EÉ: - Hosszú éveken át a Debreceni Egyetem hallgatója, majd az Olasz Tanszék oktatója volt. Hogy emlékszik vissza a régi idők egyetemi kulturális életére?

- Eddigi életem több mint felét, összesen huszonhat évet töltöttem az egyetem falai között, a rendszerváltás utáni magyar kultúra sok változását, folyamatát is ebben a közegben követhettem. Sőt, ha belegondolok, hogy már gimnazistaként az Aud. Max-ba és a Kossuth Klubba jártunk koncertre, vagy könyvet venni a büfé melletti standhoz, akkor ez a tapasztalat még pár évvel korábbra nyúlik vissza. Csak felemlegetem a filmklubokat, a nyüzsgő zenei életet, aminek több tere is volt a kollégiumokban, a Kossuth Klubban, a Klinika Moziban és egyéb „szatelitekben”, a teltházas könyvbemutatókat, vagy épp a Sziget könyvesboltot, ami igazi közösségi tér és találkozóhely volt. Az, hogy ezeknek a történeteknek nem csak résztvevője, de aktív alakítója is voltam, sokban „felelős” azért, hogy most azt csinálom, amit csinálok. A Debreceni Egyetem számomra igazi alma mater.

EÉ: - Egy egész más perspektívából, városvezetői pozícióból szemlélve, milyen változásokat vett észre, milyen tendenciák körvonalazódnak a mai egyetemi létben a kultúrával összefüggésben?

- Ami ma a kultúrában történik az egyetemen, a városban, az országban-világban, (egykori) kutatóként is rendkívül érdekel, a tapasztalatok, a magam számára megfogalmazott következtetések most épp a város vezetésében, a kultúra területéért felelős vezető pozíciójában hasznosulnak. Az egyetemen belüli kulturális élet most is ezer szállal szövődik a szélesebb kontextusokba. Meglehet, az imént felemlegetett nyolcvanas-kilencvenes években, a város underground kultúrájának igazi „erőműve” volt az egyetem. Az, hogy ma ez hiányzik, nem az egyetem, nem az egyetemi polgárok „hibája”. Más világot élünk, nincsenek klasszikus értelemben vett szubkultúrák. Ami nem jelenti azt, hogy ne volnának kreatív, alkotó közösségek, csak azok létmódja más.

EÉ: - Mivel ez egy tudományegyetem, viszonylag kevés művészeti kurzust hirdetnek. Szerteágazó azonban a fiatalok művészeti tevékenysége. Melyek azok a kísérletek, próbálkozások, amik elnyerték a szimpátiáját?

- Sokan mondjuk és elég régen, hogy a Debreceni Egyetem életének, képzési kínálatának most már egyedüli gyenge pontja a művészeti képzés hiánya. Viszont jó azt látni, hogy több területen nagyon értékes folyamatok zajlanak, amelyek talán abba az irányba tartanak, hogy egyszer, a nem is távoli jövőben, szervezett, intézményes keretek is kialakuljanak. Jó példa erre az újonnan létrehozott Könnyűzenei Intézet, vagy a Műszaki Kar építész hallgatóinak és oktatóinak értékes és izgalmas munkája, ami élénken reflektál a városra, az egyetemet övező épített környezetre és városi szövetre. Vagy itt van a város egyik legizgalmasabb, nyugodtan mondhatjuk, minden ide látogató nem debreceni által irigyelt közösségi és kulturális tere, a Víztorony. Továbbá a régi hagyományokat éltető DESzínház – a színházon bőven túlmutató művészeti tevékenységével, fesztiváljaival, a belvárosba elérő létével, a városi kulturális intézményekkel (mint a MODEM és a Csokonai Színház) megvalósított kollaborációival. Vagy épp az egyetemi közegből indult és immár országos jelentőségű kulter.hu közösség mind-mind igen minőségi, bármilyen (akár nemzetközi) összehasonlításban érvényes történetek.

EÉ:- Mennyire látja összebékíthetőnek a város hagyományosan múlt-tisztelő attitűdjét a kísérletezőbb művészeti törekvésekkel?

- Debrecen számomra mind a mai napig egy megfejtendő titok. Az a sajátos dinamikájú identitás, amit debreceniségnek nevezhetünk, mind a mai napig kihívás és rejtély számomra. Ennek egyik fontos pillére az, amit múlt-tisztelő attitűdnek nevez, de mondták már maradiságnak, vaskalaposságnak, konzervativizmusnak, provincializmusnak is. Most nincs mód kifejteni, hova nyúlnak vissza azok a gyökerek, amelyek ezt az attitűdöt formálták, de ha kultúrakutatóként (és debreceniként) tekintek e helyzetre, azt mondom, hogy itt mind a mai napig él egy sajátos lokális identitás, és ez nem értékítélet. De ha már debreceni identitás: ennek nem csak a múlt tisztelete a része, hanem például a büszkeség is. A debreceni polgár szeret büszke lenni a városa teljesítményére. Nehezen fogadja el, fogadja be az újat, de ha ez megtörtént, akkor már büszke rá. Én ott voltam a Tankcsapda első koncertjein, jól emlékszem, mennyire idegenkedett attól a zenétől, attól a közösségtől akkor az a város, ami ma büszkén hirdeti, hogy e zenekar otthona. És még egy fontos elem: nevezzük talán kishitűségnek. Anniyra komolyan vesszük a stigmákat, hogy észre sem vesszük, közben mi magunk mennyi értékes és mások számára is izgalmas dolgot teszünk. Élnek most is remek költők, kitűnő zenészek, ígéretes képzőművészek a városban, és zajlanak épp ezekben a hetekben is, a világjárvány ellenére is, kifejezetten minőségi, érdekes történetek. Hadd említsem csak az Írmag/Offspring projektet vagy a nyáron a városban útjára indult LightHouse új projektjét, a LightHouse Galériát.

