Legendás edzőkkel dolgozott pályafutása során, megfordult Vácott, Csank János figyelt fel rá, dolgozott Garami József keze alatt és tagja volt a veretlenül bajnokságot nyerő Debrecennek. Kicsi korától fogva futballista akart lenni, de a grundon érezte a legjobban magát, ahol mindenféle elvárások nélkül, felszabadultan focizhatott. Gyerekként gólkirályi címek sokaságát szerezte meg, mert így tudott hozzájutni például egy hőn áhított gördeszkához. De a foci mellett nagy hangsúlyt fordított a tanulásra is, talán ennek is köszönhető, hogy nem szenvedte meg a profi futballtól való elszakadást, és megtalálta helyét a hétköznapi életben is. Interjú Kulcsár Tamással, aki focistaként kezdte, de futballistaként zárta pályafutását.

TVE: Hogyan lettél futballista, hogy kezdődött a pályafutásod? Már gyerekként eltervezted, hogy focista leszel?

Kulcsár Tamás: Igen, apa focizott és minden Eb-t, Vb-t nézett a tv-ben. A Nemzeti Sportban mindig volt egy oldal, ahol lehetett írni az eredményeket, azt már sokszor együtt csináltuk. Én debreceni lakótelepi srác vagyok, a klasszik grund korosztály, reggeltől estig fociztunk, úgy kellett felzavarni minket. Hatéves koromban kezdtem egyesületi szinten játszani, akkor lettem általános iskolás, és apukám levitt edzésre az olasz focisulihoz. Az első edzőm Komlósi Imre bácsi volt, neves debreceni labdarúgó és edző, apának is volt anno az edzője. Ki volt plakátozva, hogy toboroznak, ott kezdtem el pallérozódni. Több kis csoportot foglalkoztatott a focisuli, sokat mentünk Olaszországba korosztályos tornákra. Nagyon szerettem focizni, főleg úgy, hogy a szüleim nem nyomtak semmilyen szinten, semmilyen elvárásuk nem volt sem a tanulmányaimmal, sem a sporttal kapcsolatban, így semmilyen teher nem volt rajtam. Tudták, hogy becsületesen felneveltek, arra tanítottak, hogy amit elvállalok, azt csináljam is meg. Eleven gyerek voltam, apa sokszor azzal fogott, hogy nem mehettem edzésre, ez nagyobb büntetés volt bárminél.

TVE: Megfordultál komoly csapatokban, voltál idegenlégiós is, játszottál vidéken, játszottál a fővárosban. Hol érezted a legjobban magad, van olyan, hogy kedvenc állomáshely?

KT: Nehéz megmondani, melyik volt a kedvenc állomáshelyem. Ha visszagondolok, a grundon, gyerekként éreztem a legjobban magam, és később is, ahol hagytak focizni, ott tudtam igazán kiteljesedni. Lehet, hogy emiatt a mostani közegben nem is találnám meg a helyem, a videózás, a taktikai dolgok és miegymás miatt – azért, mert nagyon ösztönből jött nekem a sport. Aki erre ráérzett, és felismerte az erényeimet, a személyiségemet – akár Kondás Elemér, akár Garami Józsi bácsi, Gergely Károly, vagy Verebes József – és pedagógusként is tudott kezelni engem, annál nagyon jól tudtam teljesíteni. Minden állomásnak megvan a sikere: amikor NB I-es lettem Vácon és gólt szereztem, nagyon jó volt, az MTK-nál szintén remek társaságban bajnok lettem, sok barátom van onnan a mai napig. Ott lettem ismertebb játékos, onnantól kezdve jött a többi csapat. A karrierem vége felé voltam a Vasasban is, ahol szintén élveztem a játékot, de a két meghatározóbb együttesnek az MTK-t és a Debrecent mondanám.

TVE: Remélem nem veszed rossz néven, de ahhoz képest, hogy csatár vagy nem ontottad a gólokat. Ennek van valami különösebb oka? Mert az ugyanakkor szembetűnő, hogy sok meccs van a hátad mögött, tehát az edzőid folyamatosan számítottak rád, és helyed volt az aktuális csapataidban.

KT: Alapjában véve támadóként nem szereztem annyi gólt, mint a klasszikus kilencesek, így Kenesei, Ferenczi Pista, Waltner Robi vagy Böde Dani, Niko. Gyerekként gólkirály voltam, de az más kategória. Anyagi okokból nem tudtak a szüleim sokat biztosítani számomra, viszont nagyon szépen neveltek. Akkoriban úgy szereztem be néhány dolgot, hogy tudtam, egy-egy gyerektornán külön ajándék jár a gólkirálynak, például egy gördeszka, és akkor én arra mentem, hogy meglegyen az a gördeszka. Felnőttként ilyen „csellengő” pozícióban játszottam az ék mögött, előkészítettem, sok helyzettel, és sajnos sok kihagyott helyzettel. Más szerepem volt Vácon és az MTK-nál is, az MTK-nál például Garami Józsi bácsi csinált belőlem 7-est, azaz jobbszélsőt. Átlagon felüli gyorsaságom volt akkor, szerettem azt a szerepkört. Sokat foglalkozott velem, mondta, hogy „Te most focista vagy, futballistát akarunk belőled csinálni!”. Debrecenben a klasszikus 4-4-2-t játszottuk, volt mellettem erőcsatár, általában Coulibaly vagy Sidibe. Adamo kétszer lett mellettem gólkirály, én rúgtam 9-10 gólt, ő huszonvalamennyit. Sok gólpasszt adtam, kicsit visszább, hátrébb helyezkedtem, de ugyanolyan jó érzés volt ez, hiszen mindig is csapatjátékosnak tartottam magam.

