Amikor először hallottam a Vampire Weekend Diane Young című számát, lángra lobbant valami a húszas éveim közepén járó elmém szunnyadó szegmensében. A dal magával ragadó volt és furcsa, mint egy indie-rockos elektrosokkot kapott rockabilly dalocska, tele a kétértelmű névhez hasonló frappáns szövegmegoldásokkal. 2013 márciusában jártunk, és az első ízelítő a New York-i banda harmadik albumáról, a Modern Vampires Of The City-ről úgy csapott le rám, mint egy száguldó Saab. Évekkel azelőtt, hogy ugyanezt profi módon is megtettem, rohantam az internetre megosztani szenvedélyes véleményemet erről a szédületesen jó számról.

Akkori zenei fejtegetéseim tetthelyéül a könnyen görgethető és reblogolható platformot, a Tumblr-t választottam. Önjelölt rajongó lányok sokaságával egyetemben azzal töltöttem a napjaimat, hogy nagyfelbontású fotókat posztoltam a kedvenc bandáimról, áhítattal kommenteltem mások bejegyzéseit, és disszertációkat írtam egyetlen sornyi dalszövegtöredékről. Ha elsöprő vágyat éreztél, hogy kapcsolatot teremts hasonló gondolkodású, zenemegszállott és a felnőttlétből korán kiábrándult rokonlelkekkel, akkor az azévben megjelent zenék zavarba ejtően gazdag tárháza kiváló lehetőséget kínált erre. Lorde Pure Heroine, az Arctic Monkeys AM, a The 1975 zenekar saját nevét viselő albuma, mind dalba foglalta életnegyedi válságomat, és az idegenek, akiket csupán a kedvenc refrénjeikből átvett felhasználóneveikről ismertem, ott voltak, hogy lelkisegélyt nyújtsanak, és támogassák koncertlátógató küldetésemet.

Amikor nem turnéútvonalakat egyeztettünk egymással abban a reményben, hogy barátságainkat az internetről a való életbe is átültethetjük, olyankor a szekrényeinket töltöttük meg a Tumblr-korszak "soft grunge" esztétikájának megfelelő ruhákkal, kitűzőkkel díszített bőrdzsekiben álltunk sorban a koncertek előtt, vörös rúzst viseltünk, a The Neighbourhood 2013-as Sweater Weather slágerének szövegét pedig "kis magasderekú rövidnadrágokkal" keltettük életre. Ellentétben a 2010-es évek eleji Twitterrel, Facebookkal és YouTube-bal, ahol a gondolataid megosztása olyan érzés volt, mintha a semmibe kiáltanál, vagy – ami még rosszabb –, a rokonaidnak és a középiskolai barátaidnak, a Tumblr igazi közösségnek tűnt, ahol nemcsak szólhattál a közönségedhez, hanem őszinte hallgatóságra is találtál bennük.

A Vampire Weekend első két albuma, a 2008-as, a zenekar nevét viselő LP és a 2010-es Contra bemutatta a világnak ezt a négy, pólóba bújt srácot a Columbia Egyetemről, akik társadalmi osztályokról és státuszról akartak írni fülbemászó afropoppal fűszerezett dalokon keresztül. A harmadik albumuk készítésekor azonban úgy döntöttek, hogy a korábbi munkásságuk témáját és hangzását eldobják az árnyaltabb történetmesélés és bonyolultabb zeneiség kedvéért.

"Izgalmas zene volt" – írta Ezra Koenig frontember egy szívhez szóló Instagram-bejegyzésben az album évfordulóján. "Nagyon messze volt a többi ’stúdióalbumunktól’. A MVOTC-nek nem voltak olyan dalai, mint az A-Punk vagy a Cousins, amik riffként indultak, és a próbateremben kezdtek életre kelni. Ez az album sokkal inkább a tudatosabb kompozíciók és akkurátus felvételek albuma."

Az újfajta irányvétel kockázata kifizetődőnek bizonyult.  A MVOTC a Billboard listájának első helyén debütált, az NME a 2013-as év 50 legjobb albuma közé választotta, a 2014-es Grammy-n átvette a Legjobb Alternatív Zenei Album díját, bennem pedig meggyújtotta a könnyűzenei szakírás szikráját, mely még évekig égni fog.