EÉ: - Mint városvezető, milyen együttműködéseket igyekszik támogatni a városi nagy intézmények (Csokonai Színház, kiállítóterek-galériák, koncertek, stb.) és az egyetem kulturális csoportjai között?

- A kultúráért felelős alpolgármesterként egyik legfontosabb feladatomnak a városban élő és működő különféle alkotóközösségek, intézmények közötti mediáció elősegítését tartom. Ennek vannak már szinte institucionális formái, mint a Csokonai Színház és a DESzínház vagy a MODEM és a DESzínház közös munkái Teremtsünk lehetőségeink szerint minél több ilyen szituációt, a közösséggel, a közönséggel találkozásra! Nyilván a járvány nem kedvez e folyamatoknak, de talán most tudnak megszületni új ötletek, új kapcsolatok, amelyek a közeljövőben kisarjadhatnak.

EÉ: - A város alapvető kulturális koncepciója mely területeken teszi lehetővé az egyetemi (nem professzionális) művészeti-kulturális együttműködést, milyen infrastrukturális lehetőségeket kínál a város?

- A város hagyományai, kulturális karaktere kirajzolnak bizonyos fókuszokat, ilyen például az építészet, az urbanisztika vagy az irodalom, de fontosak és meghatározóak a mindenkori kulturális szokások, trendek és az életkori sajátosságok is. A fiatalok esetében természetes, hogy a zene és a legszélesebb értelemben vett vizuális és egyre inkább digitális kultúra kulcsszerepet játszik. Ami az infrastrukturális lehetőségeket illeti, azon dolgozom, hogy a város által működtetett kulturális terek a lehetőségek szerint minél befogadóbbak legyenek.

EÉ: - Mi a véleménye a DESZ által meghirdetett drámafordítói pályázatról? Lát-e benne hagyományteremtő potenciált?

- Igazán örömteli volt számomra a kezdeményezés híre, egyrészt személyes előéletem okán, hisz kutatóként volt némi közöm a színházhoz, de műfordítóként is ügyködtem, arról nem is beszélve, hogy régóta fűznek szálak a pályázatot meghirdető DESzínházhoz. A projektet támogató Bán Imre Szakkollégium egyik alapítója, sőt névadója vagyok. A pályázat egy fontos kezdeményezéssel gazdagította Debrecen irodalmi életét. Azt gondolom, Debrecen legfontosabb hozzájárulása a magyar és egyetemes kultúrához az irodalom volt (nem feledve az egyéb értékeket). Az pedig, hogy száznál több pályamunka érkezett, és ennyi nyelvből, kultúrából, jól bizonyítja, mennyire érvényes és fontos a kezdeményezés, amit mindenképp folytani kellene. Nem egy nagy intézmény, hanem egy tulajdonképpen civil közösség hirdette meg, amihez partnernek megnyert olyan tekintélyeket, mint a Csokonai Színház és az Alföld folyóirat. Ilyen együttműködések teszik élő és sokszínű szövetté Debrecen kultúráját, és segítenek beleszőni azt nagyobb kontextusokba.

EÉ: - A nyolcvanas évek debreceni underground kultúrájának szakértő ismerőjeként mennyire elégedett a ma alakulóban lévő, egyetemi emberek által is művelt/látogatott zenei kísérletekkel?

- Az elégedettség egy szubjektív és relatív dolog. A kultúra bármely területén, így a zenében is, egy közösség adott helyzete, teljesítőképessége, igényei, ízlései hoznak létre produktumokat. Nagyon nem szeretném hasonlítani azt, ami most van, korábbi állapotokhoz, vagy az ország és a világ más helyeihez. De már szó volt a kishitűségről, az elégedetlenségről, hogy magunk sem értékeljük, méltányoljuk, amink van. Meg kellene találni az egyensúlyt az önbecsülés és a kritikai attitűd között, de leginkább dolgozni, cselekedni kell. Azt látom, hogy most is vannak remek helyek, mint például a Víztorony, vannak igazán izgalmas projektek, mint a Sofar Sounds, a Pusztahang.

xvokul, www.deszinhaz.hu