális slágert felvonultatták, amelyek nélkül az elmúlt fél évszázad magyar poptörténelme egyszerűen értelmezhetetlen lenne.  Amikor felcsendült a Santa Maria, az Aréna szinte érezhetően darabjaira robbant a felfokozott hangulattól, én pedig végre választ kaptam arra a gyerekkorom óta foglalkoztató, égető kérdésre, hogy miként is festhet a Neoton által megénekelt legendás hajó a valóságban. A vizuális felelet pedig minden várakozást felülmúlt: a látványtervezők egy tükörkockákkal kirakott, flitterekkel bőségesen díszített, monumentális vitorlást álmodtak a kivetítőre, amely a dal lüktetésével karöltve bitang összképet alkotott. Ahogy az várható volt, az est koronáját a zenekar legnagyobb és legikonikusabb slágerével, a 220 felett című dallal tették fel, amely nemcsak a finálét jelentette, hanem egyúttal tökéletes szimbóluma is volt az egész koncertet jellemző rettentő tempónak. Én is kénytelen voltam előrántani a léggitáromat a sarokból, hogy méltó módon, a húrok közé csapva búcsúztassam ezt az estét..

A Neotonnak azért van nehéz dolga, mert több slágert írtak az évtizedek alatt, mint amennyi beleférhet egy két és fél órás műsorba. Bár a Monte Carlo és a Hazudós dal hiánya miatt maradt bennem némi űr, de azért nyugtáztam, hogy ami jó, az bizony jó. Amíg a Facebookon és a politikában mindenki egymást marja, addig a Neoton koncertjén tízezer ember szerette egymást, és ha csak ennyit értek el ezzel az estével, már megérte autózni a hóban, mert néha még egy magamfajta rockernek is szüksége van arra a minőségi, dögös popzenére, ami a nosztalgián túl valódi élményt képes nyújtani.