A legendás szegedi punkzenekar tagjai két évet ültek ártatlanul, pusztán azért, mert viccelődtek a vörösökkel. Csak négy évig működtek, de hatásuk felmérhetetlen: szabad szellemű magyarok tízezrei nőttek föl dalaikon. Pusztítóan erős, vad zenéjük a nemzetközi punkmezőnnyel is kiállja az összehasonlítást, szövegeik örök érvényűek. A CPg szellemi vezetőjével, a gitáros Benkő “Güzü” Zoltánnal beszélgettünk. Ez az interjú először Recorder magazin 88. számában jelent meg.

Betűnevetek helyesen „Come'on Punk group”, direkt nem hozom elő a titkosszolgálati manipuláció eredményeként elhíresült kampó megfejtést. Miért indultak rátok azonnal a rendőrök és titkosrendőrök?

A nyolcvanas évek elején Magyarországon minden nyilvános szerepléshez engedély kellett, és mivel az uralkodó párt rühellte a balhét, ezért csak a vizsgával, működési engedéllyel rendelkező rockzenekarok fellépését engedélyezte, akiknek még le is kellett adniuk a dalszövegeiket a koncert előtt. Mi úgy gondoltuk, a saját utunkat fogjuk járni, és nem kérünk jóváhagyást Állam bácsitól. Punkzenekar voltunk – mentünk a saját fejünk után. Ez néha túlságosan is jól sikerült.

Az első botrány a szülővárosotokban, a Juhász Gyula Művházban tartott koncert volt, ahol több száz ember nem tudott bejutni a helyszínre, és az utcákat elálló érdeklődők miatt megbénult a forgalom. Szegedről van szó, ahova a P. Mobil vagy a Beatrice be sem léphetett akkoriban.

Kilógattunk lyukas lepedőket a helyszínen olyasféle szövegekkel, hogy „Köszöntjük a meg nem jelent rendfenntartó erőket!” Később ugyanezen a helyen játszhattunk a nagyteremben az East nevű jazz-zenekar előzenekaraként. A koncerten Főnököt, állandó showmanünket kartondobozban hozta be két tag a színpadra. De nem tudtuk előtte, hogy klausztrofóbiás. Ezért aztán Főnök szállítás közben elkezdett panaszkodni, és nem volt hajlandó a lábát behúzni a dobozba. A közönség annyit látott, hogy a dobozból kilóg egy láb, és kétségbeesetten tiltakozik a tulajdonosa. Így kezdődött dicső zenei pályafutásunk.

Füstgép volt?

Füstgépre nem volt pénzünk, ezért a ködösítést házilag oldottuk meg: lisztet szórtunk szanaszéjjel. Mivel kopaszra nyírt basszusgitárosunkat, Bőrt előtte leöntöttük rózsaszín festékkel, ezért kisvártatva minden ragadt a csiriztől. Az utánunk következő East tagjai nem voltak elragadtatva, hogy szétbasztuk a koncertjüket. A Móczán nevű zenészük lerogyott egy székre, és azt rebegte maga elé: „Tiszta punk vagyok!” Aztán nekiállt zsíros kenyeret majszolni, mert a koncerten zsíros kenyér járt a résztvevőknek. Vicces volt nézni, ahogy a jazz-koncertre érkező kiskosztümös hölgyek óvatosan kézbe vették a munkásosztály eledelét, és igyekeztek vigyázni, nehogy elkenődjön a rúzs. Belépőjegy gyanánt oldallapos WC-papírral szolgáltunk, kakaóval tettük autentikusabbá.