„Voltak, akik fizikai rosszullétet éreztek olvasáskor” – Beszélgetés Dobray Saroltával a nagy sikerű Üvegfal című regényről

Egy örvényszerű házasság története a feleség és a férj szempontjából. Interjú egy regényről, ami nem ereszt.

Dobray Sarolta Üvegfal című könyve több, mint egy éve éli a saját életét, már a második kiadásnál tart, színpadi feldolgozásában Simon Kornél jeleníti meg Pétert, a férjet, Gryllus Dorka pedig Lénát, a feleséget, a hangoskönyv változatban pedig Balsai Mónit és Makranczi Zalánt hallhatjuk. A szerzővel a könyv kapcsán beszélgettünk.

- Mélybevágó, fejbevágó könyv: egy bántalmazó kapcsolat, egy házasság tíz évét meséled el benne a nő és a férfi szempontjából is. Ha irodalomról beszélgetünk, folyton feltűnik a diskurzus arról, mennyire fontos leválasztanunk a szerzőt a művéről, azaz mennyire beszéljünk rólad, mint íróról, a műhöz való viszonyodról, és mennyire inkább csak a műről.

- Az ember általában úgy ír regényt, hogy összegyúrja azt, amit a külvilágból megél, lát, megfigyel, a saját tapasztalataival. Több hasonló történetet hallottam, láttam magam körül. Nem tagadom, hogy nekem van ehhez közöm, saját tapasztalataim is akadnak róla. De az is igaz - és ezt biztos te is tapasztalod, - hogy annyi, de annyi ilyen sztori van körülöttünk… Ezekből a történetekből is építkeztem.

- Az Üvegfal tehát egy fikciós regény, azok kedvéért, akik még nem ismerik, bár az utóbbi évben egyre több szó esett róla.

- Igen, az. Persze örülök neki, amikor azt jelzik vissza, mennyire a valóságot tükrözi. Sőt, óriási megtiszteltetés, amikor bántalmazottakkal foglalkozó szakemberek és pszichológusok, pszichiáterek erősítik meg ugyanezt, és azt mondják, hogy a klienseik kezébe adják a könyvet. Gyakran érkezik arra vonatkozó köszönet is, hogy valaki tűpontosan a maga életére ismert a regényből, és így sikerült végre helyre raknia a saját helyzetének mozaikdarabkáit is. Sőt, van, aki lépni is tudott azóta, ami nagyon nagy dolog. Pedig eredetileg egyáltalán nem voltak ilyen átgondolt céljaim az Üvegfallal. Csak valahogy önálló életre kelt a dolog…

- Férfiaktól is kaptál visszajelzést, hogy felismerték magukat Péterben?

- Kevéstől. Volt, aki azt mondta, ő valóban inkább a bántalmazó oldalban ismert magára, és elgondolkodott. Ami nyilván azt jelzi, hogy nem a legsúlyosabb esettel állunk szemben, hiszen az igazán patologikus személyekre nemigen jellemző az önreflexió.

Tudok olyanokról is, akik elolvasták a könyvet, vagy elkezdték olvasni – mert például a társuk a kezükbe adta… - , aztán nem egyszerű nemtetszésüknek adtak hangot, amivel ugye semmi baj nem lenne, hanem kifejezett haragra gerjedtek, majd hevesen elkezdték szarozni az egészet. Ez ilyenkor legalábbis gyanús…

- Vagyis "jól" jelzett vissza az illető, aki nem fogja bevallani, hogy magára ismert, hiszen a nárcisztikus bántalmazó számára rettegés belenézni a tükörbe.

- Mondhatjuk. Az ilyen olvasó nem úgy lesz ideges, mint a többiek, akik elmesélik, hogyan szorult néha ökölbe a kezük olvasás közben, hogy folyamatosan beleszóltak volna a sztoriba, vagy tényleg meglocsolták volna egy kis hideg vízzel a hősnőt, Lénát. Őket nem felkavarja, hanem irritálja a könyv.

- Azért az egy jó visszajelzés, ha egy nagyon durva nárcisztikus elutasítja a regényt vagy a sztorit.

