Meg tudom pontosan különböztetni: nem akkor feltett szárma, hanem kész, megfőtt eledel illata érződött, még a füstölt oldalasé is benne!
A lépcsőházban találkoztam a szülésznő szomszédasszonnyal, aki az
éjjeli ügyeletről tért vissza. Ő is nagyokat lélegzett. Nem a lépcsőzéstől, hanem
az illatot élvezte. Elfelejtettem megkérdezni, hány új élet érkezett a
szülészeten ezen a hűvös, ködös éjjelen a kijárási tilalomban.
Ha netalán az a szomszéd, ahol elkészült a szárma meghívott volna egy
kóstolóra, nem tudtam volna elfogadni, egyrészt azért, mert be kellett érnem
a munkára, másrészt pedig azért, mert reggelire nem szokásom töltött
káposztát fogyasztani. A szülésznő viszont, szerintem szívesen vette volna a
meghívást, az átdolgozott éjszaka után. A lakodalomban is az átmulatott éjjel
után hajnali terítésként szármát szokás felszolgálni.
A múltkoriban történt, hogy egy reggel elmentem az egyik barátomhoz,
aki közölte, hogy a legjobbkor érkeztem, mert éppen megfőtt a
csirkepaprikás. Már terítettek is, mintha Ulánbátorban lennénk.
Megköszöntem a lehetőséget, de -. Később tudtam meg, hogy az asszonyka
szenvedett (ha szenvedett) egy olyan rendellenességtől (nem tudom, hogy
betegségnek nevezhető-e), hogy nem érzékelte az időt. Így élte napjait. Saját
életritmusa szerint. Pontosabban: kötetlen tempóban, rubato, ad libitum.
Nem este feküdt le, mint mások, és nem a reggeli órákban kelt fel,
hanem, ahogy éppen a belső ritmusa diktálta. Azon a napon, amikor ott
jártam, hajnali négy órára már bőven kialudta magát, felkelt és összedobott
egy finom csirkepaprikást, ami, szerinte ebédidőre, hét órára meg is főtt. Kora
délután ismét nyugovóra tért, majd éjfél körül frissen ébredt, nekilátott a
munkának. Mondanom sem kell, hogy nem kötött munkaidőben
meghatározott munkahelyen dolgozott, hanem szabad foglalkozásban.
Egyébként az évszakokat érzékelte, nem húzott bundát júliusban, de
természetesnek találta, hogy novemberben földiepret lehet vásárolni
(szerinte akkor ért, közben melegebb tájakról hozták, vagy fóliasátorban
termett). A hét napjai nem sokat jelentettek számára, vasárnap vagy
csütörtök, oly mindegy. Talán a kór velejárójaként gondja volt a
ritmusérzékével is, a tánclépéseket az adott zeneszámtól elvonatkoztatva
saját ritmusában lejtette. Ad libitum.
Egy kis romlott fantáziával elképzeltem a következő helyzetet. A reggel
nyolckor elfogyasztott vacsora után ágyba bújt férjével és fél óra múlva
megkérdezte:
- Mennyi ideje szeretkezünk?

- Valamennyivel több, mint három órán át, kevéske szünettel!
- Igen? Az jó! Azt olvastam, hogy az egy órán túli idő szép teljesítmény!
Akkor lassan abba is hagyhatjuk, kezdődik az Esti híradó...
(Ulánbátorban, igen).
Azt hiszem, rájöttem a szárma-illat talányra. Valamelyik dolgozó
szomszédasszony az este elkészítette a töltött káposztát, hajnalban felkelt,
alátüzelt, reggelre megfőtt, az illatra ébredt, kikapcsolta és délután, amikor a
munka után hazaérkezik a család, csak meg kell melegíteni. Az pedig régi
igazság, hogy a szárma annál finomabb, minél többször melegítik!

Csorba Zoltán