Hekler Melinda

Amióta követem az úszósport eseményeit, Cseh Laci mindig ott volt. Ma reggel utoljára ugrott be a medencébe egy olimpiai fináléban, igazi királyi búcsú volt. Valószínűleg olvashatunk majd szakmai összegzéseket, nézhetünk portréfilmeket, amelyek segítenek abban, hogy az elmúlt közel húsz év Cseh Laci-s eseményeit gyermekeink és unokáink se felejtsék el.

Ennek az írásnak azonban nem célja e páratlanul gazdag élsportolói karrier bemutatása, azt a szerző meghagyja szakavatott kollégáinak. Az emberről szeretnék most írni, róla, aki soha nem szerette a reflektorfényt, és aki nem az Instagram-generáció tagja. Nem hiszem, hogy influenszerként szeretett volna hatni bárkire is. Mégis nagy hatást tett akár azóta már vissza is vonult hajdani úszótársakra: az Európa-bajnok Bernek-Mutina Ágnes szobájának falát is a fiatal Cseh László posztere díszítette. Nem ikonnak született, mégis azzá vált. Nem az a fajta tehetség, aki olyan fölénnyel veri a mezőnyt, hogy nem lehet tőle elvenni a címeket, hanem olyan sportoló, aki precízen, az úszás iránti végtelen szeretettel tökéletesíti azt, amiben már így is az egyik legjobb a világon. Hát ki gondolta volna, hogy még az utolsó úszása után is az időeredményei miatt lesz elégedetlen? Hányszor láttuk szinte ugyanazt: Laci úszik, jól úszik, de önmagát nagyon szigorúan értékeli, többet vár el, és körülbelül tíz éven át mindig arra utal finoman, hogy nem volt elég az önbizalom, több hit kellett volna. Most az egyik interjúban megjegyzi: nagyon sokat fejlődött a személyisége, most már jobban tudja értékelni az eredményeit.

De nem tagadja, ahhoz még idő kell, hogy úgy tudjon magára nézni, ahogy mi nézünk rá.

Mondjuk sportolói sorsa sem volt egyszerű, párhuzamos karriert futni minden idők egyik legnagyobb úszójával, Michael Phelps-szel nagy pech is lehetne, csakhogy Laci nem az a fajta sportember, aki ezt így éli meg. Ahogy interjúkban rendszeresen elmondta: minden alkalommal úgy ugrott be a medencébe, hogy talán most utoléri az aranyérem-halmozó amerikait. Kétségtelen, hogy a sporttörténelem egyik legkülönlegesebb pillanata volt, amikor az egymást űző versenytársak, Michael Phelps, Chad le Clos és Cseh László együtt csaptak a célba Rióban, és így, hárman álltak fel a dobogó második fokára.

Mit fogok még mindenképp elmesélni a gyerekeimnek Cseh Lászlóról?

Azt, amikor 2014-ben edzőt váltott, és leírták őt, mondván, biztos már csak levezet, és ez az edzőcsere csak ürügy, ő mégis a lehető legkeményebben dolgozva élete legjobb eredményeire volt képes akkor, amikor már a kortársai, a barátai sorra visszavonultak. Biztos neki is sokszor eszébe jutott, amikor fél 5-kor csörgött a vekker, hogy talán jobb lenne pihenni annyi világ- és Európa-bajnoki cím és olimpiai érem után. Ugyanakkor el tudom képzelni azt is, hogy Lacinak egészen sokáig egyáltalán nem voltak ilyen gondolatai, mert annyira szereti azt, amit csinál.