A leghíresebb magyar zenekart Ektomorf néven, 1994-ben alapította meg egy testvérpár. Azóta jelentősen átalakult a csapat összetétele, a testvérpár útjai is szétváltak. A nevet Farkas Zoltán zenekarvezető vitte tovább, akinek kitartó és makacs munkájának köszönhető, hogy ma már nemzetközi szinten is elismerik a metal bandát. Vele beszélgettünk most, nemrég megjelent 'Reborn' című új lemezük kapcsán.

Miland ’Mille” Petrozza (Kreator) is kifejezte elismerését az új albumról. A zenekar havi hallgatottsága egy hónap alatt, több mint hatvanezerre ugrott a Spotify-on. Milyenek még a visszajelzések a Reborn-re?
Nem tudtam, hogy ez lesz. A biztos az volt, hogy nekem tetszik az album. Mindig később derül ki, hogy a közönség hogy reagál rá.
Elég radikális változások vannak a többi albumhoz képest. Van, aki hiányolja a groove metalt. Valahol jogos, mert ez tényleg nem az. Ez thrash. De a visszajelzések összességében kegyetlen jók. November eleje óta interjúzok, és azóta egyfolytában keresnek. Például visszakerültünk a német Metal Hammerbe (mert az Outcast óta nem igazán volt rólunk szó benne) és az ottani podcast-ben szinte csak rólunk beszélgettek. Szóval jó kritikát kaptunk ott is. A Spotify-on, amikor kijött a Reborn single, a havi hallgatottság 24.000-ről indult, most több, mint 60.000. Nem gondoltam volna. Mindez úgy, hogy nincs élő bemutató. Persze tervezünk koncerteket. Február végén kiírjuk a lehetséges turnédátumokat, de hogy mi lesz belőle, majd eldől.
Szóval sok munka van az albumban. 14 számból végül 8 jött ki. A 26 éves karrierem alatt, ilyen pozitív visszajelzéseim nem voltak. Még az Outcastra sem. Mindenki azt mondja, én is, hogy az volt a hit album, de ez most ráver. Nagyon örülünk neki!

Technikásabb zenét halluk. Ez azt jelzi, hogy kitoltad a határaidat. Mi inspirált erre?
Naturális volt. Eszméletlen sokat hallgattam, meg hallgatok ma is Metallica-t. A Master Of Puppets, a Ride The Lighting lemezek a kedvenceim. Amikor gitározok, hasonló témájú vagy hangulatú ötletek jönnek, mint amiket hallgatok. Próbálok nyitni új zenekarok felé is. Nem vagyok konzervatív, az újakat is szívesen meghallgatom, de az igazság az, hogy egyik sem fog meg.
Amikor leültem dalokat írni, úgy gondoltam, nem állok meg a megszokott technikáimnál. Majdnem az egész lemezen sokat variáltam. Hozzányúltam, kivettem belőle, hozzátettem, szétszedtem, szóval addig csináltam, amíg tökéletesnek nem gondoltam. A címadó dal volt olyan állapotban, amikor 8 perces volt. A Smashing The Past az egyetlen, amihez nem kellett pluszban hozzányúlni, az teljesen originál. Többet akartam kihozni magamból, mint eddig. Ki akartam lépni a komfort zónámból, mert a néhány akkordos dolgok, egyszerűen nem jöttek. Túl egyszerűnek éreztem, nem mintha lenézném a saját zenémet, mert az Outcast lemezt atomnak tartom a mai napig. Csak felfedeztem, a gitár nyakát (nevet). Nem mondom, hogy én vagyok a következő Malmsteen, de ahhoz képest, amiket régen csináltam, már azt mondom, hogy nem is megy rosszul. Persze ehhez le kellet ülni, és órákig foglalkozni vele, gyakorolni, tanulni a skálákat. De nem sajnáltam rá az időt. Oké, szólóversenyt sem akarok nyerni. Csak annyira képzem magam, amennyire nekem jól esik. Szeretek olyat csinálni, miről tudom, hogy előre fog vinni. A Reborn ezért lett ilyen. Nem hagyom abba ott, ahol egyébként abbahagynám. Van, akinek nem tetszik a lemez, de azzal nem tudok mit csinálni, hallgassa a régit. Amikor a Machine Head kihozta a Locust lemezét, azt hittem vége a Machnie Head-nek. Nagyon nem tetszett, de később többször meghallgattam, és most már azt gondolom, hogy egy brutálisan jó lemez. Rengeteg minden van benne. Zeneileg, szövegileg, ötlet szintem, mindenhogy. Szóval az inspiráció a kihívás volt. Mondtak egyébként olyanokat is, hogy mennyire sötét a lemez és milyen brutálisak a szövegek. Én nem találom annyira sötétnek, de nyilván nem popzene.