- Bizonyos szempontból igen.

- Hogy jött az ötlet, hogy a párkapcsolati bántalmazás témájában írj könyvet?

- A Nők Lapjában van időnként irodalmi sorozat, és Vékási Andrea, az akkori főszerkesztő nekem adta azt a megtisztelő lehetőséget, hogy én írjam a következőt.

- Ez mikor is volt?

- 2020-ban. Teljesen szabadon gondolkodhattam, ami első pillanatban nehéznek is tűnt: Úristen, mondtam magamban, az ölembe hullott egy ekkora lehetőség, mit kezdjek vele?! Persze azért voltak már a fejemben témák, illetve a regényírás, mint olyan is tervben volt vagy húszéves korom óta...

- Vannak félbemaradt regényeid?

- Igen, két kiadó is rendelt már tőlem regényt az Üvegfal előtt, csak aztán az életem úgy alakult, hogy nem tudtam megírni őket. Plusz Magyarországon elég nehéz összeegyeztetni a pénzkereső munkával a regényírást. És akkor egyik pillanatról a másikra jött az ötlet. Épp sétáltunk valahol, és egyszer csak azt mondtam, fú, tudom, mi lesz az! Hirtelen ott volt előttem, hogy milyen régóta foglalkoztat ez a téma, pláne az, hogy hogyan működnek egy ilyen speciális párkapcsolati dinamikában a párhuzamos valóságok. Hogy

az egész tulajdonképpen olyan, mint egy pszichothriller, ami ugyanakkor rengeteg ember számára a hétköznapi valóság. Ahogy a bántalmazók, és a pszichopaták – és a bántalmazó pszichopaták – is köztünk járnak,

csak a külső szemlélő számára gyakran épphogy csodálatos, felelősségteljes, áldozatkész, izgalmas stb. embereknek tűnnek. Ezt baromi izgalmas, aktuális és egyben fontos témának gondoltam, benne rengeteg új lehetőséggel.

- Bánki György pszichiáter a párod. Én elsőre nem is tudtam, kellemes meglepetés volt.

- Igen, ez nem titok. Fontosnak tartom, hogy Gyurinak nincs köze ahhoz, hogy épp erről írtam, bár látványos az egybeesés, hiszen ő köztudottan a téma szakértője. Amikor kitaláltam, hogy két szempontból írom meg a regényt, a férfi és a nő váltott szemszögéből, nyilván Péter fejezetei miatt aggódtam jobban. Hogy hogyan fogom tényleg jól és hitelesen, belülről megírni az ő külön valóságát, hogy ő mit él meg, az ő fejében mi van. Gyurinak pszichiáterként sok ilyen emberrel és sztorival volt dolga, és azt gondoltam, hogy ha elakadok, legfeljebb majd átlendít a holtpontokon. Végül az volt a nagy meglepetés, hogy nem akadtam el, és amikor odaadtam neki „lektorálásra” a kéziratot, egyetlen mondatra sem mondta, hogy ez szakmai szempontból ne lenne hiteles, vagy pontos, vagy életszerű. Ugyanakkor persze én is olvastam a könyvét, illetve más könyveket is a témában.

- Ezek szerint tetszett is neki.

- Hálistennek őszintén lelkes volt. El is mondta sok helyen, hogy szerinte bármennyi pszichológiai szakkönyvet elolvashat az ember, ilyen pontosan, belülről érezni valószínűleg sosem fogja azt, hogy mit jelent egy ilyen kapcsolatban élni. Hogy minden apró mozzanatban, jelentben benne van az egész hátborzongató dinamika. Mondanom sem kell, ez elég nagy dicséret volt tőle, hiszen az ő nárcisztikusakról szóló könyve gyakorlatilag már alapmű ebben a témában itthon. Szóval a lehető legjobb előolvasó jutott nekem…

- Ha már a formánál tartunk: két szál fut egymás mellett fejezetenként változva, a férfi és a női oldala ugyanannak a történetnek. Jó ez a kettősség: hogy egy eseménnyel kapcsolatban mennyire különbözni tud a szereplők narratívája.

