Kisgyerekként a színház jelentette számára a természetes közeget, arra viszont sokáig nem gondolt, hogy színésznő legyen. Végül a húgával együtt vették fel a Színház- és Filmművészeti Egyetemre. Pályakezdőként hamar leszerződött vidékre, majd egészen 2015-ig a Veszprémi Petőfi Színház tagja volt. Hét éve szabadúszó, az utóbbi években azonban ritkán láthattuk színpadon, hiszen időközben megszületett kisfia, akivel szeretett volna minél több időt együtt tölteni. Legutóbb a Pesti Színház Az apa című előadásban láthattuk, ahol a főszereplő lányát, Annét játssza. Trokán Annával beszélgettünk.

Az ember azt hinné, hogy a színészcsaládba született gyerekek számára viszonylag egyértelmű, hogy mivel foglalkoznak felnőttként, de nálad ez azért mégsem volt egyenes út.

A húgommal mindketten a színházban nőttünk fel, számunkra ez jelentette a természetes közeget. Nem volt babysitterünk, mikor próba vagy előadás volt, a szüleink bevittek minket magukkal a színházba. Nekünk éppen emiatt vált ez a közeg nagyon hamar természetessé, de amikor szakmát kellett választanom, a színészet, mint opció fel sem merült bennem egészen a gimnázium végéig. Visszagondolva: valahogy nem hittem azt, hogy ez egy olyan szakma lenne, amit komolyan lehet csinálni. Anyukám, látva a szakma nehézségeit, sokáig próbált is lebeszélni erről a pályáról. Apukám viszont hamarabb elfogadta a döntésem, szerintem azért, mert pontosan látta rajtam, hogy bármit mondd, én úgyis kitartok a választásom mellett.

A húgod, Nóra is ezt a pályát választotta, segítettétek egymást a művészi kibontakozásban?

A húgommal egyszerre vettek fel minket a főiskolára, ami nekem hatalmas könnyebbséget jelentett, hiszen az egyetem egy nagyon speciális és zárt közeg, ahol az életünk jórészét töltöttük és csak nagy ritkán mentünk onnan haza. Mellettem viszont ott volt a húgom, aki visszaadta számomra az otthon egy apró szeletét. Sajnos ritkán találkoztunk, mert külön osztályba jártunk, de a mozgás és az elméleti óráink közösek voltak. Nagy segítség volt, hogy ő is ott volt mellettem és tudtam, hogy mindenben számíthatok rá.

Mi volt a legfontosabb tanács, amit a pályafutásod alatt kaptál?

A Színművészeti Főiskolán Kerényi Imre osztályába jártam, aki a diplomavédésem követően, félig viccesen azt tanácsolta, hogy menjek hozzá egy orvoshoz vagy ügyvédhez, utána lehet ezzel a pályával foglalkozni. Most, hogy egy ideje már a pályán vagyok, azt hiszem értem, miért mondta ezt: bármennyire is szeretem a szakmám, tisztában vagyok vele, hogy ez csak nagyon ritka esetben és nagyon kevés embernek ad biztos anyagi hátteret.

A karriered Pesten indult, de hamar leköltöztél vidékre. 5 évig voltál a Veszprémi Petőfi Színház tagja, majd mikor 2015-ben visszajöttél Budapestre, szabadúszó lettél. Nem hiányzik a társulati lét, a kicsit nagyobb biztonság a pályán?

Az, hogy tartozzam valahova, mostanában kezdett el igazán hiányozni. Jó csapatjátékosnak tartom magam, aki tud és szeret is ilyen formában dolgozni, de mikor eljöttem Veszprémből, muszáj volt váltanom, és ez azóta valahogy így maradt. De a szabadúszásnak is megvannak a maga előnyei, többek között, hogy így nem kell a büfében, illetve az öltözőben zajló nyomasztó problémákkal foglalkozni, emellett sokkal több helyen és sokkal több emberrel dolgozhatok együtt. És az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy jelenleg elég kevés olyan színház van Budapesten és a közeli városokban, ahová szívesen mennék.

Az elmúlt két év minden színházi dolgozót megviselt, hiszen ez az amúgy is kiszámíthatatlan szakma még ingoványosabb talajjá változott. Volt valami, amit ebből az időszakból tanultál?

Azt mindenképp, hogy megtanultam értékeli a szakmám. Előtte sokszor azt éreztem, hogy kezdek belefásulni a munkába, és a színház varázsa, amiért ezt a hivatást választottam, valahogy eltűnni látszott. Kezdett inkább teher, mintsem élvezet lenni, ha a színpadon lehetek. A pandémia óta azonban minden egyes alkalmat örömünnepként élek meg, bár a 4 és fél éves kisfiam miatt elég speciális helyzetben vagyok, hiszen a pandémia előtt három évet otthon voltam vele, csak minimális mennyiségű munkát vállaltam mellette. A pandémia pedig pont akkor jött, mikor elkezdtem volna újra kicsit intenzívebben dolgozni.