Az Anyastaféta podcast után, újabb izgalmas kalandra indulunk Németh Juci énekesnővel. Előadóművészként, különböző koncerteken találkozhatunk vele és érezhetjük a “Jucis vibrálást”. Négy éve pedig, az anyaság útjára lépve, élete főszereplőjévé, kislánya, Zsálya vált. Sorozatunkban az ő történeteiket olvashatjuk, ízlelhetjük, érezhetjük.

Tűzoltás…

Zsálya 4 hónap múlva 4 éves, és megkezdi az ovit szeptemberben. Waldorf ovis lesz a falunkban, egy utcával lejjebb tőlünk. Vége lesz lassan a napi 24 órás együttléteknek, leszámítva a koncerteket, amikor apukájával vagy a nagymamával van. Eddigi kis életében két éjszakát aludt külön tőlünk anyukámékkal, szóval mindig együtt vagyunk. Cicizünk is még, teljes a szerelem.

Érdekes érzés az ovivárás. Egyszerre nagyon várom, hogy végre a figyelmem magamra is irányuljon, és közben tudom, hogy Zsálya elindul, kinyílik, és önállósodik. Na, abban egyébként nincs semmi hiba. Azt szoktam mondani, “kegyetlen perszóna”. A kegyetlenség itt az óriás cukiságra értendő, és arra az egészséges magabiztosságra, amiből rengeteg energiát szabadít fel és éli meg.

Néhány elbizonytalanodási pontja van csak. Minap szirénázást hallottunk. Ami egy faluban nem túl gyakori. A hang egyre hangosabb lett. El sem hittük, de egyszercsak pont a mi utcánkban, pont a házunk előtt ment el három tűzoltóautó. Zsálya látta rajtunk a nagy kérdőjelet, mi történhetett. A falufórumon hamar kiderült, hogy ha kinézünk házunk tetőtéri ablakán, az imádott, szinte mellettünk kezdődő szántóföld másik felén, a megmászható, hatalmas várszerű szénabála ég.

Gyerekkorunkból hozott izgalommal felvetettük magunkat az ablakba, Zsálya az ölemben, és eltelt másfél óra is úgy, hogy nem tűnt fel az idő múlása. Este volt, 22.30-kor szakadtunk le a történésekről, de a tűz nem csillapodott. Zsálya őrült lázban égett. Két percenként egy remegés ment végig a kis testén, “Anya, nagyon izgulok”.

Nem tudtam eldönteni, milyen érzések söpörhetnek végig rajta ilyenkor. Nem nézzük a Tűzoltószem, vagy hogyishívják mesét, nem néz semmi ilyet, nem tudja, mire képes a tűz, csak a Tűzoltóbogarakból maximum ( Bartos E.). Mégis beszippantotta. Pedig annyira azért nem volt közel az egész. Egyszerűen vagy az ösztönös ősi reakciót váltotta ki belőle, plusz átvette az izgalmunkat, vagy valami előző életbeni történés kapcsolódott be. Valami mélyről jövő reagálás, valami emlékszerű remegés. Érdekes volt ez a tapasztalás nekem most, rajta keresztül is.

Magunkon könnyebb elcsípni talán, mi az, amiben megérezzük az életünk-lelkünk végtelenségét. Ha hisszük ezt. Ha nem, akkor marad a tűzhöz való ösztönös reagálás, viszony. Meg a szirénához. 

Na, de tegnap puszilkodott is. Először láttam ilyet a saját gyerekemmel. Lovasi kisfiával. Apukák együtt játszottak a színpadon, a gyerekek meg megőrültek lent. Cukin. Kegyetlen. Kegyetlen cukik, kegyetlen tűz, kegyetlen sok munka-tűzoltás. Mi is hányszor oltjuk a tüzet magunk körül, a családban, gyerekek között, magunkban. Gyereknap. Mindenki gyerek. Ezt tudom. Csak idősödünk. De mi is remegünk a tűztől és a tűzoltóautótól. 

Németh Juci