Cserháti Éva krimiíró K. É. Z. című regénysorozatában a bűnesetek a jelenben történnek, de a nyomozás az államszocializmus idejére nyúlik vissza. Az idén kiadott harmadik rész egy zarándokvonat csendesfülkéjében történő haláleset éles pillanatfelvételével indul. De vajon miért olyan fontos ez a kép?

A krimiírás legnagyobb kihívása a cselekmény felépítése: a gyilkosság történetét a végkifejlettől visszafelé elmondani, miközben a nyomozás előre felé halad. Mindezt úgy kell megírni, hogy a cselekményvezetés félrevezesse mind az olvasót, mind a detektívet, de másképp, mintegy versenyeztetve őket. A könyveim alapötletét mégsem egyetlen történet adja, hanem mindig egy kép. Így volt ez a Zarándoklat a halálba esetében is.

Szinesztéziám van, szinesztéta vagyok. Egyes érzékeléseim szétválaszthatatlanul összefolynak. Számomra a betűk és a számok színesek, mindegyiknek külön egyénisége van, a naptár egy térbeli spirálon helyezkedik el, háromdimenziós egyenesen számolok, és ezt az írást egy fekete színű hónap sárga napján kezdtem, amelynek a dátuma kék. Az életemet meghatározza a fejemben megállíthatatlanul kavargó színes képi világ, amely, ha beszélnek hozzám, feliratozva van. Talán ennek köszönhető, hogy bár rettenetesen izgat az írás szerkezete, a kezdőkép az, ami nem hagy nyugodni.

Szüleim néhány évvel ezelőtt vettek részt egy csíksomlyói zarándoklaton. Hazaérve lelkesen meséltek a zarándokvonatról, melynek egyik fülkés kocsija a lelki életre, mélyebb beszélgetésekre vagy gyónásra vágyóknak volt fenntartva. Abban a pillanatban tudtam, hogy szeretnék egy olyan krimit írni, ahol a gyilkosságot az egyik csendesfülkében követik el, az áldozat pedig egy pap. Sok kép ragad meg természetesen, de csak kevés marad velem éveken át.