Komróczki Diát a magyar zenei élet egyik legfontosabb fiatal fotósaként és operatőreként szokás emlegetni. Interjúnkban pályakezdésről, zenei életről vizuális szemszögből és pánikbetegségről is beszélgettünk vele.

Hogyan lesz egy Füzesgyarmaton született lányból a fővárosban sikeres fotós, majd később operatőr?

Azt hiszem, a kíváncsiság volt a legfőbb motivációm. Olyan helyen nőttem fel, ahol nem sok minden történt, és javarészt különcnek is éreztem magam. Sok filmet néztem, rengeteg zenét hallgattam, tanultam gitározni, és a művészet foglalkoztatott leginább – az osztályban ezért hipszterként aposztrofáltak. De ha valaki olyan helyen él, ahol nincsenek kiállítások, és koncertek is csak elvétve, akkor elkezd helyek után kutatni, ahol megtalálja, ami számára újdonságélményt okoz – így kezdtem Pestre járni hétvégente. Pályaválasztáskor jöttem rá, hogy a fotózás egy rendes szakma, amit lehet egyetemen tanulni. Tizedikes koromban kinéztem magamnak a MOME-t, ahová persze végül nem vettek fel, mégis nagyon fontos húzóerő volt akkoriban ahhoz, hogy ezzel akarjak foglalkozni. A szüleim is támogatóak voltak: látták, hogy akarom csinálni, és meg is tettem mindent, amit csak tudtam.

Ezek szerint már maga a motiváció egyenes utat jelentett Budapestre.

Igen. Konkrétan ahogy leérettségiztem, már Budapesten voltam fél lábbal. Ez onnan indult, hogy tizenhat évesen a Petőfi Rádióban meghallottam az Osonó Poszáták egyik számát. Nagyon tetszett, rájuk kerestem, és hirtelen felindulásból írtam is nekik egy lelkes üzenetet. Egyből válaszoltak, én pedig meglepődtem, mert addig nem gondoltam, hogy a zenekarok ilyen közvetlenek is lehetnek. Kialakult egy kisebb beszélgetés: meséltem nekik, hogy amúgy fotós vagyok – akkor még hivatalosan nem voltam az –, mire ők mondták, hogy amikor legközelebb Budapesten játszik a zenekar, jöjjek fel. Anyukám persze alig mert elengedni, mégiscsak a nagyvárosba megy a gyerek egy idegen bandához, de végül hagyta. Az Osonó Poszátákon keresztül megismertem Tóth Dórit, akivel sokat beszélgettünk zenéről – így jutottam el később egy Ivan and the Parazol-koncertre, ahol a Middlemist Red volt az előzenekar. Dóri külön felhívta rá a figyelmemet, hogy hallgassam meg őket is, én pedig teljesen beléjük szerettem. Mivel ekkor már állandóan vittem magammal a gépemet, csináltam néhány képet, amiket pár hónappal később elküldtem nekik. Visszaírtak, hogy mennyire jók, köszönik, és a következő fellépésre is menjek – onnantól együtt dolgoztunk. A képeket aztán meglátta Kocsis Andris, a KERET Blog főszerkesztője, aki az Index dalversenyének az eredményhirdetésén mutatkozott be nekem, egyben rögtön megkérdezte, hogy csatlakoznék-e a KERET-hez. Rávágtam, hogy persze, hiszen erre vágytam: eseményekre járni és új embereket megismerni. Úgyhogy teljesen véletlenszerűen alakult minden – jókor voltam jó helyen, vagy mázlim volt, de nyilván közrejátszott ebben az is, hogy akkoriban nem éreztem félelmet: az volt az első, hogy jöjjek, és csináljam. Minden hétvégén feljöttem Pestre vonattal, így nem tanultam túl sokat, úgyhogy az érettségim lehetett volna jobb is, de nem érzem hátrányát, hogy nem arra fókuszáltam.