A szerzői egyesület olyan művészeket ismert el a díjjal, akik kiemelkedően fontos munkát végeztek a kortárs magyar művek műsorra tűzésével és a zenei oktatásban. Berki Tamás is átvehette az elismerést. Rozsonits Tamás beszélgetett vele.

– Gratulálunk az Artisjus díjhoz. Hogyan és mikor kezdtél zenélni?

– Köszönöm! Az elemi iskola vége felé alapítottam egy beatzenekart az osztályban, aztán a középiskolában is. A párhuzamos osztályba járt Máté Peti, később megkaptam a róla elnevezett díjat is. Vámos Tiborral, aki később Miklós néven lett híres író, megalapítottuk a Gerilla együttest. Indultunk az első, egyben utolsó hazai pol-beat fesztiválon, 1967 nyarán, ahol az akusztikus kategóriát megnyertük. Dr. Maróthy János zenetudós nagyon szeretett minket, azt meg különösen, ahogy énekelek. Ő mutatott be Gonda Jánosnak, aki javasolta, hogy felvételizzek a Bartók Béla Konzervatórium jazz tanszakára.

– Milyen minta alapján hozta létre Gonda János a dzsessz-tanszakot 1965-ben?

– Nyugaton léteztek már hasonló iskolák, az USA-ban pláne. Gonda János volt az International Jazz Federation alelnöke, aki éppen az oktatással foglalkozott, így teljesen világos képe alakult ki arról, hogy mit és hogyan kell tanítani. Itthon nagyon nehezen tudta elérni, hogy elindulhasson a dzsessz tanítása. Eleve a felsőoktatást célozta meg, de nem sikerült egyértelműen a terve. Kizárólag érettségivel lehetett a dzsessz konziba jelentkezni, miközben a konzervatórium eleve egy középiskola volt, szóval félig közép, félig főiskola volt a konzervatórium dzsessz tanszaka. Amikor befejeztem ott a tanulást, megkaptam az oklevelet, amely így szólt: „Oklevél, mellyel igazoljuk, hogy Berki Tamás elvégezte a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola dzsessz ének tanszakát. Dzsessz ének előadóművészi tevékenységre alkalmas.” Fura egy oklevél, annyi biztos. Már nem volt érettségi, még nem volt diploma. Aztán meghívtak oda tanársegédnek, öt évig tanítottam.

– Szigorú tanárnak számítottál?

– Az alapvető elképzelésem az volt, hogy senkit nem szabad „megerőszakolni”, mindenkit azon az úton kell segíteni, ami a sajátja. A saját út meglelésében kell segíteni. Ilyen irányban próbáltam egyengetni minden növendékem útját. Akinél úgy éreztem, hogy nagyon rajta van, abba nem nagyon szóltam bele, inkább csak dicsérőleg, hogy pozitív visszajelzést kapjon és erősödjön az önbizalma. Aki bizonytalanabb volt, annak többet kellett beleszólni a produkciójába.

– Mi szükséges ahhoz, hogy valakit megtaníts énekelni? Mindenki képes rá?

– Mindenképpen kell muzikalitás, jó hallás, jó fül, ízlés és vonzalom ahhoz a stílushoz, amit énekelni szeretne. Pop, rock, musical, operett, dzsessz, egyiket sem helyezném a másik fölé. Ki erre, ki arra született. Abban kell segíteni a tanárnak, hogy megtalálja a növendék a saját útját. De ezen belül is, gondolj bele: csak a dzsessznek hány stílusa létezik!

– A Magyar Művelődési Intézet főmunkatársaként rengeteget tettél a hazai könnyűzenei mozgalomért, tehetségkutatókon még most is zsűrizel. Tanítottál a Kőbányai Zenei Stúdióban is. Oda hogyan kerültél?

– Amikor Póka Egon elkezdte szervezni, akkor én még a Magyar Művelődési Intézet könnyűzenei főmunkatársaként dolgoztam, párhuzamosan a Duna Televízió dzsessz-szerkesztője is voltam, olyan 1999-2000 környékén járunk. Jávori Vili keresett meg, aki egyik alapítója és igazgatóhelyettese volt az MZTSZ Kőbányai Stúdiónak, hogy a főigazgatóval, Gyimesi Lacival és Póka Egonnal együtt ő is nagyon szeretné, ha tanítanék náluk az ének szakon. Akkorra már az állami szubvenciók egyre jobban elfogytak és abba az irányba ment a könnyűzene támogatási rendszere, hogy egyesület formájában működjenek tovább, egyre nehezebben tudtam a munkámat végezni az Intézetben. Egyre kevesebbet tudtam megvalósítani az álmaimból és elegem lett. Elkezdtem tanítani Kőbányán, hamarosan az ének tanszék vezetője lettem, 2015-ig tanítottam ott.

– Közel harminc éven át tanítottál a konziban, a főiskolán és a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen. Mikor és miért hagytad abba a tanítást?

– 2019-ben álltam fel a tanév végén és elköszöntem. Nagyon szép és jó időszak volt ez az életemben, de akkor kell mindent abbahagyni, amikor a legjobb, nem akkor, amikor a másik fél köszöni meg, hogy ennyi volt. Akkor töltöttem be a 73. évemet, még soha nem tanított főtantárgyat ott ilyen korú tanár.

– Több kitüntetésben és díjban is részesültél. Fontosnak tartod az elismerést?

– Azt szokták mondani, hogy ezeket az ember kapja, de persze, nagyon örülök nekik. Nagy megtiszteltetés. Érzem az odafigyelést.

– Mi foglalkoztat napjainkban?

– Bennem maradt az írás szeretete, mindig tele voltam sztorikkal, ami inkább csak társaságban tört elő belőlem leállíthatatlanul, de a covid időszakban, amikor kötelezően bezárkóztunk, elővettem egy papírt és elkezdtem vázlatokat írni a történeteimről. 185-nél hagytam abba a vázlatozást és nekiálltam megírni a komplett sztorikat. Elkészült a kézirat. A kötethez szeretnék egy lemezt is mellékelni, amelyre már hat új nótát megírtam, de a régebbiekből is válogatok, az eddigi öt szerzői lemezemről egy-egy dalt.

Fotók: Schram András, Sárik Péter, Jókúti György