Számos adatelemzés próbálkozott már azzal, hogy megfejtse a slágerek titkát. A Stanford Graduate School of Business oktatója, Justin Berg kicsit más kérdést tett fel: mi különbözteti meg azokat az előadókat, akik egyetlen vagy két-három sláger után eltűnnek, azoktól, akik hosszú távú karriert tudnak befutni?

A Stanford oldalán részletesen ismertetett kutatásban Berg 1959 és 2010 között a Billboard Hot 100 listára feljutott előadók dalait elemezte, de nemcsak azokat, amik slágerek lettek, hanem a teljes pályaívet. Ez majdnem 70 ezer előadó több mint 3 millió számát jelenti, amelyek zenei jellemzőit – mint az Atlantic cikkéből kiderül – az EchoNest algoritmusát használva állapította meg. Két dolgot vizsgált: egyrészt azt, hogy az egyes dalok zenei szempontból mennyire térnek el az éppen aktuálisan népszerű slágerektől; másrészt azt, hogy az adott előadó számai mennyire különböznek egymástól, vagyis mennyire változatos a repertoárja.

A meglepőbb eredmény az, hogy ha egy előadó a befutás (vagyis a slágerlistára felkerülés) időpontja előtt változatosabb zenéket jelentetett meg, akkor nagyobb valószínűséggel fog megmaradni az élvonalban; azok viszont, akik egymásra nagyon hasonlító dalokkal álltak elő már a siker előtt, valószínűleg néhány sláger után lekerülnek a toplistáról.

Ezt két ok is magyarázhatja. Mindkettő azzal a feszültséggel függ össze, ami rögtön a siker után megjelenik: mind a közönség, mind a zeneipar az első slágerhez hasonló dalokat vár el az előadótól – valamint azt az ennek ellentmondó dolgot is, hogy alkalmazkodjon a mindig változó trendekhez. Ha már a befutás előtt bizonyította, hogy sok mindenre képes, akkor jobban elfogadják tőle, hogy a későbbiekben sem csak egyfajta zenével áll elő. Másrészt pedig a “sokszínű kreatív portfólió” megalkotása közben feltehetően annyit kísérletezett, tanult, hogy elsajátította azokat a képességeket, amik aztán segítenek a változó trendekhez való alkalmazkodásban.

A másik oldalon viszont a túlzott változatosság a befutás után már elidegenítő hatású lehet. Vagyis mután a kezdeti kísérletezés után rátalálnak arra, ami rezonál a közönséggel, a zenészeknek érdemes erre fókuszálni.

Nemcsak a “maradj ugyanolyan” és “újulj meg” követelményei között kell egyensúlyozni, hanem ott van az a dilemma is, miszerint az éppen népszerű daloktól való eltérés segít kitűnni a tömegből, ugyanakkor csökkenti is az esélyét annak, hogy egy dal felkerülhessen a slágerlistára. Justin Berg elemzése is kimutatta, hogy a nagy újdonságértékű dalokat megjelentető előadók kisebb eséllyel érnek el sikert; ugyanakkor ha lesz egy slágerük, akkor ezután már a repertoár újszerűsége már növeli a hosszú távú karrier valószínűségét. Vagy ahogy az Atlantic cikkében olvasható: az újdonság először “művészi kockázat”, a befutás után viszont segít a hallgatóság megtartásában.

Berg reméli, hogy az elemzése hat majd a zeneipar gyakorlatára: lesznek, akik belátják, hogy ahelyett, hogy egy-egy előadóból kifacsarnak néhány slágert, majd eldobják őket, érdemes a zenészek repertoárját (egy befektetési portfólióhoz hasonlóan) egységben szemlélni, és a hosszú távú siker érdekében hagyni, hogy kibontakoztathassák a kreativitásukat.