- Párhuzamos valóságok ezek. Ezért is a cím: Léna és Péter között egy üvegfal van, de becsapós a dolog, hiszen ez azt az érzetet kelti bennük, mintha együtt lennének, látják is egymást, de valójában teljesen áthatolhatatlan ez a fal.

Lehetetlen elérniük a másikat. Léna is csak hosszú évek után kezd rádöbbenni – mert egy ilyen kapcsolatban a hasonló felismerésekhez sajnos mindig hosszú idő kell-, hogy tök felesleges állandóan megpróbálni elmagyarázni a nyilvánvalót a nárcisztikus másiknak,

kezdve onnan, hogy a fekete az fekete, nem fehér, és fordítva, és válaszokat keresni, hogy a másik miért bánik vele, úgy, ahogy, hogy gyakran miért hazudik még akkor is, amikor jobban járna az igazsággal. Nagyon nehéz eljutni arra pontra, hogy az ember elfogadja, hogy egyszerűen abba kell hagyni a magyarázkodást, a kérdésfeltevést, a megérteni akarást, mert nem fog célra vezetni. Persze ez csak akkor a helyes – és az egyetlen – megoldás, ha egy olyan komolyan személyiségzavaros emberrel állunk szemben, akinél nincs esély a fejlődésre, az önreflexióra, magyarul arra, hogy változni akarjon, és tudjon is. És ez megint iszonyú nehéz: eldönteni, hogy ez melyik fajta kapcsolat, a menthető, vagy a menthetetlen? Olyan, ami nehéz, de érdemes akár vért izzadva is dolgozni érte, vagy olyan, ahol szó szerint életbevágó felismerni, hogy itt nincs értelme semmi küzdelemnek? Ahol, ha marad az ember, akkor csak lefelé vezet az út, a teljes széteséshez és megsemmisüléshez.

- A regényedben ez szépen megjelenik: azért menthetetlen a kapcsolat, mert ez a konkrét nárcisztikus nem változik. Sőt, ahogy rombolja a másik ember önbecsülését, az csak még sebezhetőbb lesz.

- Igen. Egyébként nincs olyan, hogy vegytiszta nárcisztikus, általában többféle személyiségzavar elegyéről van szó, másrészt ez is egy spektrum. Van olyan nárcisztikus, aki tud változni, van, aki nem is kártékony feltétlenül, aki nem rombol. Ha tényleg képes magán dolgozni és felismeri, hogy változnia kell,  akkor segítséggel - ami általában hosszú évek kitartó terápiáját jelenti – ez sikerülhet is. De erről tényleg a szakemberek tudnak okosabbakat mondani.

- A súlyosan, patologikusan, személyiségzavaros, nárcisztikussal menthetetlen tehát a kapcsolat.

- Igen. Az általában menthetetlen.

- Ha spoiler nélkül beszélünk a regény végéről, annyit elmondhatunk, hogy az olvasó számára alsó hangon fojtogató lesz.

- Sokaknak épp reményt ad a vége. Azzal együtt, hogy nem úgy zárul, hogy Léna fogja magát, összecsomagol, elmegy és boldogan él Péter nélkül, amíg meg nem hal – hiszen az nem lenne életszerű. Éppen erről van szó: hogy ez sajnos nem így, nem ilyen egyszerűen működik, még akkor sem, ha sok-sok idő után eljut az ember a felismerésig, hogy ha marad, abba ő bizony végérvényesen tönkre fog menni. Pláne, ha gyerekek is vannak a képletben.

- A regény így végződik: "folyt köv", ami azt jelenti, hogy lesz folytatás?

- Igen, nagyon remélem. Hál' Istennek tényleg nagyon sokan várják.

- Annyit elárulhatsz, hogy szerinted a Lénának kábé mi a menekülési, gyógyulási lehetősége?

- Szerintem annyit érdemes tudni, hogy ezután jön csak számára a neheze, de ez egyúttal azt is jelenti, hogy látszani kezd a fény az alagút végén. Már kifelé küzd, hogy kijusson a szabad levegőre.