MegMinden
2023-01-25

MOONHEAD PROG FEST

(koncert.hu)

Megrendezték az Első Magyar Progresszív Rock Fesztivált.

Saxon Dave-nek, alias Szász Dávidnak, a Mandrake Moon együttes vezetőjének régi álma volt, hogy összehozzon egy magyar progrock fesztivált. 2023. január 21-én, szombaton mindez sikerült!

Ha zenéről van szó, s az ember a rádiót hallgatja, a tévét nézi, az tűnik fel neki, hogy nem tűnik fel semmi. Mármint, ha nem csupán a mainstream muzsika érdekli. Vagy pont az nem. A műfaj kedvelői között van, aki úgy tartja, hogy a progrock nagy korszaka, a hetvenes évek közepével-végével lezárult, s azóta sem létezik, csak a műfaj már ismert paneljeinek az újrahasznosítása történik. Ezért nincsenek már akkora egyéniségei sem, mint amilyenek kezdetben voltak. Jól el lehet vitatkozgatni, van-e élet a Pink Floyd, a Jethro Tull, a King Crimson, a Genesis és a többiek után?

Jelentem, ízlések és pofonok, vitatkozzon, aki akar, én meg hallgatom azt a rengeteg pazar muzsikát, amit itt-ott lelek, ajánlanak, megszólal, rám üvölt, felkavar, andalít, elképeszt, megmozgat. Mert, hála Istennek ma is vannak jócskán, akik művelik ma is a műfajt.

A Moonhead Prog Fest

Bár a fesztivál afféle zanza-fesztivál volt, a meghívott zenekarok stílusának a változatossága biztosította a fesztivál-jelleget. Az elhangzott zenék nem egy-egy változat voltak adott kaptafára, hanem egy irányzat hét, különböző stílusa. S ugyan sok volt a hét óra figyelem (pont 9,3-szor több, mint amire egy átlagember kondicionálva van), ám az óránkénti változatosság nyújtott némi könnyebbséget. 

Interjú Szász Dáviddal (Saxon Dave) a koncert fő szervezőjével.

A fellépők listáját látva lehet örvendezni, hogy kapásból van hét együttes, amely ebbe a műfajba sorolható, és össze is terelhető a többiekkel. 

S lehet fanyalogni is, persze, a lista láttán. Mert ha magyar progrock, akkor az átlag zenehallgatónak nem ezek a nevek jutnak eszébe, hanem a Solaris, az East és az After Crying, a Panta Rhei vagy Varga János, és újabban az iLand. Kis megerőltetéssel talán még a Special Providence neve merülhet fel. S itt lehetne természetesen Török Ádám bármilyen Minije is, simán, különösen a Bartók-műsorral. (Török Ádám egyébként üdvözletét küldte a fesztivál résztvevőinek.) Rossz, aki rosszra gondol: ezzel semmiképpen sem azt akarom mondani, hogy az ebben a bekezdésben soroltak jók, míg a fesztivál fellépői másodrendűek lennének. Dehogy akarok ilyet mondani!

Térjünk vissza azonban a realitásokhoz. Az első, a legfontosabb, amit ki kell mondani: progrock-fesztivál még nem volt Magyarországon! (Elméláztam, mert eszembe jutott a szigetvári Prog Camp. De az mégis más, zúzósabb. Bár valahol, tény, rokonszakma, amire az is utal, hogy van fellépő-átfedés a két rendezvény között.) Akkor sem, ha ez az eredeti (és későbbi) tervekhez képest, a mostani egy zanza-fesztivál. Ám ezért a zanzáért is hálásnak kell lennünk. Éppen ezért úgy döntöttem, a szervezést, a helyszínt, a technikát illetően ezúttal semmit, senkit nem fogok kritizálni. (Az elsőnek megkóstolt, szűretlen, jellegtelen, íztelen világos sört nem tudom kihagyni, de a második kóstolás, aromás, harmónikus félbarna simán kiütötte az első csalódást.)

