– Debrecenben végezted a főiskolát, diplomamunkádat szociológiából írtad, majd kommunikációt és újságírást tanultál Egerben, és tulajdonképpen mai napig ezzel fogalkozol életvitelszerűen: szerkesztesz, írsz, szervezel és – gondolom – figyelsz. Hogyan képzelted el magad kamaszkorodban, lebegett-e akkoriban valamiféle cél a „lelki szemeid” előtt – mit sikerült abból megvalósítani, voltak-e nagy kudarcok és nagy sikerek az eddigi életedben?

– Különc gyerek voltam, keveset foglalkoztam a barátkozással, inkább olvastam. A könyvtár volt a második otthonom, szinte minden könyvet elolvastam, ami elém került. Éppen ezért talán kicsit érettebb lettem a korosztályomnál. Az egyik osztálytalálkozón egykori tanárom úgy fogalmazott: fura gyerek voltál. Aztán ez a furaság megmaradt, mindig úgy éreztem, másképpen látom a világot, mint a legtöbben, és másképpen is gondolkodom. Örkény ezt írja, amikor az abszurdról beszél: „Szíveskedjék terpeszállásba állni, mélyen előrehajolni, s ebben a pozitúrában maradva, a két lába közt hátratekinteni: Köszönöm. Most nézzünk körül, adjunk számot a látottakról. Íme, a világ fejtetőre állt.” Azt hiszem, én az egész életemet így látom, s ez kamaszként sem volt másképpen. Azt, hogy írni szeretnék, kicsi korom óta tudom. Amint megtanultam a betűket, mindenféle kis saját szöveget gyártottam, ezek többségét megőriztem. Meglepő módon vannak közöttük egészen jók is. Aztán egy újságíró ismerősünk hatására napilapozni kezdtem, csupán tizenhat évesen. Gimnáziumba jártam, majd diplomát szereztem, közben gyakoroltam az újságíró szakmát. Rengeteget tanultam. Kérdezed, voltak-e nagy sikerek, kudarcok. A Jóistennek hála, meghatározó vagy a lélekben mély nyomot hagyó kudarcok sosem értek, ennek köszönhetően hiszek a tündérmesékben. Annak ellenére, hogy nekem sosem volt protekcióm, se befolyásos ismerősöm, minden zökkenőmentesen, néha már csodaszerűen történt az életemben. Mindig volt szerető családom, jó munkám, sosem kellett kunyerálnom, ami számomra kellemetlen lett volna. Mostani könyvkiadómhoz, az Orpheuszhoz is szinte meseszerűen kerültem, nagyon hálás vagyok nekik a támogatásért, hogy kezdő íróként is felkaroltak. Hiszem, hogy a gördülékeny út a szorgalomnak, a terhelhetőségnek köszönhető, és talán annak is, hogy szorult belém némi tehetség.

– Egyik beszélgetésünk során azt mesélted, az, hogy a napi sajtóban dolgoztál majdnem húsz esztendőn keresztül, egy adott pillanatban kiölte belőled a kreativitást – ez pedig megdöbbentett, megrémített, ezért is döntöttél úgy, hogy kicsit irányt váltasz. Kívülről tekintve erre, az irány nem tűnik nagyon másnak, jelenleg például a Magyar Kultúra magazin főszerkesztő-helyettese vagy. Mesélj a kultúraszervező munkádról, szerkesztésről – mi az, ami a legjobban fáraszt, mi az, ami akár inspirációs forrásként is működhet?

