Mielőtt rátérek a pénteki budapesti koncertjére, egy személyes történetet mesélnék el dióhéjban. Valamikor 2014 környékén egy volt kollégám és nagyon jó ismerősöm, Zöld Szabolcs felhív telefonon, hogy van egy srác, akivel érdemes lenne foglalkozni. Én akkor nyakig benne voltam a filmiparban és próbáltam a zenei életből kijönni, mert a folyamatos szélmalomharc már kezdett az idegeimre menni. Zenekarokat menedzseltem és minden évben ugyanott találtuk magunkat. A lepusztult backstage-ek, bunkó szervezők, nem teljesült szerződési feltételek és a magyar zene szemétdombján kapirgáló megmondóemberek világában. Ezt az egész zenei légkört próbáltam elfelejteni, amikor kaptam a telefont.

- Ati, ezt hallgasd! Péter Bence! Úgy zongorázik, hogy ilyet még nem hallottál. Csináljunk neki klipet, foglalkozzunk vele, ez a srác őstehetség.

Annyira nem akartam a zeneipar közelében maradni, hogy nemet mondtam. Mára Péter Bence már világhírű, a kedves ismerősöm pedig, Szabi, aki anno felhívott, azóta is Bencével járja a világot koncertről koncertre, és ő lett a managere, producere és kreatív partnere a zongoraművésznek. Egy hosszabb interjú miatt már zaklatom Szabit, amiben remélem részletesen elmesél majd mindent. Én pedig azóta is a filmipar szemétdombján próbálok kapirgálni a magyar valóságban.  

Budapest, 2023 május 26, péntek. Az MVM Dome csordultig megtelik emberekkel, akik mind egy személyre és egy hangszerre kíváncsiak, ahogy e kettő eggyé válik és mind a 88 billentyű hadrendbe áll Péter Bence zongoraművésznek. Annak a Péter Bencének, aki 2012-ben egy perc alatt 765 hangot szólaltatott meg polifón húros hangszerén.  Annak a Péter Bencének, aki Michael Jackson örök slágerét, a Bad című dalát zongorára vitte és lett egy csapásra világsztár. Az egy csapásra persze túlzás, mert sok évnyi munka és kitartás van Bence mögött, ugyanis a siker azért találta meg, mert tényleg őstehetség, ami szorgalommal párosult. Én a zongoráról mindössze annyit tudok, hogy nehéz, ezért ha valakinek van és költözni akar, akkor az nem fog beférni egy banános dobozba.

Ahogy vártam a koncert kezdetét, és néztem a színpadot, melynek közepén a lakkfekete zongora, azon tűnődtem, hogy miként lesz képes egyetlen ember, egyetlen hangszerrel belakni ezt az irgalmatlan nagy teret. Az MVM Dome ugyanis tényleg hatalmas. Voltam már pár koncerten itt, és eddig minden buli tisztán és szépen szólt, de ezek mind zenekarok voltak, sok hangszerrel, énekkel és látvánnyal. (Roger Waters például ilyen volt.)

Nyolc óra után pár perccel elsőtétül a színpad és Bence berohan a zongorájához és azonnal elkezd rajta játszani. A közönség hangos ovációba kezd, de Bence hajthatatlan, az első pillanattól kezdve eggyé válik a hangszerével. Libabőr! Ez a srác hihetetlen viszonyban van ezzel a monstrum hangszerrel, mintha szeretők lennének, akik szavak nélkül értik egymást, mintha a zongorát anno neki találták volna ki.

A szám végén Bence kifordul a közönség felé és elkezd beszélgetni velünk. Megköszöni a hatalmas érdeklődést, mesél magáról pár szót és felvezeti a következő számot, ami szintén egy saját szerzeménye. Háttérben a kivetítőn pedig nagyon jól megtervezett képi világ illeszkedik a zenei harmóniához. Minden szám után Bence beszélget a közönséggel, foglalkozik velünk, viccelődik, tanít, mesél, és olykor bevon minket, hogy tapssal kísérjük a zongorát.

Néztem már róla podcast interjúkat, de egy zárkózott és végtelenül szerény fiú képe jött le nekem, de ahogy a zongorához ül, hatalmas lesz, egy óriás, magabiztos és lehengerlő. Már-már úgy érzem, neki semmilyen erőfeszítésbe nem kerül virtuóz módjára zongorázni, mert közben mosolyog, fel-le áll a székéből és olykor kikacsint a közönség felé, amikor épp egy szabad szemmel nem látható szólamot futtat végig a billentyűzeten. Olyan természeteséggel zongorázik, ahogyan én veszem a levegőt. Elképesztő ez az ember.

Ami a Forma-1-nek volt Schumacher, a gitárosoknak Hendrix, a sakkmestereknek Kaszparov vagy a festészetnek Dalí, az Péter Bence a zongorázásnak. Mennyivel szegényebb lett volna a világ, ha ez a srác nem ilyen kitartó és feladja félúton az álmait.

Bence egyik ismertetőjele, hogy a zongorát nem csak a billentyűkön keresztül szólaltatja meg, hanem minden részéből képes hangokat kicsalni, melyeket végtelenítve rögzít és beilleszti a dalokba. Így kapunk tőle teljesértékű, amolyan „sokhangszeres” dalokat. (Pl. ilyet)  Plusz segítség még neki egy elektromos kis lábdob, amit úgy használ, mintha egyel több lába lenne. A közönség pedig megőrül, szerintem mindenki zsebre tenné ezt a fiút és hazavinné, annyira szerethető és annyira természetes. Mintha fogalma sem lenne róla, hogy ő az óriások között is hatalmas. Egy percre sem lankadt a figyelmem, végig vitt magával a koncert, állt a szőr mindenemen és reggelig tudtam volna hallgatni és nézni a koncertet. A látvány és az egész show felépítése pedig túlmutatott a hazai valóságon. Mai mainstream hazai zenekarok nem csinálnak ilyen látványt. A hatalmas Dome pedig meghajolt a tehetséges zongoraművésznek, mert nem csak belakta a teret, hanem úgy festette meg Bence a csendet, ahogy Dalí a vásznat. A hangosításra szintén nem lehet panasz, szépen és tisztán szólt a legapróbb zörejt is lehetett hallani. Az egész este tökéletes volt, és hiába szeretek mindent kritizálni, most nem találok fogást a produkcióban.

Kodály Zoltán azt mondta, hogy a zongora nem teljes értékű hangszer,  hangolásának szükségszerűen kompromisszumos mivolta nem mindig teszi lehetővé a tiszta intonációt. De Kodály idejében még nem egy Péter Bence, aki annyit mondott volna erre:

- Zoli bácsi, fogja meg a söröm egy picit.