Az egyes zenekarok teljesítménye más kérdés, a személyes véleményem itt lesz. Hangsúlyosan úgy, hogy minden fellépőre abszolút nyitottan mentünk be, semmiféle prekoncepciónk nem volt senki felé. Nem szoktam mentegetőzni, mosakodni, amikor koncertbeszámolót írok. Most mégis megteszem. Mert akkora a tiszteletem a rendezvény és a műfaj iránt. Senkit megbántani nem akarok. Mi itt, ezen a koncerten is a közönség voltunk. Akinek ízlések és pofonok és nem tetszhet minden. Minden kritika, élménybeszámoló, tetszik, nem tetszik, szubjektív. Egyfelől. Másfelől meg akkora dömping van zenéből, hogy annyi ideje a jó Istennek sincsen, hogy mindent figyelemmel végig hallgasson, akkor is, ha nem igazán tetszik. Bár megbántani senkit nem szeretnénk, már csak azért sem, mert zenei ízlésünk miatt, progrock, egy akol vagyunk, csak az irányzatokban térünk el. Hát akkor ebben a szellemben...

(Csak halkan és csöndben, mert a kisördög nem aludt bennem. Számolgattam, saccolgattam. Egy belépő négyezer forintba került. Hét óra zenéért. Nagyon hasraütve egy koncertre körülbelül ötvenen-hatvanan juthattak be. Feltételezve, hogy voltak, akik éppen szusszantak, mosdóba mentek, sörért álltak sorba, ettek, ittak, jól mulattak, cigiztek odakint, cédéket nézegettek, oxigént kerestek, bármi. Ők legyenek szintén hatvanan. De ez a szám tutira túlbecsült. Szóval százhúsz néző. [Újra mondom, lehet, piszok nagyot tévedek!] De ha százhúsz, akkor a fellépők bevétele 480.000 forint. (A sajtós-listát feledjük el! Bár volt, de most feltételezzük, hogy ők is fizettek... Aztán felejtsük el Dave bevételét is... Meg a roadokét, a technikusokét is, azt, hogy a Legendának is fizetni kellett a termekért, szóval a világon semmit sem nézek, csak teljesen egyenlően szétosztom a zenészek között a teljes bevételt, akkor fejenként hazavihettek az egyórás koncertjükért 13.333 forintot. De, mondom, ha a teljes bevételt közöttük osztjuk szét. Ha nagyot tévedek a nézőszámban, mondjuk hárommal megszorzom, az összeg akkor is negyvenezer forint. És a zenészeken kívül senki sem kapott semmit. S az Android Debrecenből, a Broken Springs Miskolcról érkezett [v.ö. üzemanyagköltség]. Szóval üzletnek ez, nagyon úgy fest, igen vacak business volt.)

A hétórás koncert,  amelyen minden érdekel

Volt bennem némi tartózkodás egy hétórás, nonstop koncerttel szemben. Ahol elsőre minden és mindenki érdekel. Az, hogy a Legenda, az, hogy jó sörök vannak, s az, hogy meleg étel is van, jó előjelnek tűnt, ha belefáradnék a muzsikába. Igazi érdeklődés a fellépő zenekarok közül bennem a Mandrake Moon és a Tompox iránt volt. Őket már hallottam. A M.A.Y.A-ra Garda Zsuzsa (Keep Floyding, Garda-Benkő Duó) miatt voltam kíváncsi. Aztán kiderült számomra, hogy a zenekar az egykori, a nagy közönség előtt ismeretlen, ám legendás You and I tagjaiból áll.

