Az 1980-as évek fiataljai számára: nemzedéki élmény- elsősorban nemzedéki élmény. Azok, „akik velünk együtt, akkor és pont ott [voltak]. (…) Ugyanazokon a Balaton- vagy Trabant- koncerteken (ma már bevallhatóan) ugyanazzal a lánnyal, ugyanolyan alföldi papucsban, ugyanolyan tiki-takit kattogtatva, ugyanazt a Gazdálkodj okosan-t játszva, ugyanolyan babos kendőben a Ricse-bulikon, ugyanolyan Trapper farmerban és ugyanabban az építőtáborban legurítva az első söröket, hasonszőrű fiatalként éltek, mint mi magunk.”– írta a Népszabadság újságírója 2000-ben.

Két emlékezet verseng egymással; vannak, akik a csöves szubkultúrához kötik, míg mások – mint a fenti cikk szerzője – tágabban értelmezik, mint alternatív értelmiségi szubkultúrajelenséget az alföldi papucs viseletét:

„Ez egy elég konszolidált divatcikk volt, vele ért össze a beatnemzedék és a polgári világ viselete. A papucsot vagy a hasonló anyagú/színű cipőt Pesten az Astoriánál lévő mintaboltban lehetett beszerezni, ha jól emlékszem, olcsónak számított.” (Forrás)

„Cső alakúra szűkített farmernadrág és térdig érő kockás flaneling, alföldi papucs és western csizma, műbőrdzseki és szimatszatyor, biztosítótű és bőrékszer, almabor és Technokol Rapid, no meg a kedvenc együtteseket ábrázoló kitűzők és jelvények – ezek a csöves szubkultúra elsődleges tárgyi rekvizitumai.”

– írta Jávorszky Béla Szilárd. Bár a csöves jelenséggel külön cikkben fogunk foglalkozni – Rácz József és Kőbányai János kiváló kutatásai alapján –, ezért most csak a lényeget emelem ki:

„A csöves szubkultúra legfontosabb, legszembetűnőbb ismertetőjegye és összetevője a fiatalok jelentős tömegeit érintő szegénység, és a tényleges, illetve metaforikus értelemben veendő otthontalanság volt. A szubkultúra bázisát olyan fiatalok alkották, akik saját otthontalanságuk, céltalan életük, kilátástalanságuk megfelelőjét ismerték fel a punk/rockzenében, illetve közösséget találtak a zenekarok körül kialakult rajongói csoportokban. Életük alapvető keretét a turnén lévő zenekaroknak a városról városra történő követése alkotta, egyébként pedig Budapesten és a nagyvárosokban az aluljárókban, vasútállomások környékén, olcsó külvárosi italboltokban ütötték el az időt, és ebben a körben vált elterjedtté a tömeges kábítószerezés is.”

Hogyan nézett ki eme rendkívüli népszerű lábbeli, az alföldi papucs? Bőrből készült, zsemleszínű és fedett orrú papucs volt, gyakorlatilag elnyűhetetlen. 1979-ben 383 Ft-ba került a férfi papucs. Az Alföldi Cipőgyárban gyártották, 1981-ben például 180 ezer darabot évente, sarokvédővel.[2] Az alföldi papucs már az 1970-es évek közepétől népszerű lett olyannyira, hogy még télen is hordták:

„A zúzmarás járdaszigeten egy halom csikk marad meg egyalföldi papucs. Minden újabb divat az előbbi trónfosztása, de a lassan évtizede tartó papucsuralom ennél több: nem csupán egy korábbi divat, hanem egy öltözködési alaptörvény megcsúfolása. Ami úgy szól, hogy öltözzünk mindig az időjárásnak megfelelően. A lábbelik rendeltetéstől eltérő használata szembetűnő, ennek legegyértelműbb megnyilvánulása a papucs — ezen belül az alföldi — egyeduralma. Évtizede tartó „váltófutás”. Egyik korosztály kinő belőle, de továbbviszi az utána következő. A papucsnapjainkban hengerel: színházban, munkahelyen, reggeltől estig, virágnyílástól lombhullásig, esetenként lombhullástól virágnyílásig. A korosztályi határ a következő: az alsót a harmincötös lábnagyság jelzi, a felső már bonyolultabb. Húsz- huszonkét év a vízválasztó.”[3]