A lábbeli dizájn valószínűleg Itáliában nyert létjogosultságot a 14. század végén. A Bizáncból származó papucs, vagy parafacipő „feltuningolt” olasz változata a 15. században került Franciaországba, amely mint ismeretes, a divat másik nagy fellegvára.

Azelőtt, a cipők célszerű használata volt a meghatározó, semmint a kinézeté. Bár ezzel az állítással vannak kétségeim. Az esztétikára való érzékenységünk a saját lábbelink iránt, szerintem genetikailag kódolt. A nők cipőkultuszának eredete nagyjából, azóta él és virul, mióta az ősasszony először kötött a lábára valami bőrdarabot. Lemerném fogadni, hogy már akkor sem volt mindegy, hogy az hogy nézett ki. Persze a fent leírtak alapján a technológiai fejlődés, és a kultúra finomította a külalakra való érzékenységet.
Ezt jelzi a 17. században divatossá vált magassarkú cipők elterjedése, mind a női, mind pedig a férfidivatban egyaránt. Márpedig, ami a barokkot illeti, nincs az a szett, amelynek minden eleme ne illeszkedjen a többihez. Így, a gazdagabb családok körében a jómódú hölgyek bizonyára több pár lábbelit készíttettek maguknak. Mivel a kor divatja, a merész színekre, a selyembrokátra és a csipkebetétekre épült, a cipőket is változatosan díszítették. Kizárt, hogy cipőkészítők nem úgy mutatták be, és hordozták körbe az elkészült csodáikat, mintha azt angyalok varrták volna össze. Azt gyanítom, hogy a cipőkultusz, úgy értem, a cipők iránti éteri csodálat itt kezdődött el. A barokk korstílus a túldíszítettségről ismeretes. Az építészet és a divat formai bravúrjai megnyitották a kapukat az embereknek, a vizuális gyönyörködésre való igény felé, amely nem csak a katedrálisokban, hanem a hétköznapi tárgyakban is megjelent.

A cipőkészítés, aztán az első ipari forradalom alatt lendült fel, amikor megjelentek az első varrógépek. A tömeggyártás megkezdődött, így a lábbelik kinézete nem feltétlenül volt változatos. A cipődivat újabb fellendülését a műanyag megjelenése idézte elő. A 20. század a divat legmeghatározóbb és legjelentékenyebb időszaka a mai ember számára, hiszen ebből a száz évből merít a mai trendek egésze. A globalizáció és a konfekciós divat elősegítette a hétköznapi ember számára a lábbeli dizájn felértékelődését a kultúrában. A ma ismert cipőkultusz nagykövetei közé magát Coco Chanelt és akár Marilyn Monroe-t is megemlíthetnénk. Ők azok a nők, akik mind a divatban, mind a popkultúrában jelentős személyiségeknek tekinthetők.

A Szex és New York főszereplője, Carry Bradshaw-t azért nem sorolnám ide, bármilyen kézenfekvő is volna a példa, mert ő egy kitalált karakter. Az ő cipőmániája a mai korszellem karikatúrája. A megszámlálhatatlan mennyiségű luxusmárkás magassarkú cipő felhalmozáshoz nem elég három sort írni arról, hogy a pasink telefonált-e vagy sem. (Bár így volna. Most én is Manolo Blahnik-ban pötyöghetném a cikkeimet.) Szóval a sorozat felerősíthette a nők viszonyulását a cipők iránt, de nem volnék biztos abban, hogy ebben csak a média a ludas. A nők és a férfiak is szeretnek olyan dolgokat magukénak érezni, amelyek többnyire csak őket jellemzik. Ez a férfiaknál lehet a sörivás és a fociszurkolás, a nőknél lehet a manikűr és a cipőmánia. A cipők egyediségének kikiáltása elfeledteti a tömegtermelés tényét. A cipővásárlás, különösen, ha az kedvtelésből történik, egy adrenalintól és endorfintól átitatott élménylöket. Az első látásra szerelem érzés, amely manapság már elvárásnak minősül a párkapcsolatban is, a hozzánk kapcsolódó tárgyakra is érvényes, hiszen nincsenek eltervezve, hogy megvesszük azokat. Van egyfajta spirituális kapcsolódása az embernek, amelyet isteni sugallatnak vagy szerencsének is neveznek. Ebből kiindulva gondoltam arra, hogy a cipők gyűjtése és felmagasztalása egyfajta elfelejtett mágikus praktika maradványa. A civilizáció alatt, szinte az összes kultúrában jelen van, a tárgyak valamilyen erővel való felruházása. Ezeket a tárgyakat másképp kell kezelni, mert hatással vannak az életünkre. Ilyenek a különböző kabalák, amulettek, talizmánok, amelyek szerencsét hoznak és megvédenek.
Ha csak a magyar néphitet nézzük, a Luca széke, a májusfa vagy a frászkarika is ilyen magasabb erővel rendelkező mágikus tárgyak egyikei. Profán dolognak tűnik, hiszen az is. Ezeket az „eljárásokat” a kereszténység sem hagyta el. Az ikonok és a különböző kegytárgyak, gyakorlatilag ugyanezt a funkciót látják el, helyettesítve a totemeket és a bálványokat. Ezeket a tárgyakat szentségként kell kezelni. Érinthetetlenek, szépek, értékesek, szinte lelkük van. Nem így kezeljük véletlenül azokat a cipőket, amelyeket legfeljebb egyszer voltak rajtunk, és amelyeket féltve őrzünk a gardróbunkban, mint valami szentélyben? Az, hogy túladjunk rajtuk, szinte elképzelhetetlen. A hiányuk tátongó űrt hagyna maga után, ha ez mégis megtörténne. Mi lenne, ha a sok szép cipő nem volna az életünk része? Talán elveszítenénk a kapaszkodót az önbizalmunkhoz? Talán nem volnánk annyira nőies nők?
Egyszerűen valamilyen pótcselekvésről van szó? Ki tudja?

Minden esetre, Kenneth Cole mondása helytálló, bár javítanám. Tapasztalatból tudom, hogy egy nő évente hetvenszer esik szerelembe, ebből hatvanhatszor cipőbe!

Kővári Piros