De már három egyórás koncert is három óra. S lesz ezenkívül még négy! Egek, fogjuk mi ezt bírni? Saxon személyes meghívása aztán nagyot lökött az amúgy sem tartózkodó akarásomon. És máris jelentem: bírtuk. Társam ugyan a hatodik fellépőre, az Androidra elfáradt, de jómagam mindvégig simán tudtam figyelni. A koncertek két külön teremben zajlottak, váltórendszerben:amíg az egyik teremben ment a műsor, addig a másikban folyt a színpadi beállítás. Két koncert között tíz perc szünete volt a hallgatóságnak.

Marcello's Mystical Mind

Az első együttes, amiről semmit sem tudtam. A nevük tetszett. Meg az is, hogy a Porcupine Tree-hez hasonlították őket. Ami nem kis elvárást támasztott velük szemben. A koncertjükről sajnos majdnem teljes mértékben lekéstünk, másfél számot hallgattunk csak meg, de az több volt, mint meggyőző. A Porcupine Tree-s hasonlattal nem vitatkozom. Ami elsőre, különösebb odafigyelés nélkül is feltűnt, az az énekes, Török Viktor frenetikus hangja. Még sörért álltunk sorba, amikor az előttem álló úriember hozzám fordult.

– Nagyon jó hangja van ennek az énekes srácnak! Nem tudod, hogy hívják őket? 

Kicsit gondolkodnom kellett, de tudtam. Mentségem legyen, Török Viktor is azt nyilatkozta, hogy nehéz megjegyezni a nevüket, de ha megvan, utána a kereső egyből őket adja ki. :-) Bár késve érkeztünk meg, annyira akartam inni egy sört és elszívni egy szivart, így éppen csak bepillantottunk a koncertre és már mentem is kifelé. Dave is ekkor jött ki egy cigire. Köszöntünk egymásnak, és egyből ezt kérdezte: 

– Skipelitek a Marcellos'-t?

Másfél szám maradt még a programból, mire bementünk. Ha nem is életem baklövése lett az a sör (ez volt, amelyik nem volt jó) és az a szivar, de utólag nagyon megbántam. Mert az MMM energiája, a zene finomságai, Török Viktor hangja mind arról szól, hogy ezt még, többször, odafigyelve is, ha lehet, fülesen át meg kell hallgatnom, néznem. S hogy valami nagyon jóról maradtam le. A Porcupine-hasonlatot nem tudtam eldönteni. Ha nagyon akarom, van benne valami. De egyébként mindegy is. Az MMM jó, ahogy van.

Broken Springs

Miskolci zenekar. Ebben a formában vadonatújak. Más formában nem pályakezdők. A Broken Springs 2021 szeptembere óta létezik. Vagyis friss a formáció, bár a tagok messze nem ismeretlenek egymás számára. Leginkább az maradt meg bennem a zenéjükből, hogy intelligens, lassú zene. Az énekesnőjüket Deák Juditnak hívják. 

Álltunk a fal mellett, és néztük, hallgattuk a produkciót. Az első számban az énekesnő hangja alig hallatszott. Ez technikai hiba volt. Spongyát rá! Hallgattuk tovább a muzsikát, néztük a hozzá tartozó vetítést. Azt hittem, velem van a baj (ami persze nem kizárt), ránéztem a feleségemre, ő értette a pillantásomat, és némi bizonytalansággal elhúzta a száját. Tudtam ez mit jelent, hajlottam is rá. Az előző, rosszul sikerült sör íze még a számban volt. Mi volt a baj? Nehéz megfogalmaznom. A zene nem volt rossz. Igaz, túl izgalmas sem. Nem mozdított bennem semmit. S ebből vett még le, hogy az énekes hölgy hangja nekem nem illett a zenéhez. A nyolcvanas évek alternatív zenekarai jutottak róla eszembe. Ami nem lenne baj. Csak nekem ez a muzsika, ami miatt teltházasra töltöttük a Legendát, más muzsika. Az előadás, a technikai esetlenségek más kategória, mint az előadott darabok minősége. Az előbbiek még erősíteni is képesek az utóbbit, ha az egyébként önmagában teljesen rendben van. 

