(kortarsonline.hu)
Ha egy könyvet befejezve azonnal újraolvasnánk azt, nagy eséllyel az utolsó oldalakon olyan információkat kaptunk, amelyek új, más élménnyel dúsították az addigiakat. Az még ritkább, hogy a tartalomjegyzék böngészése során arra a felismerésre jutunk, hogy „nahát, ezek szerint voltak fejezetek is?”.
Dunajcsik Mátyás Víziváros című regényéhez mintha utólag kapna útbaigazítást, egyfajta térképet az olvasó – feltéve, hogy az olvasást nem a köszönetnyilvánítás, a tartalomjegyzék és az esetleges függelékek fellapozásával kezdi. Most azonban, tekintettel a Márai-féle intelemre az újraolvasásról („Nem elég olvasni. Újraolvasni – az összes tanácsadók szerint – fontosabb.”), maradjunk az elsőtől az utolsó oldalakig tartó haladási iránynál és a fejezeteknél, különösen is az azok címével kapcsolatos felfedezésnél. Az egyes részek ugyanis más, meghatározó magyar és világirodalmi művek címét kapták meg.
Éppen ezért egészen más a kötet végi tartalomjegyzéket böngészve elgondolkodni a Víziváros szövegének sokszorosan beágyazott jellegén, mint az első lapokat átfutva. Azt ugyanis, hogy a regényben meghatározó szerepe lesz az intertextualitásnak, már a kezdő oldal is sejteti: bekezdések nélkül sorjáznak az idézetek Ottlik Gézától kezdve Thomas Mannon és Simon Mártonon át John Miltonig. Ezek, megteremtve a kontextust, már jeleznek egyfajta olvasási irányt – sőt még valamit, amire a befogadás során az olvasó majd rácsodálkozhat. Nevezetesen, hogy az idegen nyelvű szövegbetétekhez sem láb-, sem végjegyzetben nem tartozik fordítás. A nyelvváltás és az ide-oda lapozás okozta kizökkenés így elkerülhető, még ha a megfelelő nyelvtudás hiánya némi bizonytalansággal is járhat. A Víziváros paratextusait azonban a tartalomjegyzék teszi teljessé, ami olyan útjelzőként szolgál, amely kétirányú, oda-vissza működik.
Az ott felsorolt Bodor Ádám-, Ottlik Géza-, Szerb Antal- vagy Nádas Péter-művek ugyanis egyfelől újabb értelmezési lehetőségekkel gazdagítják az adott szövegrészeket, másfelől az adott fejezetek ugyancsak kezelhetők az említett művek egy-egy értelmezési lehetőségeként. Ugyanakkor az intertextualitás egyben az egyik megnyilvánulási formája annak a rétegzettségnek is, amely a regény szervezőereje térben, időben, cselekményben egyaránt – hiszen a Víziváros is olyan, mint „egy szokásos budapesti történet, ahol minden történet alatt ott rejtőzik egy másik, sőt talán egy harmadik és negyedik is”.
Az eredeti írást itt találja.