Olaszország nehezen felejti el 2020 tavaszát. A mai napig kötelező a beltéri maszkviselés, amit a velenceiek szigorúan be is tartanak, sőt rá is szólnak arra, aki elfelejti feltenni a maszkját. A filmfesztiválon is csak minden második széken ülhettünk, a járvány miatt pedig csak online lehetett belépőhöz jutni. Ezzel kiküszöbölték a hosszú és néha eredménytelen sorban állást, cserébe viszont egy mindenki által szidott, rugalmatlan foglalási rendszert hoztak létre. A gyorstesztelés céljából kitelepített vöröskeresztes sátrak is arra emlékeztettek, hogy jobb az elővigyázatosság, mert a koronavírus még mindig köztünk van.   

A fesztiválpalota bejáratát, ahol a sztárok végigvonulnak a vörös szőnyegen, idén már nem lehetett látni az útról, így maradt a kivetítő, meg az a pár keskeny rés, ahová számos érdeklődő tömörült össze. A csillogás persze most sem maradhatott el, amit többek között a masnihajat villantó Palvin Barbi is biztosított. Egy újságíró kolléga hívta fel rá a figyelmem, hogy a magyar szupermodell – rangrejtve ugyan, de – egy repülővel utazott velünk a lagúnák városába.

Spencer

Sokan várják idehaza a chilei Pablo Larraín Diana-filmjét, hiszen a tragikus körülmények közt elhunyt walesi hercegnének nálunk is komoly kultusza van. Larraín ráadásul gyakorlott az ikonikus nőkről szóló biopic műfajában, hiszen öt éve rendezte meg a Jackie-t, mely Kennedy özvegyéről szól. Két éve épp Velencében volt szerencsém látni a rendező előző filmjét, az Emát, mely szintén egy fiatal nőt állít a középpontba. Míg azonban a környezetét kíméletlenül felperzselő, aktív és cselekvő Ema alakjához a reggaetontól fűtött harsány képi világ illett, addig a Lady Di három napját bemutató Spencer egy celluloidra rögzített, szürke, hideg, élettelen tájba veti a királyi család fullasztó légkörétől szenvedő, passzív főszereplőt.

A királyi família – mint minden évben – vidéki birtokán, Sandringhamben ünnepli a karácsonyt. Az alattvalók számára ez a szeretet ünnepe, hiszen együtt lehetnek a családtagjaikkal, Diana (Kristen Stewart) célja viszont valahogy túlélni ezt a három hosszú napot.

A címválasztás (a hercegné lánykori neve) is Diana kívülállását hangsúlyozza,

aki nem tudott beilleszkedni a számára mindig túl ceremoniális és merev királyi családba. Jonny Greenwood (Vérző olaj, Fantomszál, Sosem voltál itt) zseniális filmzenéje is jelzi ezt abban a jelenetben, amikor Diana sportkocsiját madártávlatból láthatjuk megérkezni a kastély udvarára, miközben az addigi klasszikus zene megtelik nyugtalanítóan diszharmonikus hangokkal.