Honnan számolod az igazi nagy karriert, onnantól, hogy átlépted a határt, vagy onnantól, hogy feltűntél az Eurovízión, vagy hogy megtelepedtél München mellett?

Onnan számít, amikor Szakcsi Lakatos Béla, és a Kovács Gyula tanárom azt mondta a konzervatóriumon, hogy Mándoki, belőled lesz valaki. Aztán, amikor az Orszáczky Miklós, a Syrius basszusgitáros-énekese beszállt a Mándoki trióba, és amikor a Pataki Laci orgonista kijött hozzám, és elhozott egy csomó lemezt, és megragadtuk együtt.

Az nem is volt tervben, hogy otthon próbálkozz, vagy már annyira eleged volt, hogy mindenképpen jönni kell?

Nekem nem volt elegem, de úgy éreztem, hogy nekem ott harcolni kell a cenzúra ellen. Nem kaptam útlevelet, és úgy éreztem, hogy azért, mert a vasfüggönytől keletre születtem.  Meg akartam magam mérettetni az angolszász rock világban, és ehhez elengedhetetlen hangszer lett volna az útlevél, amit nem kaptam meg a kommunista időben. Éppen ezért alagúton kellett elmennünk, mert csak így volt lehetséges megmérettetni magunkat.

Mi az, amit akkor magaddal vittél? Volt-e már nyelvtudás, zenei tapasztalat, zenei rutin, vagy csak egy lázadó fiatalként el kellett jönni, és meg kellett mutatni?

A lázadó fiatalnak az energiája megvolt, és az, hogy édesapám azt mondta a halálos ágyánál, hogy fiam, éld az álmaid és ne álmodd az életedet. Az én generációmban még nem tanult angolul az ember, még az akadémikus sem. Én csak otthon, könyvekből tanultam. Tehát német nyelvtudás nem volt, nem várt rám senki, viszont nagyon jól képzett zenész voltam. Az volt az álmom, hogy megmutassam angolul ezt a rock-szövegírói minőséget, amit annak idején Dusán, Bródy, Horváth Attila, vagy Demjén képviseltek, azzal a töltéssel, amit Szakcsi Lakatos Bélától kaptam. Úgyhogy így mentem neki.

Mi volt akkor a célpont, akkor még nem Németország?

Egyértelműen Amerika volt a célpont, csak az nem jött össze akkor, csak később. Rövid ideig az volt a szituáció, hogy nem igazán terveztem, de popsztár lettem, és megpróbáltam a legjobbat kihozni, aztán elmentem Amerikába, és nem tudom, hányadszor kezdtem újra.

Befogadott a világ, de emlékszel még arra, hogy mikor csalogatott a honvágy?

Nekem akkor volt honvágyam, amikor öt év börtönbüntetés járt az illegális határátlépésért. Ezek csak lázálmok voltak, mert természetesen gondolni se lehetett arra, hogy az ember innen oda-vissza menjen, és bemenjen a börtönbe. Természetesen nagyon sokáig hiányzott minden, de aztán az ember hozzászokik, hogy az idegenben újrakezdi az életét és felépíti. Először engem a kommunisták nagyon komolyan vettek, az én művészi munkásságomat túlértékelték, mert először nem engedtek ki, aztán meg nem engedtek vissza, mert azt mondták, hogy a népköztársaság érdekeit sértette a beutazásom. Úgyhogy le kellett mondanom a magyar állampolgárságról. Tudjátok, hogy nincs ok nosztalgiázni arról, amikor a cenzúra természetes volt, de az is természetes volt, hogy ha valaki el akarja hagyni az országot, azt agyonlövik, úgyhogy erről aztán ne nosztalgiázzunk. Az, hogy az embert nem engedik el, aztán nem engedik vissza, az sok törést okozott az életemben. Talán ez egy katalizátora is volt a karrieremnek, mert úgy éreztem, hogy duplán bizonyítani kell azt, hogy egy magyar ember is megállja a helyét Los Angelesben vagy Londonban, vagy Münchenben. Úgyhogy kettőn áll a vásár.

A felvétel pillanatában éppen Németország ötödik legnagyobb tavánál vagyunk egy csodálatos helyen. Itt a te stúdiód, elképesztő világsztárok lógnak a falon. Jól gondolom, hogy Lionel Richie volt az első igazi nagy sztár, aki itt felbukkant?

A második volt. Ez érdekes volt egyébként, mert mondták, hogy te meg vagy veszve, Leslie, hogy egy új stúdiót építesz kint a tónál, de ez így volt képzelve, és én nagyon élvezem.

Hogy kaptál tőlük egyből bizalmat, kellett ehhez a Dzsingisz káni idő, vagy azt teljesen lezártad?

