Az RS Q8-at lehetetlen észérvekkel megindokolni. Van benne egy 600 lóerős benzines V8, aminek 2,5 tonnát kell odébb rángatnia, miközben eszik bő 20 litert és 52 millió az alapára. Négy ember és egy golfnyi csomag fér bele és még egy fékcsere is annyiba kerül rajta, mint egy páréves használt autó. Mindeközben azért az utánozhatatlan, amikor egy duplaturbós vényolcas felfújja magát, a hajtás megfeszül és a gigantikus, gránittömb-szerű test 3,8 másodperc alatt éri el a százat, miközben a sofőr értetlenül kapaszkodik a kormányba, mert mindez lehetetlennek tűnik.

Kár azon rugózni, hogy manapság elszaporodtak a hobbiterepjárok, ez van és kész. Ez törvényszerűen hozta magával azt is, hogy megjelentek a végtelenül túlzóan erős és gyors, egymásra licitáló típusok és mindegyiknek ugyanaz a célja: bele akarják dörzsölni a fizika arcát egy útszéli tócsába. Ezt nem az Audinál tudják a legjobban, viszont ezen a szinten már bármi ilyesmi teljes erővel csap arcon. Mert tényleg, az milyen már, hogy közel úgy gyorsul százra egy ilyen tömb, mint egy Ferrari Enzo?

Bevallom őszintén, hogy amikor kijött, akkor szimpatizáltam a Q8-cal. Nem általános értelemben, hanem ahhoz képest, amit a többiek kihoztak a kupésított tetővonalú nagy hobbiterepjárók témaköréből. A BMW X6 és a Merci GLE Coupe sokkal ellenszenvesebbek voltak, mint az Audi. Ráadásul a másik két németen egyből látszott, hogy simán csak alacsonyra húzták az alapként szolgáló modellek tetejét, amitől borzasztóan ormótlan és esetlen lett mindkettő.