A második Csizmás-nagyjátékfilm alkotói folytatáshoz képest egészen meghökkentő módon ki mertek mozdulni a komfortzónából – és milyen jól tették! A Csizmás, a kandúr: Az utolsó kívánság szinte olyan komoly, mint egy Mijazaki-mű, de így is szórakoztató nézni.

Amikor 2011-ben a Shrek-mozik alkotói az egy évvel korábbi Shrek a vége, fuss el véle! című negyedik résszel végképp kifulladó posztmodern bolondozás után önálló Csizmás, a kandúr-nagyjátékfilmmel jelentkeztek, az kellemes meglepetést szerzett, mivel a tündérmese-paródia mellé további műfajokat kevertek szellemesen a mixbe. Az afféle útonálló haramiaként és szerencselovagként tevékenykedő macskafigura alakja szinte természetesen hozta magával a heist movie zsánerét, egy új karakter, Csizmás női párja, Puha Pracli megalkotása pedig a screwball comedy legjobb hagyományainak a felelevenítésére adott lehetőséget.

A jópofa cicák kiötlésekor az alkotók tökéletesen eltalálták a macskák valódi természetén alapuló jellemkomikumot,

azaz azt, hogy egyszerre imádni való tünemények, akik úgy kerekítik a szemüket, hogy elolvadunk, ugyanakkor alapvetően veszélyes kis dögök, akik minden szituációban leginkább a saját előnyüket keresik. A kilenc életükhöz kapcsolódó legenda pedig magával vonja a kockázatos helyzetekhez és a kalandokhoz való vonzalmat – és máris kész Csizmás, a kandúr mitológiája!

Mindezt az új filmben egészen meglepő, rizikós és határozottan komoly irányba viszi tovább a forgatókönyv. A súlytalan kalandozás, egymás froclizása és a szórakoztató popkulturális utalások helyett ugyanis azt láthatjuk, hogy a főhősnek (és így a nézőnek is)

magával a halállal kell szembenéznie.

Azzal, hogy az élet véges, s kilenc élete miatt hiába hitte legyőzhetetlennek magát, egyszer az ő számára is eljön a vég. És ez a fenyegető üzenet olyan észrevétlenül kúszik be a cselekménybe, mint macska a tisztaszobába.

A Csizmás, a kandúr: Az utolsó kívánság ugyanis pont úgy indul, ahogy számítunk rá: a fennhéjázó, önmagát sztároló figura dicsősége újabb állomásán ünnepelteti saját magát, mellesleg legyőz egy rettentő ellenfelet, elénekel egy fülbemászó dalt és megment egy csomó embert is. Csakhogy a kaland végkimenetele már nem úgy alakul, ahogy hősünk várná, és anélkül, hogy a film veszítene a tempóból, egyenesen belevágtatunk egy egzisztencialista drámába, ami a halál, azaz a nagy semmi felé menetelést mutatja be – kivéve, ha Csizmásnak sikerül megszereznie a Sötét Erdőben rejtőző utolsó kívánságot (a kívánsága pedig természetesen az lenne, hogy visszakapja mind a kilenc életét, jelenleg ugyanis már nyolcat elhasznált).

És ha mindez még nem lenne elég, a főhőst célja elérésében többen is akadályozzák: ott van mindjárt Jack Horner az angol gyerekdalból, aki ezúttal sokkal félelmetesebb dolgokat csinál annál, hogy pitékbe dugja az ujját; aztán egy egész medvecsalád és az általuk adoptált lány az Aranyfürtöcske és a három medve című meséből, akik azonban itt úgy viselkednek, mint a maffia. Ők Csizmáshoz hasonlóan mind meg akarják szerezni az utolsó kívánságot, ahogy a folytatásban szintén visszatérő Puha Pracli is, a főhős kényszerű szövetségese. Egyedül egy Perrito nevű kis korcs kutyus nem tart igényt a kívánságra – neki csak a kandúr barátsága kell.

A figurák széles skálája pedig lehetőséget ad arra, hogy a korábbiaknál sokkal árnyaltabb gonosztevő karakterek jelenjenek meg, hiszen az első részbeli Jani és Juli kegyetlen zsiványduójához képest most kapunk a színtiszta elvetemültség mellé olyat is, akivel együtt lehet érezni (Aranyfürtöcske és a medvék).

Sőt, a tiszta jóságot megjelenítő Perritótól a puszta gonoszságot jelképező Jack Hornerig komplett koordináta-rendszert alkothatunk a felvonultatott jellemekből.