A „nagy alapító” Diákszigetet, operafesztivált és dalműhelyt egyaránt létrehozott már. Volt tanár, zenebohóc, könyvtáros, film- és színházi rendező, hangmérnök, rocker és fizetés nélküli stratégiai igazgató az Operaházban, kis híján steward a Malév valamelyik járatán. A napokban hetvenéves lett, négyszeres nagyapa. Müller Péter Sziámival beszélgettünk.

Hol töltötted a gyerekkorodat?

A gyerekkoromban. Ha visszaemlékszem, rendkívül intenzív belső életet éltem; olykor nemigen tudtam, hol vagyok. Különben a Ferencvárosban, a Thaly Kálmán utcában éltem harminc-sokéves koromig, ott volt a nagyszüleim és az anyukám lakása. Gyakran átmentem József Attiláék Gát utcai lakásába, szerettem elidőzni az emlékhelyen. Csupa nő volt körülöttem: a dédmamám, a nagymamám, a nagymama testvére meg az anyukám, aki nevelt. Így volt ez 1962-ig, akkor férjhez ment az édesapámhoz, Müller Péterhez, aki örökbe fogadott; számomra ő az édes.

Sok vakációt töltöttem Veszprémben a nagymama testvérénél, de lehetett nyaralni egy néninél is, aki a mamámnál dolgozott a kis Madách, vagyis a mai Örkény Színház büféjében. A soroksári Duna-ág partján lakott, volt egy nagyon szép kamasz lánya. Az első csodásan érzéki audiovizuális élményemet neki köszönhetem. Talán hat-hét éves lehettem, és egy kánikulai reggel arra ébredtem, hogy gyönyörűen csellózik. Nem volt rajta semmi más, csak egy bugyi. Szájtátva bámultam, mert meztelen női testet nem láttam addig. Aztán felállt, és kiderült, hogy sántít. Az egész így együtt volt számomra gyönyörű és különös.

Azt a Thaly Kálmán utcai lakásotokat elvették a Labor Műszeripari Művek számára.

Még később a Szonda Ipsos költözött oda. Pár évvel ezelőtt beengedett egy őrző-védő lány. A nagymama szobájából Levendel Ádám irodája lett, az enyémből pedig mozgássérültvécé. Aztán megint visszakanyarodtam a IX. kerületbe: a Sziget első irodáját az Erkel utcában rendeztük be, abban a házban, ahol Arany János lakása volt. A másodikat a Lónyai utcában, a Nyugat hajdani szerkesztőségének házában. Laktam is a 18-as szám alatt. Egy időben szerveztem a Bakáts téri Ferencvárosi Ünnepi Játékokat. Most is a Kinizsi utcából jövök, a Karaván Színház új helyén jártam – sok minden köt a Franzstadthoz.

Hova jártál iskolába?

A Lenhossék utcába, ahol most Andrásik Remóék Öröm a Zene nevű iskolája (a Szent György Média és Informatikai Szakgimnázium részeként – a szerk.) működik.

Akkor már énekeltél?

Nem, legfeljebb a Mennyből az angyalt. Az Üllői úti Örökimádás-templomba jártam hittanra, ministráltam is, talán ott énekelgethettem valamit. Kamaszkororomban kötöttem barátságot a kiváló dalszerző-előadó Dévényi Ádámmal. Megzenésítette és énekelte a verseimet, esteket rendeztünk, néha én is énekeltem, vokáloztam vagy zenebohóckodtam. Így kezdődött. Hogy az éneklésbe belebocsátkozzam, az csak harmincéves koromban fordult komolyra.