Október végén mutatták be Grosan Cristina második nagyjátékfilmjét, a Hétköznapi kudarcokat, amiért a Velencei Filmfesztivál zsűrije őt választotta a legjobb negyven év alatti rendezőnek. Ennek apropóján beszélgettünk vele.

A szülővárosodban, Aradon senki nem dolgozott filmesként. Jelentett ez valamiféle félelmet vagy épp plusz motivációt, amikor belevágtál a szakmába?

Ha nem is félelmet, de mindenképp egy képzavart. A filmrendezői lét egy kisvárossal nem annyira összeegyeztethető. Senki nem foglalkozik művészettel a családomban, szóval nem csak a filmezés volt távol mint karrierlehetőség. De tizenévesen nem szakmát kerestem, hanem egy kifejezési eszközt, amely ötvözte azt, ami amúgy is érdekelt. Kezdetben nem volt kimondott célom, hogy filmmel foglalkozzak. A színház és a fotózás nagyon érdekelt, ez vezetett a filmhez. Nem ismertem filmrendezőket, és konkrétan nem fogalmazódott meg bennem, hogy ez egy karrierlehetőség. A Kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem román nyelvű filmes szakán végeztem, ahol a tanáraink inkább a televíziózás felé próbáltak terelni minket. Akkoriban azt gondolták, az egy biztos megélhetési lehetőség. Azt mondták, a filmezés nehéz pálya, és ebben igazuk volt. De ez nem jelenti azt, hogy annyira nehéz, hogy meg se próbáld.

Miután lediplomáztál Kolozsváron, jelentkeztél a Berlinale fiatal filmeseknek szóló programjára, a Berlinale Talentsre, ahová fel is vettek. Berlinben volt alkalmad külföldi rendezőkkel találkozni, akikkel a mai napig tartjátok a kapcsolatot. Hogyan segítette ez a pályádat?

Úgy álltam hozzá, hogy nagyon kellemes egy hét lesz, megismerek rengeteg velem egykorú filmest, aztán mindenki hazamegy. Azóta eltelt tizenegy év, de még mindig úgy érzem, ez egy nagyon fontos állomás volt. Ráláttam, hogy ki hogyan került be a nemzetközi filmes világba, és mennyi idő, mire egy európai rendező megszerzi a kisfilmjéhez szükséges összeget. Nemcsak tartom a kapcsolatot azokkal, akiket ott megismertem, de sokukkal dolgoztam is együtt, és folyamatosan követjük egymás munkáját. Öröm látni, hogy mindenki fejlődik, és újabb filmekkel jelentkezik. Rendkívül hasznos volt a Berlinben töltött idő. Akkor még nem tudtam, hogy ilyen hosszú utóélete lesz a pályámon annak az útnak.

A MOME Média Design mesterszakát is elvégezted, amiről azt mondtad, hogy életed két legszabadabb éve volt. Szakmailag mit adott neked ez az időszak?

A vizualitásomnak sokat segített, mert Kolozsváron rengeteg szabályt kellett követni, itt pedig Szirtes János osztályvezetőnk minden erejével arra ösztönzött, hogy engedjük el a fantáziánkat. Ez filmesként is nagyon hasznos volt: rengeteg lehetőséget kaptunk a kísérletezésre, tágította a látókörömet és a korlátaimat. Az alapképzés alatt Kolozsváron inkább a román új hullám minimalista, szikár stílusa vett körbe, ami nézőként rendkívül értékes, de filmesként mást kerestem. Az Átalakítás folyamatban című kisfilmemben próbáltam kísérletezni más formanyelvvel, a groteszkkel és az abszurditással, amihez korábban félénkebben nyúltam. Ehhez nagyban hozzájárultak a MOME-n eltöltött évek, amik ráerősítettek, hogy a fotografikus gondolkodásom igenis tud találkozni a filmmel.

Az Átalakítás folyamatban az idős korról és az öregség társadalmi megítéléséről szól. Mi foglalkoztatott ebben a témában harmincévesen?

Nagyon érdekelt, hogy a kisfilmemben a főszereplő nem egy tinédzser vagy egy fiatal, hanem egy hatvan év feletti nő. „Csak” egy nő, akit nem egy másik személyhez képest definiálunk, nem valakinek a nagymamája, anyukája, felesége. Úgy gondoltam, hogy könnyebb egy abszurd és groteszk szituációban vizsgálni az öregség témáját, és Takács Katalin színésznő humorérzéke is sokat adott ehhez a hangulathoz. Az első filmemben, A legjobb dolgokon bőgni kell-ben, de a Hétköznapi kudarcokban is megjelenik az öregedés témája. Állandóan azt halljuk a médiában, hogy az öregedés lassítása, megállítása fontos cél, miközben mindannyiunk fölött eltelik az idő, és elég furcsa érzéseket teremt az emberekben, főleg a nőkben. Szerintem fontos erről párbeszédet kezdeményezni.

A legtöbb rövidfilmed és nagyjátékfilmed női karakterekről szól. Ennek elsősorban az az oka, hogy a történetek nagy részét saját élményeid ihlették, vagy inkább az, hogy jobban tudod mozgatni ezeket a szereplőket?

Nem feltétlenül a saját élményeimet szeretem vászonra vinni. Inkább egy problémakör érdekel, és azt nézem, hogyan lehet dramatizálni az ötletet úgy, hogy a nézőnek is ugyanazt jelentse, mint amit szerettem volna kommunikálni. Most például egy olyan terven is dolgozom, ahol férfi a főszereplő.

Nem hiszem, hogy nők jobban írnak női karaktereket, férfiak pedig férfi főhősöket –

van jó és rossz példa mindkét oldalról. Az viszont tény, hogy mai napig azt tapasztalom, hogy a nőknek könnyebb női és férfi főszereplőkkel azonosulni vásznon, mint a férfiaknak, akik inkább férfi főszereplőket követnek könnyebben.

Első nagyjátékfilmed, A legjobb dolgokon bőgni kell a harmincas korosztály generációs problémáiról szólt. Egy tavalyi interjúban említetted, hogy még mindig folyamatos kapunyitási pánikban vagy. Ez mennyiben függhet össze azzal, hogy filmrendező vagy, ami egzisztenciálisan és szakmailag is rengeteg kihívással és bizonytalansággal jár?

Biztos, hogy összefügg. A filmes alkotói lét nem a legkényelmesebb, nem lehet hosszú távon tervezni. Nagyon kompetitív szakma. Pont emiatt nehéz megjósolni, hogy melyik tervből lesz film, és melyikből nem. Vicces tapasztalat, hogy a filmrendezés olyan szakma, ahol sokáig fiatalnak számít az ember. Furcsa olyan címet olvasni, hogy „díjat nyert a fiatal, negyvennégy éves rendező”, de az a helyzet, hogy a filmrendezők sokkal lassabban haladnak a pályájukon, és nemegyszer hallok olyat, hogy valaki ötvenévesen készíti el az első filmjét. Úgyhogy jó visszacsatolás: a tavalyi interjúm egy évvel később is igaz, folyamatosan kapunyitási pánikban vagyok, mert szeretem, amivel foglalkozom, és bizonytalan, mikor és hogy tudom csinálni. Akkor érzem igazán, hogy élek, amikor filmet készítek. Szeretném megteremteni a lehetőséget, hogy továbbra is ezzel foglalkozhassak, és úgy, ahogy én szeretem.