A Dzsingisz káni idő inkább mindenféle bizalom ellen dolgozott, ugyanis egy slágersztárra nem bízná magát egy világsztár. Én ezt Amerikában ügyesen titkoltam, akkor még nem volt minden fönt a neten. A szisztéma az volt, hogy ülj le a hangszerhez, aztán játsszál és utána majd meglátjuk, hogy beveszünk-e. Senki nem várt tárt karokkal, New Yorkban, ott nincs haverkodás, hanem vagy te vagy, akivel együtt akarnak játszani vagy nem.

A nyolcvanas-kilencvenes években egzotikumnak számított, hogy te Magyarországról disszidáltál?

Nem volt egzotikus. Amikor játszani kell, akkor tök mindegy, akkor csak bizonyítani kellett. Az együttműködésnél ez nem volt se plusz, se mínusz. De New Yorkban mindenkinek volt egy helyettese, egy pillanat alatt ott volt a másik. Ez egy abszolút verseny és kőkeményen csak a legjobbak élik túl. Én nagyon szerettem ezt a New York-i időszakot, de a londonit is. Aztán Münchenbe jöttem, gondoljatok bele, akkor München a világ negyedik legnagyobb zenei városa volt. Itt élt a Freddie Mercury, a Queen itt csinált több lemezt, Elton John is itt volt. Így indult a karrierem, az egy csodálatos idő volt.

Különleges bánásmódot kap egy világsztár, amikor idejön hozzád, vagy te ezt hogy kezeled?

Megkérdezem, hogy na, föl vagy készülve? Megtanultad, amit mára meg kellett? Na, jó, nem, csak viccelek. Lionel Richie, vagy Phil Collins, vagy akárki más, ők önmagukban nyugvó zsenik, akiknek ez az egész hülyeség nem kell, amit sztárallűrnek hívunk. Ezek csak a celebeknek kell, például a kutyának arany nyakörv, mert nekik nincs mondanivalójuk az életben. Lionel Richinek, vagy Phil Collinsnak, vagy bárki másnak, van mondanivalójuk, van egy életmű.

Jól emlékszem, hogy Michael Jacksonnal is volt szakmai kapcsolatod?

Volt, volt, hogyne. Egy nagyon szerencsétlen zseni, a szörnyű édesapja, a nagyon sajnálatos tragikus élete. Én természetesen hálás vagyok az életutam miatt, elvitt engem Neverlandre, és Münchenben is sokat beszélgethettem Michaellel. Idejött Münchenbe, de végül nem dolgoztunk együtt, az a koncert koncepció, amit én kitaláltam neki, azt ő másképp akarta csinálni. Nem akarom taglalni, hogy végül kinek lett igaza szakmailag. Ő egy zseni volt, csak már akkor abban fázisban volt, amikor kezdett elszállni, és érezhető volt az, ami végül a tragédiát okozta. Volt olyan, hogy maszkban jött a meetingre, de akkor ugye még nem a covid miatt. Én viszont nagyon jó barátságban vagyok az ő producerével, a Quincy Jones-szal, aki nekem apai barátom, és vele nagyon jókat szoktam dumálni.

Angela Merkel is feltűnik néha a koncertjeiden, igazi rajongó?

Ezt nem nevezném rajongásnak. Van köztünk egy tiszteletteljes kötelék, és természetesen nagy megtiszteltetés számomra, ha jön a koncertekre, de nagyon jókat szoktunk beszélgetni is.

Augusztusban egy nagyszabású koncerttel tértetek vissza, egy hatalmas szabadtéri koncert volt.

A karrierünk 30 éves, és úgy készültünk, hogy ez lesz a 30 év legjobb koncertje. Van, aki egy turné után azt mondta a BBC-nek, hogy a Mandoki Soulmates a világ legjobb zenekara. Na, mi mindig ezt próbáljuk bebizonyítani. Komoly felkészülés, komoly próbák. Főleg ezekben a vészterhes időkben, amikor a világ saját magának komoly gödröt ásott, és igyekszik, hogy minél mélyebb legyen. Nekünk, zenészeknek az a feladatunk, hogy odaálljunk a gödör szélére, és azt mondjuk a közönségnek, hogy köszönöm szépen, hogy évek, évtizedeken keresztül szeretettel fogadtok, és itt lehetünk számotokra, veletek vagyunk, és osztozunk a lelki dolgokban. Itt vagyunk tisztelettel, alázattal a zene szolgálatában és a közönségünkért, de érezzük, hogy mit tett velünk a világjárvány. Ráadásul benne vagyunk egy olyan háborús szituációban, Európában, aminek egy komoly válság a következménye, ezért a művészetnek van egy feladata, hogy érezzük azt, hogy a mi hangunk csak annyira erős, amennyire a közönség ezt megengedheti, és megadja nekünk a szeretetével, azzal, hogy befogadja a lelkébe a mi zenénket.