Ami még feltűnt, ez több fellépőre is teljesen igaz, az előadók nem voltak jelen a színpadon. Mármint fizikailag ott voltak, persze, de szinte észrevétlenül. Erre lehetne válasz a színpad mérete, de igazából nem az. Azért nem, mert az MMM és főleg az énekese ugyancsak ott volt a maga kb. egy négyzetméterén. A Tompox bájos fuvolista hölgye ugyanekkora, tán még kisebb téren táncolta végig, és mosolyogta ragyogóvá a koncertjüket. Saxon Dave a billentyűk mögötti „ülőtáncával” élt a Mandrake Moon zenéjével (mondjuk náluk éles kontraszt volt a tesó-Szász, aki permanensen hátat fordított a közönségnek. A zene miatt megbocsátjuk. :-D ) A Druida vak (és az ebből a szempontból nagyon lényeges!) vezetője, Ricsosz olyan határozottan volt jelen, hogy nem lehetett nem rá figyelni. Az Android csuda jópofa, harsány basszerosa is megmutatta, hogy a jelenlét nem feltétlenül fizikai tér kérdése. Ahogyan Garda Zsuzsa is belakta, áttáncolta a maga terét a M.A.Y.A. koncertje alatt. A Broken Springs ilyen értelemben egyáltalán nem volt jelen. Még a frontra került énekesnőjük sem, aki inkább megilletődöttek tűnt, mintsem önfeledtnek, hogy előadhatja az elmúlt hónapok új dalait.

Android

Önmagában az a tény, hogy több alkalommal koncerteztek a Djabe-val, akikkel pedig Steve Hackett volt egy színpadon, roppant ígéretessé tette a zenekart. Valamint az a tény is beszédes, hogy negyven éve (!) vannak együtt. Sajnálatos: ehhez képest mindössze hat lemezt adtak ki, abból az egyik egy sajátjuk feldolgozása. S azért csudálatos, hogy negyven év alatt sikerült még a nevükkel se nagyon találkoznom. Sajnálhatom...

Amikor beültünk a koncertre már kicsit fáradt voltam. De a második-harmadik számuk elkapott... Ennek következtében ma gyakorlatilag egész nap őket hallgattam. (Amikor nem, akkor a Mandrake Moon cédéjét, amire tegnap lecsaptam a merch pultnál. De láss csodát, Androidot többet.) Megint az a fránya hasonlítgatás, de hogyan is lehetne máshogyan szavakkal elmondani a zenét? Képzeld magad elé az első két-három East lemezt, aztán tegyél hozzá egy kis, hm, Camelt, Meg klasszikus motívumokat, és népzenét. Azért abba gondolj bele, hogy a Toborzó című kompozíciójuk nem más, mint az A jó lovas katonának című népdal, amit aztán a Háry János című operettben Amade László Toborzó című versének részleteivel egészítettek ki. Meg van kutyulva rendesen, mi? S még ebből is remek darab született!

A zenekar jókedvű, jó humorú, basszerosát, Nikolin Zoltánt (aki énekesnek is príma volt, és aki, hogy a saját szavait idézzem, oldotta a zene komolyságát) társam az egyszemélyes szavazásán – elsöprő többséggel – a fesztivál Legnagyobb Fellépő Arcának szavazta meg. (Én másik két díjat, a Legszuggesztívabb Előadó és a Legkedvesebb Hangulatfelelős díját osztottam ki. Bölcs megfontolás és hatalmas egyetértesben az utóbbit a Tompoxos fuvolás hölgyének, az előbbit Saxon Dave-nek ítéltem.)

Az Android nekem a fesztivál felfedezettje, újszülöttnek minden negyvenéves zenekar új. De pont azt a fajta zenét művelik, amit nagyon kedvelek.

 

Az eredeti írást itt találja.

Vajk, Zoli és Marcell

DEmedia.hu

Szerző
Hasonló cikkek