Gördülékenyen ment a munka?
Inkább este meg éjszaka vagyok aktívabb ilyen szempontból. Este kilenc körül kimentem a próbahelyre, és hajnalig dolgoztam. Ha rákattanok valamire, nem tudok megállni. Meg volt mit igazítgatni a lemezen. Sok apróság. Szólókon nagyon sokat variáltam.
Ugye nekem semmi zeneelméleti alapom nincs, és másfajta harmóniákat csinálni, szólókkal, ikerszólókkal tök új feladat volt. Emiatt talán lassabban is ment a munka, mert ami megszólalt a fejemben, azt meg kellett keresgélnem a gitár nyakán. Ha valaki jár szolfézsra és úgy dolgozik, hogy tudja ezeket a dolgokat, annak ezek egyből mennek.

Hogy éled meg a sikert? Megadod a módját és hátradőlsz, hogy kiélvezd, vagy egy kipipált feladatnak tartod és a következő terveket szövögeted?
Inkább a második. Ha elkészül valami, már rögtön arra gondolok, hogy a következőnek még jobbnak kell lennie. Ezt az albumot is túl kell szárnyalni. Ugyanolyat biztos nem akarok csinálni. Úgy értem, nem akarom, hogy túlságosan kiszámítható legyen. A Fury leemznél, már érezhető volt ez a hozzáállás, de ennél még inkább. Sok váltás van benne. Nem egy Meshuggah, meg nem egy Dream Teather, de más, mint ami eddig volt. Összetettebb, komplexebb, többször meg kell hallgatni.  Pont ezért nem hosszú, mert nagyon tartalmas.
Olyan lemezeken nőttem fel, amelyek szintén nem hosszúak. Egy Master Of Puppets, azt hiszem 56 perc, egy Raining Blood 28. De ha véget érnek, újra és újra meg akarod hallgatni. Általában, ha kijön ez lemez, egy hónapra rá már jönnek az ötletek a következőre. Most, elkészült az új lemez, nem írtam egy hangot se. Pedig ennek már két éve. Ugye csúszott is a kiadás egy évet, de még így se.  Egyrészt, ez a vírus helyzet is beleszólt, mert engem nem motivál, hogy nem lehet csinálni semmit. Másrészt ez az album még nem futotta meg a köreit, mint a többi. Ha kihozunk egy lemezt, mennünk kell vele turnézni, ami most lehetetlen. De ennek ellenére, motivál a lemez sikere. A siker nagyon nagy dolog. Idén 46 leszek és ilyen korban a sikerek mögött, az évtizedes munkát látom visszaköszönni.  Az a legjobb az egészben, hogy még mindig működik.
A siker jöhet hirtelen is egy olyan banda számára, akik most törnek fel, és mindenki őket hallgatja, mert egy kihozott cucc iszonyat hit lesz egy ideig. De ezt nagyon nehéz megtartani. Nekünk is volt ilyen időszakunk. Valami olyat kell csinálni, ami megtartja az eredeti koncepciót, de mégis képes megújulni. Persze így is bele lehet csúszni a gödrökbe. Meg aztán önkritika is kell. A What Doesn’t Kill Me borítójára például rá sem bírok nézni. Meghallgatni meg pláne nem. Az nem sikerült jól. De a Reborn-re nagyon büszke vagyok. 

