A Budaörsi Latinovits Színház idei első bemutatója, a Rekviem egy álomért nem csak Hubert Selby Jr. regényéből, hanem Darren Aronofsky filmjéből is ismerős lehet. A társulat összmunkája a fentebbi műveket nem ismerő nézőket és az előtudással rendelkezőket egyaránt képes magával vonszolni ebbe a sötét lélekvesztőbe.

Az alapművek nagy hiányosságának tekinthető az a dramaturgia és szerepépítés, amely a karakterek, helyzetek számára nem hagy lehetőséget a fejlődésre, a hibák orvoslására. A darab kezdő pillanataiban mindenki elindul egy olyan lejtőn, amely után nem következik emelkedő: mindenki a vesztébe rohan. Olyan jellegzetessége ez az alapműnek, amelyet – nyilvánvalóan – a rendezés sem tud befolyásolni. Formanyelvében azonban képes lehet a film képi világához hasonlóan erős képeket létrehozni. Ilyen a jellegzetes és azóta ikonikussá vált pupilla közeli felvétel, ami a kábítószer véráramba kerülésének pillanatát mutatja meg. Hasonló továbbá a különböző drogokat (gyógyszer, cigaretta meggyújtása, anyagok hevítése) megmutató közelik, illetve az idő múlását központba állító gyorsított felvételek, a repetíció aktusa.

Ez azonban nem valósul meg – részben nem is valósulhat meg –, hiszen a mozgókép és a színház alapvetően más eszközökkel operál. Ugyanakkor szembetűnő, hogy Berzsenyi Bellaagh Ádám koncepciójában nem a látvány, hanem a színészi játék kap nagyobb hangsúlyt. A színészek munkája nagyban képes pótolni a látvány és a miliő semlegességét. Az előadás nagyrészt mégis magát a történetet igyekszik elmesélni – ami önmagában viszont zsibbasztóan tragikus.

A színpad meghatározó színei a fekete, a fehér és a szürke. A hátsó részt egy óriási szürke téglafalat mintázó borító uralja, amely kellően semleges ahhoz, hogy minden jelenet mögé odasimuljon. Sokorai Attila akromatikus látványvilágában könnyen kiemelt szerephez jutnak a különböző kellékek (pl. az a neonzöld ital, amelyet Marion fogyaszt el gazdag és befolyásos „támogatójánál”), vagy Kolonics Kitti egy-egy jelmeze (pl. Sara Goldfarb piros ruhája, amelybe szeretne belefogyni). A rendező, Berzsenyi Bellaagh Ádám gondosan ügyel arra, hogy az impulzusok jól különválasztható módon és pontos ritmusban érjék a nézőket. Nem sok kellékkel operál, ám mindennek funkciója és súlya van. Ilyen például a hűtő, a telefon, a színpad két oldalán található ajtók, a matrac és a televízió(k), amelyeket jellemzően mind a két cselekményszálban megjelenő karakterek használnak. A színpad szinte az előadás egésze alatt két részre tagolódik. Bal oldalon az anya, Sara Goldfarb élettere jelenik meg, míg a jobb oldalon a fiatalok kapnak helyet.

Ezek között a vizuálisan kevésbé elváló, láthatatlan terek között azonban van átjárás, például a börtön- és a kórházjelenetben, ahol a szereplők a színpad felosztások nélküli közepén játszanak. Az említett kellékeket, járásokat azonban mindig szabadon, a láthatatlan terek meghajlításának segítségével használják. Téralkotó szerepe van a fényeknek, a világításnak – legtöbbször a fal akromatikusságához illeszkedő semleges fehéret, néha pedig az ezt megtörő meleg fehéret láthatunk.