TVE: Pályafutásod során belekóstoltál a légióskodásba is, Lengyelországba vitt az utad, viszont mindössze egy idény erejéig játszottál a Polonia együttesében. A légióskodást hogyan élted meg, így visszatekintve jó döntésnek tartod, hogy belevágtál, vagy ha visszamehetnél az időben, akkor bele se vágnál, esetleg másként csinálnád?

KT: Nem tekintek semmire kudarcként, mert mindent meg kellett éljek, és mindenből látnom kellett, hogy mi is vagyok én. Szépen végigjártam a ranglétrát, viszonylag későn lettem NB I-es játékos, volt törés is a karrieremben, de visszaküzdöttem magam a térképre. A légiósélettel sem az volt a baj, hogy nem feleltem meg. Az akkori lengyel bajnokság erősebb volt az NB I-nél, más felépítésűek voltak a védők, gyakorlatilag úgy néztek ki, mint a testépítők, én pedig nagyon jó csapatba kerültem, Európa-liga-selejtezőt játszottunk, megállítottak az utcán, büszkeség volt ott lenni, hisz nagyon szerették a magyarokat. Mi indítottuk be a lengyel vonalat Vayer Gabival. Szerencsém volt, mert a lengyel szövetség elnöke segített, úgy kerültem ki, hogy jó barátságot ápolt a váci elnökkel, aki beajánlott. Anyagi oldalt is néztem, de nyilván sosem ez volt az elsőszámú, pláne, hogy nem voltak túlzott fizetések, mint manapság. Jól éreztem magam, viszont fél év alatt öt edzőm volt, és a legelső vitt ki, ő akart igazán játszatni. A többiek is számítottak rám, mondták, hogy maradhatok, de azt éreztem, nem vágyom erre a légióskodásra. José Mari Bakero volt az ötödik edzőm, próbált beépíteni, de egyszer négyszemközt azt mondta: rendkívül intelligens játékos vagyok, ezáltal nem ez a liga a megfelelő számomra. Én is így éreztem, nem akartam maradni. Jött egy lehetőség, hogy kölcsönbe menjek vissza az MTK-ba, majd fél évvel később befutott a debreceni ajánlat, és elkezdődött a sikerszéria.

TVE: Amúgy te hogy látod, egy fiatal számára az akadémiai rendszer a megfelelő pályamodell a folyamatos és egyenletes fejlődésre, vagy ahogy lehet, menni kell külföldre, és egy erősebb bajnokságban kell pallérozódni?

KT: A légióskodásra és az itthoni akadémiai életre van pozitív és negatív példa is. Az MTK akadémiájáról sok gyerek kerül ki, és fiatalon légiósnak állnak, közülük és az első Puskás Akadémiások közül szinte mindenki az NB I-ben játszik, és némelyik válogatott is lett, de a Honvéd akadémia is jól működik, míg a másik oldalon Szoboszlaiék is jó példák. Nehéz válaszolni, de aki sikeres szeretne lenni, annak nagyon szeretnie kell a futballt. Régebben azt tudtad mondani, hogy a szélsők gyorsak, a védők erősek voltak, a csatárok gólt rúgtak, a középpályások mindent láttak. Manapság ez nincs így, kicsit mindenki ugyanolyan, komplex játékosok, nehéz felfedezni, kiben mi az extra. Hiányoznak is nekem az egyéniségek, akik régebben megvoltak.

TVE: Neked a lengyelországi időszak után mennyire volt nehéz visszarázódni az NB I-be, főleg úgy, hogy azért nem játszottál túl sokat Lengyelországban?

KT: Volt egy nehezebb év, és aztán elindultam felfelé: veretlen bajnoki cím, jöttek a gólok, jó baráti társaság alakult ki, például Adamóval (Coulibaly, a DVSC csatára – a szerk.) is tartjuk a kapcsolatot a feleségeinken keresztül, a mai napig tudunk egymásról. Ki van téve otthon az összes bajnoki címes tablónk, és sokszor rácsodálkozom, hogy olyanok nem tudtak kezdeni vagy keretbe kerülni, akik nagyon jó névnek számítottak. Meg kellett küzdeni a csapatba kerülésért, a taktika pedig egyszerű volt: a gyorsak fussanak, a jól lövők lőjenek, az erősek pedig védekezzenek. Persze azért ennél nyilván bonyolultabb volt.