Sokan úgy tartanak számon a metal szcénában, hogy Te vagy az egyetlen, aki külföldön sokra vitte a zenekarával. Milyen érzés, amikor így emlegetnek?
Tényleg gyakran találkozom ezzel. A múltkor egy norvég metal magazinnak adtam interjút, és a srác mondta, hogy az Ektomorfon kívül, még az Omegát ismeri Magyarországról. Jó érzés ez. Ha külföldön vagyunk, vagy publikálnak rólunk, mindig megemlítem, hogy honnan jövünk. Azt is elmondom, hogy Mezőkovácsházáról, de azt nem ismétlik el, mert nehéz kiejteni (nevet). Jó érzés ez.
Volt, hogy kiköltöztem, de végül hazajöttem, és már nem is gondolom, hogy elmegyek. Jó itthon lenni, ráadásul nagyon szeretem Békés megyét. Pestre sem akarnék költözni.
Ha posztolok valamit a zenekar Facebook oldalára, jó látni, hogy a Fülöp-szigetektől kezdve, Amerikán át, Skandináviáig mindenhonnan követnek, és küldenek üzeneteket. Konkrétan, Dél-Koreában, egy ottani terminátor súlyemelő srác tett fel képeket, amin Ektomorf pólóban pakolja a súlyokat, és edz. Tettem a képe alá egy metalvillát, és rögtön jött az üzenet, hogy mennyire kész van ettől, és mennyi erőt ad neki a zenénk. Egy ilyen baromi sokat jelent nekem is. 1998 körül jött el az a pont, amikor úgy éreztem, hogy a zenekar csak forog egy helyben. Ekkor határoztam el, hogy fogom magunkat és kimegyünk külföldre. Persze ehhez sok minden hozzásegített. Jó helyen voltunk, jó időben, a „megfelelő” zenével.
Egy ember kivitte a Kalyi Jag-ot a Rise Up Records-hoz Németországba, és nem sokkal később visszaszóltak, hogy ki fogják adnia lemezt, csak ki kellene mennünk lenyomni  egy bulit. Hát kimentünk egy Fiat Regattával, egy rakat májkrémes szendviccsel egy motelbe, ahol két személyre foglaltak szobát. Mi voltunk öten, szóval az éjszaka közepén ki is rúgtak minket. Hát így indult az egész.:) A koncert után meghívtak a Summer Breeze fesztiválra, ami már akkor sem volt kicsi. Hatra voltunk kiírva a program szerint, de az egyik zenekar nem érte el a repülőjét, és beraktak minket a helyükre, este kilencre. Sosem felejtem el, amikor mentünk fel a színpadra, és több ezres tömeg kántálta már, hogy „Ektomorf Ektomorf”. Meg is lepődtünk ezen. Nem számítottunk rá, de akkor kiderült, hogy az undergroundban gyorsabban terjedt a hírünk, mint a tűz. Brutálisan jó buli volt. Amikor lejöttünk a színpadról, a Nuclear Blast-től várt minket három ember, akik azt mondták, hogy most elmegyünk az irodába, és azonnal szerződést kötünk. Olyan volt, mint egy filmben. Hosszú sztori ez, még követi egy csomó másik, és a mai napig nincs vége. Mindig visz valami előre.

Nagyon jellemző a hazai undergroundra is, a kissé szélsőséges véleménynyilvánítás. Külföldön mit tapasztaltál? Összetartóbb az underground?
Ha kihozunk valamit, a negatív, úgy értem indokolatlan, kőkemény, ízléstelen visszajelzések körülbelül 80 százaléka magyaroktól jön. Hogy miért, azt nem tudom. A jelenséget sem értem. Külföldön nem csinálják ezt. Ott azt látom, ha valakinek valami nem tetszik, az nem érdekli. Nem megy el koncertre, vagy ha ott van, kimegy meginni egy sört és kész.
Itthon olimpiát lehetne rendezni a szar dobálásból. Felfoghatatlan, de nem esik rosszul, mert egy pár éve már benne vagyok ebben. Mindenki nézi a kommenteket, főleg most, hiszen a közösségi felületek megadják ezt a lehetőséget. Nem úgy, mint régen, amikor a zenekar a koncerteken látta reakciókat. Persze, szólásszabadság van, azt mondasz majdnem, amit akarsz, de a másik köpködése nem vélemény. Nem csak azokat fikázzák, akik komoly eredményeket érnek el, hanem egymást is. Mennek a harcok a kommentmezőkben, a semmin. Ez inkább nevetséges, mint bosszantó, mert ennek nincs hatása a zenekarok életére. Csak magukat égetik. Akinek ilyen frusztrációja van, az vegyen hangszert a kezébe és mutassa meg, hogy ő jobbat csinál. Kint ezt csinálják. Itthon nem. Valahogy nem tudnak örülni a másik sikerének. Frankfurtban, a Music Messe-n találkoztam Nergal-al a Behemoth-ból, és pont erről beszélgettünk. Azt mondta, hogy náluk Lengyelországban nem olyan durva ez. Akármennyire is underground stílust nyom, a lengyelek büszkék rá. Persze nem mindenki, de összességében elismerik.
2005-ben, szóval már elég régen, volt egy interjúm a Kreator turnén. Abban mondtam, hogy a magyarok nem szeretik annyira az Ektomorfot. Totál félreértették a dolgot, mert azt hitték, hogy fikázom őket, pedig csak a számokat mondtam. Külföldön több lemez fogy és többen jönnek koncertekre. Nyilván jönnek itthon is a bulijainkra, és respect nekik ezért.

