A fiatalember nyitott ajtót, az asszonyka éppen zuhanyozott és a fürdőszobából kiabált ki:

- Et factum est?

- In proximo.

- Quid vis?

- Nescio. Nolite exire nudos!

A közös képviselő semmit sem értett és rákérdezett:

- Milyen nyelven beszélnek?

- Latinul.

- Onnan jöttek?

- Igen.

- Én azt hittem, hogy románok.

- Ugyanaz a nyelvcsalád.

- A mi családunk a Felvidékről származik.

A fenti jelenetet láttam, hallottam magam előtt ma reggel amikor felébredtem. Bizonyára azért, mert tegnap este a parkolóban találkoztam azzal a szomszéddal, akivel tavaly nyáron tévedésből virtuálisan koccintottam. Hüvelykujjával nyomogatta a jócskán megpakolt autója hátsó kerekeit. Gondoltam, szólok neki, hogy így tapintásra csak a bicikligumi, a focilabda és az őszibarack (nem teljes a felsorolás) puhaságát lehet megállapítani, érdemes lenne talán lemérni egy műszerrel. Pláne ha hosszú útra indulnak.

Ma reggel már azt láttam, hogy lakásuk minden ablakán leeresztették a redőnyöket és az autó sem állt a parkolóban. Nyilván ma hajnalban elutaztak. A leeresztett redőnyök pedig hívogató jelzés az esetleges betörőknek. Akiknek – hasonlóan mint az aratóknak – most kezdődik az idény.

Néhány évvel ezelőtt, amikor még az egész család minden nyáron a tengerre utazott, egy indulás előtt, amikor hordtam le a holmikat az autó csomagtartójához (a végső elhelyezést a feleségem végezte el, ő tud úgy pakolni, hogy minden négyzetmilliméternyi helyet kihasznál és minden befér, még a gitár is!) az egyik szomszéd rám kérdezett:

- Elutaznak?

- Igen. Megyünk a tengerre!

Na, ezen a könnyelmű figyelmetlenségemen a mindig óvatos feleségem nagyon felkapta a vizet: miért kell ilyen hangosan, az egész lakótelep hallatára szétkürtölni, hogy hosszabb időre elutazunk?!

Egyébként igaza volt. Mint mindig!

Latinul kellett volna válaszolnom.

CSORBA ZOLTÁN