Az energiaválság nem kellemes, de a valódi középkortól messze vagyunk – de miként éltek felmenőink ebben az adott esetben rendkívül zord időszakban?

Habár a középkort a legtöbben egyetlen, többé-kevésbé egységes korszakként képzelik el, valójában nagyon változatos, mind a kultúra, hadviselés vagy technológia szempontjából is rengeteg periódusra széteső időszakról beszélünk. Nincs ez másképp az időjárással sem, mivel ez hol kegyesebb volt a középkor ideje alatt, hol pedig nem. A korszak elején, tehát 535-536 közt például olyan brutális hideg köszöntött az emberiségre, amely a Trónok Harca sorozat kegyetlen, hosszú telét idézte. Ez az időszak nem csak rengeteg áldozatot követelt, de egy sereg történelmi változást is beindított – különösen azért, mert a fagy az egész glóbuszt érintette: Kínában például havazott augusztusban, ami miatt még a betakarítás is elmaradt.

Nem is csoda, hogy többen már a végítéletet várták, Prokopiosz bizánci történetíró A háborúk könyve című művében például „rettenetes égi jelről” ír. Több európai feljegyezés megemlíti emellett, hogy az élelmiszerellátás ebben a korszakban lényegében összeomlott. Ez a klímaváltozás persze megváltoztatta a történelem menetét is: ez okozta Teotihuacán hanyatlását Mezoamerikában, de ekkor buktak el az avarok is, a mongol törzsek felkerekedtek nyugat felé, de emiatt emelkedhetett fel az iszlám, és indult be a Török Birodalom terjeszkedése is.

Ironikus módon az egész hosszas kataklizmát valószínűleg valóban égi működés indította be – egész pontosan a Föld mellett rendszeresen elhúzó Halley üstökös, mely kíséretéből nagyobb meteordarabok váltak ki a szokásosnál, és becsapódtak az óceánba. Az ekkor az atmoszférába kerülő mikrobák és egyéb törmelékek pedig hosszú időre lehűtötték a bolygót.

A középkori ember azonban még az enyhébb időszakokban sem igen szívelte a telet, legfeljebb csak elviselte azt. Ez olyannyira így volt, hogy később a középkorban a tél az öregedés, a szegénység és a halál szimbóluma lett (még akár jóval később, Vörösmarty költészetében is így szokott előkerülni) – mindez valahol természetes is, hiszen a telet rendszerint az előbb felsorolt jelenségek kísérték. A középkori időjárást egyébként elég jól ismerjük manapság, mivel a részletes feljegyzések mellett a jégmagok, valamint a fák gyűrőinek a vizsgálatából is rengeteg információhoz jutunk.

Ennek köszönhetően tudjuk azt is, hogy létezett egy enyhébb periódus 900 és 1300 között, amit középkori meleg időszaknak neveznek. Ekkor a populáció is növekedésnek indult, és az emberek egyre újabb területeket hódítottak meg és vontak mezőgazdasági munkálatok alá. Ekkor olyan kedvező volt az időjárás a mezőgazdaság számára, hogy Angliában magasabb fekvő területeken is lehetett szőlőt termeszteni. A jó világnak azonban vége szakadt a 14 században, amikor is beköszöntött a kis jégkor, amely túl is nyúlt a középkoron, egészen a 19 századig tartott. Ennek köszönhető tehát az is, hogy manapság a középkori tél, mint igazán pokoli időszak maradt meg a közös emlékezetben. A kis jégkorszakban zuhant az átlaghőmérséklet, valamint olyan extrém időjárási körülmények jelentek meg, mint a heves viharok, valamint a rettenetes havazások. Vagyis az átlagember örülhetett, ha a korabeli eszközökkel túlélte ezt az évszakot. Némi szemléltetés végett: az olasz Firenzében 1359-ből olyan havazásról írtak, hogy a házak tetejéről az utcára kellett lapátolni a havat, nehogy az épületek összeomoljanak. Többen pedig akár napokra is az otthonaikban rekedtek.

