Debreceninek érzem magam, de meg kellett küzdenem azért, hogy ez így legyen

– vallja Porkoláb Gyöngyi, aki noha Nyíregyházáról származik, a cívisvárosban megannyi kezdeményezés fűződik a nevéhez. Amikor arról kérdezem, mit jelent neki Debrecen és a debreceniség, viccesen fogalmazva azt mondja, ő amolyan „gyüttmentnek” számít, ám komolyra fordítja a szót, amikor arról beszél, nem adta magát könnyen a város, de megszerette, és bízik benne, ez az érzés mára már kölcsönös. Jelenleg a Debreceni Campus Nonprofit Közhasznú Kft. társadalmi-kulturális mediátoraként tevékenykedik és saját vállalkozását építi. Legutóbb egy debreceni nőket bemutató kiadványt szerkesztett.

Mit jelent számára a hivatása?

Megtalálni, hogy vajon miben vagyunk jók, mit szeretünk csinálni, miben tudunk a világ javára tenni fontos, de nem is olyan könnyű dolog. Ezek felismerése mellett nagy kérdés, hogy a környezetnek, a piacnak is szüksége van-e rá, ha igen, miként.

Ha ezek összeérnek, na, számomra az jelenti a hivatást.

A „Válj saját életed vállalkozójává” egy nemzetközi iskola szlogenje, de nagyon érdekes kihívás mindannyiunknak.  Jelenleg a Campus Kft. feladatai mellett a saját vállalkozásomat építgetem, amelyben olyan dolgokat tudok csinálni, amely kapcsán nap mint nap hasznosnak érzem magam. Társadalmi és kulturális mediátorként projekteket, ötleteket, márkákat segítek. Jó érzéssel töltött el pár éve annak a felismerése, hogy fontos számomra mások segítése, legyen szó a kultúra, a művészet vagy az életvégi gondozás helyzetének javítása érdekében. A mediáció feladata mindig egyfajta közvetítés a felek között, az egyezségre, a jóvátételre kell törekedni. Az, hogy szakmai tapasztalatommal tudok segíteni, és erre igény van a piacon is, talán a legjólesőbb visszaigazolás és elismerés számomra.

Felsorolni is nehéz lenne, mennyi kezdeményezés, esemény fűződik a nevéhez. Honnan nyeri az erőt, energiát mindehhez?

Azt az energiát, amiről talán beszélsz, egyrészt hozom a szüleimtől, nagyszüleimtől. Két fantasztikus ember az édesanyám és az édesapám. Mindketten orvosok, ők is egy segítő szakmát választottak. Sok erőt ad a hospice palliatív ellátásban végzett munkám, ahol az egészségügyi ellátórendszerben tevékenykedők, a távozó betegek és hozzátartozóik adnak hihetetlen belső erőt számomra. Mindezek mellett talán örökmozgó vagyok, aki persze lemerül néha, és „töltőre” kapcsolja magát, ilyenkor igazi feltöltődést jelent barátokkal lenni, jókat beszélgetni, no és a gyerekeimmel mozizni.Előfordul mindenkivel, hogy elfárad, képletesen, „visszahúz a fotel” – ez velem is meg szokott történni –, de minden pillanatban dönthetünk; úgy, hogy ülve maradunk – és az is a mi döntésünk, és sokszor az a jó döntés – vagy úgy, hogy felállunk, és haladunk tovább. Sokszor pici, apró dolgokban is érezzük ezt, akár egy reggeli ébredésnél. „Addig kezdj hozzá a nehéz dolgokhoz, amíg könnyűek” mondás mellett nehéz döntési helyzetekben egyszerűen csak visszafelé számolok magamban 5-től 1-ig.

Nagyon sok rejtett energiánk van, érdemes ezeket a belső erőforrásokat felismerni és használni, persze jól ismerni a saját határainkat is.

Milyen értékeket hozott magával a szülői házból?

Szerencsés vagyok, mert mérhetetlen szeretet, figyelem és odaadás vett körül minket gyerekkoromban. Édesanyámtól, aki kedves, okos, érzékeny, figyelő gyermekorvos volt, az intuitív megérzések jelentőségét tanultam meg. A szüleim megtestesítették a szakmaiságot és az elhivatottságot. Ha éjszaka beteghez kellett menni, ha hétvégén a frissen operált beteggel gond volt, rájuk mindig lehetett számítani. Mindketten nagy felelősségtudattal és kellő szenvedéllyel dolgoztak. Ez a belső szikra az, ami nekem ma is mintát ad. Ha felfedeztük magunkban, nem szabad hagyni, hogy kialudjon. Szüleim mindig igazodási pontot jelentettek, féltettek, de hagytak szabadon kibontakozni, mondjuk nem volt könnyű dolguk velem.

Életünk derekán – vagy most divatos ezt B oldalnak hívni – elgondolkodhatunk, hogy hol tartunk az életünkben. Édesanyám mindig az elégedettség keresésére tanított. Elértük-e azt, amire vágytunk, és észrevesszük-e, melyek az igazán fontos dolgok az életben. Megtervezzük-e, hogyan akarjuk életünk utolsó harmadát élni, hiszen akkor is kell, hogy hasznosnak érezze magát valaki, és tudjon célokat találni.

Bárhogyan is boncolgatjuk, a legfontosabb érték, amit kaptam a szüleimtől talán az, hogy a gyerekeinkbe fektetett szeretet és elfogadás a legfontosabb az ember életében, fogadjuk el egymás szükségleteit, szülő a gyermekét, gyermek a szülőét. Érezzük, hogy számíthatunk egymásra.

A szülein kívül a nagymamája is fontos szerepet töltött be az életében, ez kiderül a blogbejegyzéseiből is.

Óh, igen! A nagyika egy „nagyon gyönyörűen” nagymamám volt, ez volt a szavajárása. Miután meghalt, folyamatosan olyan jeleket kaptam az életben – és mindenféle misztikusság nélkül tudom ezt mondani –, amelyek kijelöltek bizonyos utakat számomra. Gyógyult betegként, kiújult daganatos betegként veszítettük el. Akkor nem igazán tudtam, hogy egy daganatos beteg min megy keresztül, orvos szüleim sem vontak be ebbe akkor. Amikor kórházba került, sokszor olvastam neki az ágya mellett. Aztán egyszer kérte, hogy vigyem be neki otthonról a kikeményített kispárnáját. Évekkel később, amikor először találkoztam a hospice-szal, jöttem rá, hogy ott ő azt üzente ezzel a kéréssel, hogy úgy akar meghalni, mintha otthon lenne. Megrázó élmény volt ez a felismerés.