Csikos Sándor színművész a debreceni Csokonai Színház tagja. A sokszínű pálya színpadi állomásait nézőként ismerjük, életének egy nagyon fontos szelete, a tanítás azonban nem a nyilvánosság előtt zajlik.

A művészt 2022-ben a drámairodalom legjelentősebb szerepeinek hiteles megformálójaként nyújtott emlékezetes alakításai, a magyar irodalom remekeit, főként Szabó Magda műveit értő módon, igényesen tolmácsoló rendezései, valamint kivételesen értékes pedagógusi munkája elismeréseként ismerték el Kossuth-díjjal.

A 2021-ben megjelent életinterjú-kötetben (Csikos Sándor–Kornya István: Kulisszák nélkül – a szerk.) több tanítványa is megosztja önhöz fűződő emlékeit. Polgár Csaba írt arról, hogy „Zsanyi bácsi” soha nem keverte-tévesztette össze a színészt és a tanár szerepét. Ez a tudatos döntés volt a tanítás első pillanatától?

Valószínűleg nem, egyszerűen csak így alakult, mert bár a színházban jó szerepeket játszottam, tanárként nem akartam azokra hivatkozni. Úgy gondoltam, nekem abban a közegben, a gyerekek között mással kell nyernem. A legelső órám az Ady pódiumtermében volt. Már a folyosó közepe táján lehetett hallani egy dübörgő rock and roll zenét. Kinyitottam az ajtót, láttam, hogy az egész osztály táncol, beálltam közéjük – és a csata meg volt nyerve. A tizedik érettségi találkozójukon elmondták, hogy így teszteltek. A szigorúságban hiszek, de az erőszakban nem, már csak azért sem, mert nem olyan közegben nőttem fel. És a humorban! Ennek köszönhetően tudtam kialakítani a bensőséges kapcsolatot a tanítványaimmal.

Hogyan érzékelte: változtak az évtizedek alatt a gyerekek ambíciói?

Az online oktatás teljesen betette a kaput, de már azelőtt is érezhető volt, hogy egyre kevesebben érkeznek elhivatottan, nagy tervekkel. Azért jönnek az Adyba, mert ez egy jó gimi, de a jövőjükről nincs elképzelésük. Persze mindig vannak tehetségesek, akiket csábít ez a pálya.

Ilyenkor hogyan kezd el velük dolgozni, mivel piszkálja fel bennük az érdeklődést?

Elmondom nekik, nem baj, ha nem akar mindenki színész lenni, mert amit itt megtanulnak – a magabiztos fellépést, a tiszta kiejtést, a pontos fogalmazást –, annak az élet bármilyen területén hasznát veszik. Évekkel ezelőtt történt, hogy bementem az óráshoz elemet venni. Egy fiatalember volt előttem a sorban, rám nézett, köszönt. „Jó napot, tanár úr! – mondta. – Tanár úr, most diplomáztam földrajz-meteorológia szakon, és nagyon köszönöm, hogy megtanított arra, hogyan fejezzem ki a gondolataimat, így sikerrel tudtam államvizsgázni.” Ezért érdemes csinálni. Azokkal persze, akik színész szakra felvételiznek, másképp dolgozunk, készülünk, gyúrjuk éjjel-nappal az anyagot, de mindig hozzáteszem, nem biztos, hogy felveszik. Azt is megpróbáltam elmagyarázni, hogy egy sikertelen felvételi után nem szabad összezuhanni, mert egy fiatal tehetség előtt rengeteg lehetőség áll. És ez megnyugtatja a gyerekeket, leveszi a súlyt a vállukról.

Ha már felvételi: Földeáki Nóra írja ugyanott, mennyire odafigyel a felvételi anyagok kiválasztására. Mi alapján válogat? Az számít, hogy a versek, a monológok mögül kivillanjon a személyiség, vagy inkább mutatványra van szükség, ami lenyűgözi a bizottságot?

A legelső az igényesség. Nagyon büszke vagyok arra, hogy mindig megjegyezték, milyen igényes és színes anyagot visznek a tanítványaim. A kezdetektől úgy állítottam össze a tanmenetemet, hogy az a magyarórákhoz kapcsolódjon, így mentünk végig a magyar és a világirodalmon, a verseken és persze a drámákon is, egymás után következett Shakespeare, Molière, Csehov, Osztrovszkij, Ibsen, majd egy nagyot lépünk egészen Molnár Ferencig, Szép Ernőig és a mai magyar szerzőkig: Garaczi Lászlóig, Kárpáti Péterig, Hamvai Kornélig stb.

Van kapaszkodója ezekhez a történetekhez egy mai tizennégy-tizennyolc évesnek? Más a világ, amelyben élünk, teljesen más problémákkal küzdenek.

Csak olyan darabokat veszünk elő, amikhez lehet közük, és amiben örömüket lelik. Miről szól az Ahogy tetszik? – van egy lány, aki kényszerűségből elhatározza, hogy fiút játszik, ez színészileg komoly feladat, ráadásul szerelmes lesz egy fiúba. A Ványa bácsi végén arról beszél Szonya, hogy dolgozni fogunk, így lesz teljes az életünk. Ezt egy tizennyolc éves is fölfogja. Állandó témáim a Lila ákác, A kávéház, Molnár Ferenc Ibolyája, de a Liliomból Marika meg Julika beszélgetése a különböző egyenruhákról, tudja, az, ami úgy ér véget, hogy „hordár az, fiam, a fene essen belé”, ugyanúgy érthető ma is. Ha jól választunk, közel kerülnek a mai fiatalok is a klasszikusokhoz.

Egyszer részt vettem Londonban egy kurzuson, ahol a nagyszerű rendező, Peter Hall tartott kiselőadást. Azt mondta: ha egy Shakespeare-jelenetet próbálsz, próbáld úgy, mintha ma reggel kaptad volna postán egy teljesen ismeretlen szerzőtől. És milyen igaza van! Hihetetlenül feloldja az ember félelmeit, ha nem valami egyetemes, nagy igazságot akar ezeken a műveken keresztül megfogalmazni, hanem megkeresi benne a legapróbbat, azt, amihez tud kapcsolódni.