Különösen rossz volt tehát a helyzet akkor, amikor az emberek még az előző, meleg időszakhoz voltak hozzászokva. A kis jégkor első századában, 1389-ben a dél-franciaországi Lozère régiót soha nem látott havazás érte. Egy helyi írnok így emlékezett meg az akkori tragédiáról:

„Januárban, februárban és márciusban Lozère-ben olyan nagy havazás volt, hogy sok tanya elpusztult, és sokan meghaltak, mert a házaik rájuk dőltek. Mások megfagytak, megint mások éhen pusztultak, mert a havazás a szokásosnál sokkal tovább tartott, és az embereknek elfogyott az élelmiszere.”

Na és mit lehetett tenni felkészülés gyanánt? Télen persze nagyjából leáll a mezőgazdasági tevékenység, ezért aztán hihetetlen mértékben fel kellett készülni a gyilkos évszakra. Ha pedig valamiért terméskiesés volt, az katasztrófát, egyben rengeteg ember halálát jelentette. A gyakorlatban tehát a felkészülés már hónapokkal a tél beköszönte előtt elkezdődött – ekkor elkezdték az állatok egy részét is levágni, hogy tartósítsák a húsokat a szűkös időkre. Az állatokat, jellemzően a disznókat és teheneket elkezdték felhizlalni novemberre, és csak a szép kövéreket vágták le. Ez a magyarázata annak is, hogy decemberben történik hagyományosan a disznóvágás. Az állatoknak természetesen minden részét felhasználták (nem véletlen sütik meg még az állat vérét is), a húst sóval tartósították, esetleg füstölték – a jégszekrény előtti tartósítási szokásokról lentebb írtunk:

Decemberben tartották már akkor is a karácsonyt, ami a leghosszabb ünnep volt a középkori Európában szentestétől egészen vízkeresztig (január 6.) nyúlt, és ekkor teljes munkaszünet volt. Mindez persze nem jelentette azt, hogy a földesuraknak nem kellett semmit küldeni ekkortájt – a jobbágyok jellemzően tojást, kenyeret és tyúkot küldtek az urak asztalára, aki viszont időnként meghívta a csarnokába az alárendeltjeit karácsonyi vacsorára. A munkaszünet pedig nem jelentette, hogy mindenki feltehette a lábát, a házak körül alapesetben is rengeteg teendő akadt: javítások és egyéb mindennapi tevékenységek.

Januárra azonban lelassult az élet, a földeken nem akadt tennivaló, a tájat jó eséllyel ekkor már hó borította, vagyis ekkor tényleg nem sokat lehetett tenni azonkívül, hogy az ember a tűz mellé telepszik. Ha pedig már tűz: a tűz volt a fő hőforrás a középkori otthonban. Ezek az épületek hatalmas kandallóval rendelkeztek, de néhány otthonban még egy tűzrakóhelyet is felállítottak a szoba közepére, hogy a lehető legtöbb helyet felfűtsék. A füst a tetőn lévő kéményhez hasonló lyukon keresztül távozott. Mindezt sokszor kis hordozható tűzhelyek egészítették ki – ezeket megtöltötték perzselődő szénnel, és a ház különböző helyiségeiben helyezték el, hogy extra meleget biztosítsanak. Ha pedig valaki szerint mindez elég veszélyesnek hangzik tűzbiztonsági szempontból, annak igaza van – ebben az időszakban mindennaposak voltak a háztüzek.

Néha azonban a fenti intézkedések is kevesek voltak, ezért akadt több kiegészítő megoldás: mivel akkoriban nem akadt meleg vizes gumipalack, ezért téglát vagy nagyobb köveket hevítettek a kandallóban, majd ezt szövetbe csomagolták. Ezeket aztán óvatosan az ágy aljára helyezték, hogy felmelegítsék azt. A hideg és huzatos helyeken, például templomokban, a falusiak gyakran magukkal vitték a kézmelegítőjüket is a misére – ezek üreges fémgömbök voltak, amelyekben forró szenet tartottak.