Svájc nemzeti kutyája szinte összenőtt a nyakában hordott, piros alapon fehérkeresztes szimbólummal dekorált hordócskával, amelyben a vélekedés szerint alkoholt vitt a bajbajutottaknak.

A Nagy Szent Bernát-hágó a svájci Wallis kantont és az olasz Valle d’Aosta régiót köti össze. A Római Birodalom alatt fontos kapocsnak számított Itália és az Alpoktól északra fekvő provinciák között. Több mint egy évezreddel később már katolikus zarándokok használták, akik Rómába tartottak. Meglehetősen veszélyes szakasz volt a gyakori lavinák és a környékbeli fosztogatók miatt.

1050 körül Mentoni Bernát misszionárius, kolostort és menedékházat építtetett a 2469 méter magasan fekvő hágón. Az épületeket a mai Svájc területén húzták fel, közel az olasz határhoz. A Szent Miklósról elnevezett menedékház biztonságos pihenést nyújtott a hosszú gyaloglásban megfáradt utazóknak.

Bernát később Aosta főesperese lett, 1681-ben szentté avatták, 1923-ban pedig az Alpok védőszentjévé nyilvánították. Az általa alapított rendházat később róla nevezték el, akárcsak a hágót és a közelben fekvő tavat.

A kolostorba az 1600-as évek második felében érkeztek először kutyák. A szerzetesek a környékbeli alpesi masztiffokból kezdtek el ebeket tenyészteni, azzal a céllal, hogy őrkutyákat neveljenek ki a kolostor és a menedékház számára. Már a tenyésztés kezdeti éveiben kiderült, hogy ezek az állatok rendkívül erősek és jól tűrik a hideget. Később az új kutyafajta is Szent Bernátról kapta a nevét, a legtöbb nyelven így említik, magyarul viszont bernáthegyiként.

Hamarosan a hegyi balesetek során mentőkutyaként kezdték használni. Párban küldték ki őket, kitűnő szaglásuknak köszönhetően megtalálták a bajbajutottat, még a lavinaomlás miatt betemetetteket is. Ha segítségre szoruló embert találtak, akkor az egyik vele maradt, testének hőjével melegen tartotta, miközben a másik segítséget hozott a kolostorból. A kutyák nem kaptak kiképzést a szerzetesektől, hanem gyakorlat során megtanulták az idősebb társaiktól, hogyan végezzenek kutatási és mentési műveleteket.

A kolostor munkakutyái kisebbek voltak a ma ismert bernáthegyiknél, körülbelül akkorák lehettek, mint egy németjuhász. Az 1800-as évek vége óta a tenyésztése során folyamatosan módosították a genetikáját, számos nagytestű fajtát vittek a vérvonalba: az újfundlandit, a svájci- és a berni pásztorkutyát, a német dogot, az angol masztiffot és a kaukázusi juhászkutyát.

Így a testmérete jelentősen megnövekedett, amely összefügg azzal, hogy a hegyi mentés professzionálissá válásával, a 20. század elejétől már egyre kevésbé használták mentőkutyaként. Viszont behemót külseje, nyugodt természete és magas intelligenciája miatt népszerű házikedvenccé vált, annak ellenére, hogy várható élettartama meglehetősen alacsony, csak minden ötödik példány éli meg a 10 évet. Amerikában mára jobban elterjedt, mint Európában, alakja a popkultúrába is beférkőzött, az 1992-es, Beethoven című filmmel.

A legismertebb bernáthegyi Barry der Menschenretter (1800-1814) volt, aki egymaga 40 eltévedt utazót mentett meg a biztos fagyhaláltól. Ebbe beletartozott egy kisfiú is, aki megcsúszott és lezuhant a keskeny hegyi ösvényről, és ájultan feküdt egy megközelíthetetlen sziklapárkányon. Barry lemászott hozzá, és addig nyalogatta, amíg a kisfiú magához nem tért, majd nagy erőfeszítések árán biztonságos helyre húzta a gyermeket.

Barry holttestét a berni Természettudományi Múzeumban őrzik. Emlékére később mindig Barrynek neveztek egy kutyát a kolostorban. Egy alapítvány is a nevét viseli, amely a fajtatenyésztési program mellett állatsegítésű terápiás tevékenységeket végez.

A bernáthegyit napjainkban már nem használják alpesi mentésre, erre utoljára 1955-ben került sor. A hagyományok ápolása kedvéért ezután is tartottak körülbelül egytucat kutyát a Szent Bernát Kolostorban, ám 2004-ben valamennyi egyedet magához vette a Barry Alapítvány, igaz a nyári turistaszezonra néhányat visszaadnak a kolostornak.

A bernáthegyit szinte minden esetben a nyakában lógó, svájci zászlóval kipingált rumos (vagy brandys) hordóval ábrázolják. A legenda szerint a mentőkutya a hidegben kimerült embereknek rumot (vagy valamilyen alkoholt) vitt szíverősítőként.

A mítoszt az angol festőművész, Edwin Landseer teremtette meg az Alpesi masztiffok újraélesztenek egy bajba jutott utazót című képével. Ez két bernáthegyit és egy szerencsétlenül járt embert ábrázol, utóbbi a hóba temetve fekszik. Az egyik kutya riadt ugatással jelzi a mentőknek, hogy merre találhatóak, a másik pedig a kezét nyalogatva próbálja újraéleszteni a vándort, miközben egy hordó van a nyakára szíjazva.

Landseer, aki két kézzel tudott egyszerre festeni, a maga idejében népszerű festő volt, művészetéért még Viktória királynő is rajongott. Főleg állatos, különösen kutyás és lovas képeit őrizte meg az emlékezet. Mindössze 17 évesen, 1820-ban alkotta meg a tárgyalt képet, úgy, hogy azelőtt sohasem járt az Alpokban. Néhány évvel korábban látott egy bernáthegyit Angliában, amely mély benyomást tett rá. Mint az a kép címéből is kiderül, akkoriban a köznyelv még nem a ma ismert nevén nevezte ezt a fajtát, csak a XIX. század második felétől kezdték így hívni, míg törzskönyveztetni 1884 óta lehet a „szentbernátokat”.