Konkrét célok nélkül néztem naphosszat, ahogy a Vampire Weekend YouTube-interjúkon keresztül magyarázza a zenéjét, hallgattam újra a Hannah Hunt balladát, kerestem rá, hogy létező személyről szól-e a dal, vagy Koenig fejéből pattant ki a sztori (a helyes válasz: mindkettő). Az internetes barátaimon kívül nem volt igazán olvasóközönségem, akik velem együtt buktak volna alá a vallásos egzisztencializmust taglaló 'Ya Hey' értekezésem barokkos mélységeibe, de a posztokba fektetett kutatómunka végül megtérült, amikor rájöttem: a vágyam, hogy megtudjam, hogyan és miért jöttek létre a dalok, karrierré válhat. Tudtomon kívül, a rajongóközpontú Tumblr-közösség nyitotta meg számomra a zeneipar kapuját, és nem én vagyok az egyetlen, aki átsétált rajta.

Vegyük csak például Hannah Jadagut, a Sub Pop-hoz nemrégiben aláírt feltörekvő indie tehetséget, aki a zenei munkásságát jelentősen formáló hatásként említi a Tumblr fandom, a Vampire Weekend és a Days Are Gone debütáló lemezüket 2013-ban kiadó HAIM iránti nosztalgiáját, annak ellenére, hogy az oldal fénykorában mindössze tíz éves volt, vagyis nem valós időben tapasztalta meg mindezt. Ott van továbbá Daine, a melbourne-i művész, aki a Tumblr-on fedezett fel olyan zenekarokat, mint az American Football és a Turnstile, mielőtt csatlakozott volna a helyi hardcore zenei szcénához a való életben is.

Messze nem én vagyok az egyetlen írójelölt, aki miközben olyan helyet keresett, ahol megoszthatja valakivel a szorongásait, kreativitását és a zene iránti lelkesedését, nemcsak az írásai számára talált otthont a Tumblr-on, hanem életre szóló barátokat is szerzett. Amikor megkérdeztem a Twitter-követőimet, hogy mit gondolnak a MVOTC-ről és az internetes sikeréről, számos megerősítést kaptam. "Az egyik legrégebbi internetes barátságom onnan indult, hogy a Tumblr-on vagyunk, és megosztjuk egymással a Vampire Weekend iránti szeretetünket" – válaszolta az edmontoni kritikus, Caitlin Joey. "2010 és 2013 között a Tumblr-nek éltem" – tette hozzá gyorsan Jill Krajewski torontói kulturális író. 2017-re, miután a Yahoo átvette a tulajdonjogot, és szigorú biztonsági irányelveket vezetett be, a platform "aranykora" véget ért. A felhasználók keménymagjából sokan elhagyták az oldalt, mert úgy érezték, korlátozzák őket a szabad tartalommegosztásban.  Most, mikor úgy fest, hogy a Twitter is hasonló sorsra juthat, egyesek a Tumblr-re mutogatnak tökéletes alternatívaként, azonban nehéz elképzelni, hogy újra létrejöjjön ugyanolyan kapcsolat és varázs, mint aminek egy évtizeddel ezelőtt tanúi lehettünk.

Jessica Hopper író, producer és kultúrkritikus egyszer így fogalmazott: "Cseréljük ki a 'fangirl'-t 'szakértő'-re, és meglátjuk, mi történik". Sokunknak, akik csak reblogolni akartuk a könnyed Step mélyen felkavaró "Wisdom's a gift but you'd trade it for youth" sorát a MVOTC ködös New York-i égboltot ábrázoló fekete-fehér albumborítója mellé, a saját bőrünkön tapasztalhattuk meg, hogy "mi történik". Nehéz megmondani, hogy most ezt írnám-e, ha nem lett volna a maroknyi Tumblr-közösség, akik hagyták, hogy szégyen nélkül tesztelgessem rajtuk a szavaimat, vagy a csodás album, mely arra késztetett, hogy jobb közvetítője legyek annak, amit hallgatok. Szerencsémre ezt sosem fogom megtudni.

Szerző: Makovnyik Veronika