Interjú Sárvári Gézával

Sajtós múlttal rendelkezik, tanított a Rocksuliban, de kiváló fotós és videós is. Sárvári Géza igazi polihisztor, aki a debreceni HAON szerkesztője is volt. A Virtuózok című vetélkedő hivatásos fotósa volt, de alázata mai napig sem csökkent, hiszen egy ebesi esküvő is éppolyan fontos, mint egy koncertfotózás vagy éppen világsztárok fotózása. Géza jelenről, izgalmas múltról és még izgalmasabb jövőről mesélt nekünk.

A gyerekkorodról mesélnél?

Sárvári Géza: Debrecenben születtem, itt is nőttem fel, értelmiségi családban, nincs testvérem. 

Mikor kezdett el érdekelni a fotózás, videózás?

Sárvári Géza: Öt éves koromban kaptam az első filmes fényképezőgépemet, egész gyerekkoromban lelkesen kattintgattam, tetszett, hogy a valóság egy kis szeletét ki lehet metszeni, ami utána maradandó emlékké válik. Több fióknyi negatív és diafilm van otthon ebből a korszakból. Volt egy 8mm-es filmes kamera is, hangot nem vett fel, de tízévesen az unokatestvéreimmel már gengszterfilmeket forgattunk a nyári szünetben. Természetesen én voltam az operatőr, a forgatókönyvíró és a rendező is. Kiváló szórakozás volt.

Érdekes, hogy emellett a  a zene sokkal jobban érdekelt… a fotózás, a képalkotás egy olyan része volt az életemnek, ami mindig „csak úgy” ott volt, természetes dolognak tartottam, hogy mindig minden osztálykirándulást, családi eseményt én dokumentálok végig, és észre sem vettem, hogy közben mennyit fejlődök vagy nem fejlődök. A zenélésre sokkal több energiát fordítottam, a játszótéri verekedések helyett már általános iskolás koromban is órákon át otthon hasaltam és a kis szintetizátorokkal foglalkoztam. Autodidakta voltam ebben is, mint mindenben. Bár egy időben jártam tanárhoz, de nem szerettem a korlátokat és a tanár hamis pianínója sem fogott meg.

A zenei érdeklődés olyan komoly szintre eljutott, hogy öt évig Londonban ezen a területen dolgoztam, játszottam rengeteg zenekarban, tanítottam a debreceni Rocksuliban, sőt, amikor egy évig Shanghaiban éltem, session zenészként életem legnagyobb és legjobban szervezett koncertjein, több ezer fős arénákban és luxus klubokban játszhattam. A fotózás is mindig ott volt persze, és egy idő után azt vettem észre, hogy több örömet, sikerélményt ad, mint a zene. Kevesebb cuccot kell cipelni, nem kell hajnalig különféle koszos próbatermekben a zajt hallgatni, és így tovább. Szerintem ez mennyiségi kérdés, 10.000 óra gyakorlással mindent meg lehet tanulni, és meg is lehet unni.

Angol szakon kezdtem és kommunikáció szakon fejeztem be a felsőfokú tanulmányaimat, ennek nyomán betekintést nyerhettem a sajtó világába is. Cikkeket írtam, vidéki eseményekről is tudósítottam, először 21 éve jelent meg nyomtatásban fotóm a Hajdú Bihari Naplóban. Egy ideig saját rovatom is volt a Zenész magazinban, ahol különleges hangszerekről írtam cikkeket.  Pár évig a HAON szerkesztője is voltam, itt is folyamatosan ment a fotózás, már digitális gépekkel. Élmény volt, hogy nem kell napokat várni a film előhívására, hanem azonnal látjuk mi a jó, mi a rossz. Több fesztivált is végig fotóztam, és ekkor tudatosult bennem a szakma felelőssége, hogy az olvasók az én képeim alapján élik át a hangulatot.

www.mudcastleproductions.com