TVE: Ez valóban nem tűnik túl bonyolultnak így első hallásra. Amit mindenképpen meg szerettem volna kérdezni tőled, az a menedzserekkel kapcsolatos élmények. Azért te éppen abban a korszakban futballoztál, amikor a hazai futballélet háza táján megfordult egy-két legendás menedzser. Voltak „meredek” történetek a pályafutásod során?

KT: Szerencsém volt a menedzsereimmel. 2006-ban kerültem Vácra, 23-24 éves voltam, a második meccsem után megkeresett az egyik legjobb menedzser, Filipovics Vladan. Szabó Tibivel együtt kezdtek dolgozni, én pedig velük voltam egész karrierem során, problémák nélkül. Sok dolguk mondjuk nem is volt velem, Filip ki akart vinni Angliába, de azt nem akartam kockáztatni, a lengyel kaland pedig picit máshonnan jött ugye. Barátok is lettünk az évek során, bármikor számíthatunk egymásra manapság is.

TVE: Nagyon sokszor olvashatjuk akár magyar, akár külföldi sportolók történetét, kikerülnek olyan posztok a világhálóra a közösségi médiába, amelyek arról szólnak, hogy nem egyszerű a profi életből átlépni a mindennapi életbe. Neked ez mennyire ment zökkenőmentesen?

KT: A labdarúgóélet burok, speciális világ. Sokan azt látják, sokat keresnek a játékosok, és milyen jó életük van, de közben rengeteg lemondással jár. Felnőttként az étrend, az alvás, a versenyek, a pszichológiai rész nagyon komplex. Nekem van sportedzői és tanári végzettségem is, de tudtam, hogy nem abban helyezkedek el. 37 évesen az MTK-ban még az NB I-ben játszottam, de már akkor és előtte, a Vasasban is azon gondolkoztam, hogy most van ennyi és ennyi bevételem, de ezt hogyan fogom pótolni a jövőben munkával és mi az, ami érdekel engem. Tudtam, hogy muszáj valamit csinálni, mert különben megzavarodsz. Kicsit motivációt vesztettem a karrieremben, mert ugyan nem voltam válogatott, de megnyertem itthon mindent, így teljesen elégedett voltam a pályafutásommal. Az abszolút felfedezés aztán Törökországban jött, a Budaörssel voltunk edzőtáborban és azt éreztem, mit keresek itt és miért nem vagyok a családommal? Az akkori edzőmmel, Bognár Gyurival meg is beszéltük, hogy nem hátráltatom őt. 2020 januárjában fejeztem be, de ő is hagyott játszani, hiszen mindenki ismeri a stílust, amit képvisel.

TVE: Egy ilyen illusztris pályafutás után nem volt egyértelmű, hogy maradj a labdarúgásnál? Hiszen ez azért többnyire bevett szokás, hogy egy-egy sportoló, aki valami kiemelkedőt letett az asztalra saját pályafutásában, az marad az adott sportág mellett. Te nem gondoltad így?

KT: Érdekes, mert a szomszédom Baji Balázs, akivel sokszor beszélünk. Ő most van abban a korszakban, amiben két évvel ezelőtt én voltam: a saját sportágában ő kiemelkedő volt, de nem mindenki ilyen. Több példát is láthatunk, hogy ki merre megy a magánéletben. Van, aki számára szinte elvárás, hogy merre haladjon tovább a karrierje befejezése után, hisz a nevének ott kell maradnia a futballban. Hála az égnek egyre több diplomás labdarúgó van, ez példaértékű, de nehéz rávenni mindenkit, hogy tanuljon, mert van, aki nem tudja összeegyeztetni az élsporttal. Ha valaki érzi, hogy már kifelé megy a pályafutásából, önismerettel rájön arra, hogy mi az, amit tenni szeretne a jövőben. A legrosszabb, ha nem csinál semmit az élsport után, mert ilyenkor jöhet a depresszió, jöhet az alkoholizmus, sajnos ezekre is láttunk már példát. Muszáj megtalálni magad.

TVE: Te rögtön tudtad, hogy mihez szeretnél kezdeni? Egyik napról a másikra befejezted a focit, magad mögött hagytad a pályafutásod és sarokba dobtad a stoplist? Ennyi volt, ilyen egyszerű volt az egész?

KT: A focit nem hagytam teljesen abba. Mivel Szabó Tibivel tartottuk a kapcsolatot, ezek után ő mondta, hogy jöjjek el edzeni és játszak együtt volt NB I-esekkel egy amatőr csapatban, az Unionéban. A BLASZ I-ben játszunk, és tudni kell, hogy sok a bajnokságban az akadémiákról kiesett, a tanulást választó játékos, és heti négy edzéssel, komoly edzőkkel készülnek a csapatok, így jó a színvonal. A fiataloknak nyilván motiváció, hogy minket legyőzzenek, nekünk pedig ego, hogy minket azért csak ne. Az Unione, Scheer Sándor Elnök úr csapata, vele egyeztetve kerültem a Kerülethez. Ő tényleg sokat segített, de ezt más labdarúgó esetében is megtette.