Sokan ott értik félre a zenekar és a közönség közti kapcsolat dinamikáját, hogy azt hiszik, a zenekar majd azt fogja csinálni, amit a közönsége megszokott vagy elvár tőle. Holott egy zenekar azt csinál, amit akar, függetlenül attól, hogy egyébként szereti a közönségét és hálás neki.
Nálunk is van ilyen. Szerintük az Ektomorf haldoklik, pedig a zenekar élőbb, mint valaha. A mostani sikereknek csak egy részét látom most, mert még hátra van a turné. A német chart-on az 58. helyet kapta, ami nem csak a metal lemezek rangsora, hanem az összesé. A saját hazádban elméletileg nagyobb az esély arra, hogy jó helyezést érsz el, de Németországban, magyar zenekarként ez nagyon durva. El se hittem. Egyébként meg, azt kell csinálni, amit az ember szeret. Én most ezt szeretem, ezt akartam. De lehet, hogy két év múlva, mit tudom én, grindecore-t akarok játszani.
De ezzel együtt, ezt most nagyon élem. Ha visszahallgatja az ember az Ektomorf lemezeket, a Hangokban már azért lehetett hallani a thrash vonalat. A nu-metal hullám nagyon megérintett annak idején, de az át is futott rajtam. Nagyon szeretem a Korn-t, jó emlékeim vannak abból az időből, de ha választani kéne az első Korn lemezek és a Master Of Puppets között, egyértelmű, hogy a Metallicát választanám. Szóval van, ami nagy tömegeket vonz, és van, ami halhatatlan.

Metal Weekend Swissrockcruise. Áprilisban, ti is felkerültetek a line-up-ra.
Igen, ez egy úgynevezett metal hajó a Bodensee-n. Nagyjából ezer fő fér be, de biztos lesz valami korlátozás. Szeretnék, ha a szombati napra elmennénk headliner-nek, mert hallották az új lemezt. Ők szervezik a német Bang Your Head fesztivált is egyébként. Mondtam, hogy persze, szívesen megyünk, inkább a fő kérdés, hogy hogyan? Azt mondták, ezzel ne törődjünk, mert Svájcban elvileg minden oké. Mármint vírus ügyileg. Szóval a rendezvény hivatalosan be van jelentve, április 24-25. között lesz. Fizetik a repülőjegyet, de hogy hogyan fogunk mi repülni áprilisban, azt nem tudom. Minden esetre, megvárjuk március közepét, mert addigra talán már tudni fogjuk, mi lesz április végén. Várjuk nagyon. Eljátsszuk az egész albumot, aztán a koncert végén belevágunk a régebbi dalokba. Így szoktuk mindig. Minden attól függ, hogy milyen lesz a vírushelyzet. Tavaly már voltam mélypontom emiatt. Ott nagyon meg voltam reccsenve, de utána már könnyebb volt. Úgy gondoltam, hogy csinálom azt, amit tudok, aztán lesz, ami lesz. Ki kell várni a végét ennek, mert úgy sem tudunk mit csinálni vele. Ha például a zenekarból elmegy 2-3 tag, az sem jó, de ott még van opciód. Itt nincsenek opciók. Blockdown van. Magyarul, ne menj sehova, csináld, amit mondanak, oltsd be vagy akaszd fel magad. Nem tudsz mit csinálni. Meg kell várni, amíg visszatérhetünk a normálba.

Kővári Piros