A 2001: Űrodüsszeiát megidéző sci-fi mestermű született, ami sikeresen egyesíteni tudta magában a Star Wars eposzi ívű űrkalandját a David Lynch-féle Dűne elvont látomásjeleneteivel.

Annyi ínséges hónap után októberben hirtelen igencsak izmos lett a mozifilmes kínálat. Épp hogy csak kitántorgott az ember Daniel Craig utolsó James Bond-filmjéről, a Nincs idő meghalniról, máris itt van Denis Villeneuve nagyszabású sci-fi víziója, az új Dűne, amit ráadásul jórészt Magyarországon forgattak – lényegében minden képkockáját, ami nem Jordániában felvett sivatagi jelenet!

Ha van olyan film, aminek egyáltalán nem lett volna szüksége remake-re, az David Lynch 1984-es Dűnéje, mert még mai szemmel nézve is majdhogynem tökéletes alkotás, simán kiállja az idők próbáját (nem véletlenül magasztaltuk annyira nemrég a Pótvizsga-rovatunkban). Viszont ha van olyan történet, ami a sci-fikért megveszekedetten rajongó, a régi klasszikusokhoz értő módon, maximális tisztelettel nyúló, ugyanakkor markáns saját koncepcióval rendelkező Denis Villeneuve-nek való, az pont Frank Herbert Dűnéje. A jó és a gonosz eposzokba illő, az egész univerzumot sarkaiból kifordító sivatagi háborúját elbeszélő kultikus regényt nem véletlenül tartották évtizedeken át megfilmesíthetetlennek Hollywoodban: a számtalan filozófiai, vallási, politikai és lételméleti kérdést boncolgató, különleges történetet tényleg csak nem mindennapi rendezők képesek úgy vászonra álmodni, hogy az ne legyen hatalmas csalódás a Frank Herbert-rajongók számára (némelyeknek ugyanis már Lynch-féle verzió is az volt, az azt követő tévéváltozatokról már nem is beszélve).

Villeneuve szerencsére kivételes tehetség, és ez meglátszott már a Szárnyas fejvadász 2049 idején is.

Lényegében az ottani receptet fejlesztette tovább most is: lassan és ráérősen mutatja be a különös jövő futurisztikus, de a mi jelenünkhöz azért mégis kicsit hasonlító világát. Ami ez esetben nem egy zsúfolt és neonfényes metropolisz, érzelemmentessé szürkült emberekkel és emberként élni akaró replikánsokkal, hanem egy távoli, félreeső, kietlen és veszedelmes sivatagbolygó, az Arrakis – a galaxis egyetlen olyan helye, ahol betakarítható az űrutazás alapját jelentő, érzékszerveket feljavító, hallucinogén fűszer.

Történetünk kezdetén a fűszertermelés irányításának jogát Leto Atreides herceg kapja meg az Impériumtól. Ám nem szívjóságból, hanem azért, hogy az Atreidesek még véletlenül se tudjanak a császár trónjára törni, hanem vérezzenek el szépen az Arrakis korábbi zsarnokurával, Harkonnen báróval és az őrült famíliájával való csatározásban. Azt azonban csak a kiválasztott kevesek sejtik, hogy Leto Atreides törékenynek tűnő, széltől is óvott fia, Paul Atreides nagy dolgokra hivatott az Arrakison: nemcsak a galaxis politikai ügyeit az árnyékból irányító boszorkányszektának, a Bene Gesseritnek vannak vele tervei, de könnyen lehet, hogy ő a sivatagi őslakosok, a fremenek réges-régen megjósolt messiása, a Muad'Dib...

A látványos csatákkal, kemény próbatételekkel és megannyi intrikával alaposan megfűszerezett történet persze jóval bonyolultabb és sokrétűbb ennél, de semmiképpen sem szeretnénk elspoilerezni. Bár első látásra talán ez a sztori sem tűnik többnek, mint azok a Tarzan- vagy Bőrharisnya-történetek, ahol a messziről jött fehér ember hirtelen vagányabb lesz az összes őslakosnál, és indiánabb minden indiánnál, az már az eredeti Herbert-regényeknél is érezhető volt, hogy a szerző meg akarta haladni ezt a gyarmati időket idéző szemléletet. Nála ugyanis a távoli jövő nagy olvasztótégelyében nemcsak a feudális Európa elemei (császárok, nemesi házak, lovagok, boszorkányok, keresztes hadjáratok, stb.) kaptak hangsúlyos szerepet, de a fájdalom és a félelem mantrákkal való legyőzése, valamint az iszlám vallás Mahdi-várása is.