– Talán nem sokan tudják rólad, hogy a pást előtt a medence játszott központi szerepet az életedben.

– A szüleim úgy gondolták, hogy ki kellene próbálnom az úszást. Négy évig űztem ezt a sportágat, kisebb versenyeken is elindultam. Eleinte nagyon szerettem, végül kicsit meguntam, így elkezdtem gondolkodni a váltáson.

– Aztán a nagymamád javaslatára a vívóteremben kötöttél ki…

– Gyakorlatilag az első alkalommal megszerettem a vívást, az egész közeg megragadott. Szerintem nagyon fontos, hogy az ember egy befogadó társaságba kerüljön, és ez nekem megadatott. Az elején, körülbelül egy évig a lábmunkát fejlesztettük, csak ezt követően kezdtünk el specializálódni a különböző fegyvernemekre. A robbanékonyságom miatt az edzőm a kardot ajánlotta nekem.

– Közel egy évtizede egyengeti az utadat Dávid László. Mi ennek a sikeres együttműködésnek a titka?

– Kilencéves korom óta dolgozom vele, így bizonyos szempontból a második apukámnak tekintem. Rengeteg versenyre és edzőtáborba utaztunk már együtt, olykor több időt töltök vele, mint a családtagjaimmal. Kiválóan működik a közös munka, nagyobb konfliktusaink nem igazán akadtak, bár amikor kamaszodtam, azért előfordult egy-két kisebb vita.

– Édesanyád és édesapád egyaránt sportolt korábban, így akár hasznos meglátásokkal is elláthatnak.

– Ez így igaz, anya egyébként pszichológus, emiatt bizonyos értelemben lelki támaszt is nyújt nekem. Nemcsak engem, hanem a két testvéremet szintén nagyon támogatják a szüleim. Amikor kisebbek voltunk, azt kérték tőlünk, hogy zenéljünk és sportoljunk valamit. Én a vívás mellett a zongorát választottam. Olykor bizonyos ünnepekre megtanulok egy-egy dalt, amit előadok, bár ez időigényes folyamat.

– Idén is halmoztad az érmeket a különböző versenyeken. Hogyan értékelnéd az eddigi szezont?

– Egyéniben a felnőtt országos bajnokságon ezüstérmes lettem, a juniorok között az Eb-n és a vb-n a harmadik helyen zártam. A csapattal az Európa-bajnokságot megnyertük, a világbajnokságon a második pozícióban végeztünk. Még nem igazán szeretnék mérleget vonni, mivel a felnőttek között Eb és vb is vár rám.

– Sok szép sikert értél már el a karriered során. Van olyan medália, amire különösen büszke vagy?

– Konkrétan egy eredményt nem emelnék ki, de több interjúban beszéltem már arról, hogy újoncként a felnőtt országos bajnokságon nyolcadik lettem, aminek nagyon örültem. Ha jól emlékszem, másnap még tortával is megleptek. Nyilván a tokiói olimpiát, és az oda vezető utat szintén érdemes megemlíteni. A verseny előtt ráfeküdtünk a közösségépítésre, ennek köszönhetően nem csupán csapattársak, hanem barátnők lettünk.

– Sokan azt állítják, hogy az öt karika olykor bénítólag hathat a sportolókra. Te érezted ezt?

– Nem teherként tekintettem a szereplésre, inkább próbáltam felszabadultan vívni, és ezt szerintem sikerült megvalósítanom, bár ebben sokat segített a sportpszichológusom. Nem sűrűn járok hozzá, talán ezen változtatnom kellene. A versenyek előtt bármilyen feszültség dolgozott bennem, azt megbeszéltük, emiatt felszabadultan állhattam rajthoz. Erre jó példa az olimpia, amin egyáltalán nem görcsöltem.

– Az, hogy a pandémia miatt zárt kapuk mögött rendezték meg a versenyeket, mennyire jelentett gondot?

– A többi magyar sportolónak csak a tévé előtt szoríthattunk, ez kicsit rosszul érintett, emellett az étkezőben plexifalakkal voltunk körbevéve, ami szintén fura volt. Korábban a nagyobb szurkolás kissé feszélyezett, emiatt engem nem zavart különösebben az, hogy nem lehettek nézők a lelátókon.

– 2024-ben Párizsban rendezik az olimpiát. Gondolsz már erre?

– Még nem igazán foglalkoztat, bár nyilván szeretnénk a csapattal kijutni, szerintem szép eredményt érhetnénk el. Emellett abban is bízom, hogy egyéniben is bizonyíthatok.

– Hamarosan az iskolában “sorsdöntő ütközet” jön, hiszen közeleg az érettségi.

– Furán hangozhat, de a tanulmányaim miatt mindig jobban stresszelek. Sokat hiányoztam, így picit aggódom, hogy sikerült-e bepótolnom a lemaradásomat, bár a tanárok és az osztálytársaim rengeteg segítettek. Talán a történelemtől tartok a leginkább, de mindent bele fogok adni. A Debreceni Egyetemen szeretnék továbbtanulni, a pszichológia és a dietetika egyaránt érdekel, ezekre a szakokra adtam be a jelentkezésemet.

– Az élsport sok lemondással jár. Nálad előfordult már, hogy olykor betelt a pohár?

– Néha akadnak olyan pillanatok, amikor vágyom egy bulira vagy arra, hogy többet legyek a barátaimmal, de néhány éve már tisztán látom, hogy van értelme a vívásnak, és szeretném ezt csinálni. Szerencsére a vívás olyan sportág, ahol a kilókra annyira nem kell figyelni, ám nyilván nem ehetek bármikor bármit. Nagyon szeretem például a csokit, de ezt csak mértékkel fogyaszthatom.

– Néhány hete már a DEAC-ot erősíted. Hogy érzed magad a klubunkban?

Nagyon hálásak vagyunk, hogy a DEAC család tagjai lehetünk. Az olimpia előtt előfordult, hogy egy kocsma folyosóján készültünk, de immáron sokkal jobb körülmények között dolgozhatunk. Ebben a sportkomplexumban készülni óriási öröm és megtiszteltetés.

Biró Ádám