– Ezt a kérdést épp egy olyan helyzetben teszed fel, amikor éjjel-nappal dolgozom. Azt hihetné az ember, hogy ettől fáradt és lehangolt vagyok. Ellenkezőleg, engem a feladat mindig felspannol, pláne, ha új kihívást hoz. A Petőfi Kulturális Ügynökség által kiadott Magyar Kultúra magazin ilyen. Idén nyáron jelent meg az első lapszáma, havilapról beszélünk, minden számnak más-más tematikája van. Mottónk: kortársak közelről. A Kárpát-medencében élő magyarság kulturális értékeit kívánjuk felmutatni. Szeretnénk, hogy a lap ismeretterjesztő jellegű is legyen, ugyanakkor művészeti folyóiratként is olvassák. Ez egy fantasztikus kihívás, Bonczidai Éva főszerkesztővel azon dolgozunk, hogy olyan lapot tegyünk az olvasók elé, amilyen eddig még nem volt. Pozitívak a visszajelzések, s ez nagy öröm számunkra. Életem során több lap születésénél is bábáskodhattam, amiért nagyon hálás vagyok. Az ilyen feladatok rettenetesen inspirálnak. Szépírói munkámban is segítenek ezek, hiszen sok inger ér, ebből pedig táplálkozhatom. Nem tagadom, örülnék, ha több időt fordíthatnék novelláimra és a készülő kisregényemre, de nincs okom panaszra, jó ez így, ahogy van. Ami legjobban fáraszt, az az emberi ostobaság, kerülöm is az ilyen alakokat.

– Több riportkötet szerzője vagy. Milyen témák érdekelnek inkább? Hogyha hirtelen kellene felsorold egy „jó riport” összetevőit, melyek lennének azok?

– Írtam néhány riportkötetet, ezek oknyomozó írások és portrék voltak. Ma már másképpen írnám meg ezeket, de fiatalon más szemszögből láttam a világot, nem volt igazi mesterem sem, aki segítsen. Jelenleg egészen mást gondolok erről a műfajról, mint akkor, s azt hiszem, a mostani riportjaimban szembe megyek azzal is, amit az újságíró-iskolában tanultam. Számomra a jó riport irodalom is, a Magyar Kultúra magazinban ezt próbálom megvalósítani. Szerintem fontos, hogy egy riport olyan legyen, mint egy igényes novella vagy elbeszélés, aminek van lelke és csattanója is. Ne arról szóljon, amit már mindenki megírt, hanem arról, amit addig nem tudtunk. Az olvasóknak kevés az idejük, ne fárasszuk őket azzal, amit máshol is elolvashatnak. Épp tegnap kaptam visszajelzést az egyik riportalanyomtól a róla írt cikkemre. Annyit írt: lenyűgöző. Kell ennél több? Szerintem a szerkesztőségekben még több műhelymunkára lenne szükség ahhoz, hogy a fiatalok megértsék, érdemes munkát fektetni egy egyszerű újságcikkbe is, még akkor is, ha az nem az örökkévalóságnak szól. Az olvasót tisztelni kell, ahhoz viszont előbb a szavakat, mondatokat, a szöveget kell tisztelni. Hát valami ilyesmi.

– Debrecenben születtél, ott jártál iskolába, és úgy tartod, annak ellenére, hogy több évtizede Budapesten élsz, mégis debreceni vagy. Mit takar ez a kijelentés, illetve ha kivetítjük, továbbvisszük ezt, milyennek látszik például az „erdélyiség” Debrecenből vagy Budapestről? Volt-e valamiféle kép benned Erdélyről, mielőtt itt jártál, nagyon más a valóság az elképzelthez mérten?

– Debreceni vagyok, mert ott születtem, ott kaptam az alapokat, ott élnek a szeretteim. Ez sosem változik, a szívem mindig hazahúz. Az életem azonban Budapesten zajlik, már ehhez a városhoz is legalább annyi dolog köt, mint Debrecenhez. Közben képbe került Csopak is, ugyanis vásároltam ott egy kis lakást, ami nagy álmom volt, a Balaton számomra örök szerelem. Csopakon minden megadatott, amire vágytam. Remélem, nyugdíjas éveimet majd ott tölthetem. Erdélyt nagyon szeretem, az emberek olyan kedvesek velem, mint Magyarországon soha. Sokszor nehezemre esik hazajönni, ha Székelyföldön vagy Kolozsváron vagyok. Ráadásul az első komoly novellám épp Erdélyben, a Székelyföldben jelent meg. Nem tudom eléggé megköszönni Fekete Vincének, hogy ismeretlenül is lehetőséget adott nekem, ezzel nagyban segítette a pályámat. Azóta nagyon sok erdélyi barátom lett, hálás vagyok a szeretetükért, azért, hogy támogatnak, segítenek.