Édes Néném,

a magyar sajtó tarajos hullámait éppúgy nem értem – hiába fogyott el előlem fél évszázad –, ahogy természetesen egy csomó embert sem értek az Opera művészi vagy rajongói holdudvarában. Heterogén társaság vagyunk, az egyszer biztos. Amikor arra kér, adjak már valamiféle bennfentes információt erről a fitneszbotránnyá fújt lufiról, eszembe jut, hogy a pl. az operaéneklést az öregek szerint nem hanggal, hanem lábbal kell bírni (és a próbai üresjáratokat leleményes leülésekkel átvészelni). Az operaigazgatást meg gyomorral. Ezt tíz éve tudom, persze, de ha hülyeségeket olvasok, mindig elfelejtem, és tényleg kell hozzá huszonnégy óra – néha többször huszonnégy –, hogy kiszellőztethessem azokat magamból. Vagy kialhassam.

Sokat gondolkodtam, válaszoljak-e ezügyben Nénémnek, mert nem volt egyértelmű, jó-e az az intézményi érdek szempontjából. De mostanra, hétfő délutánra azt látom, már az Opera érdeke is ez, ráadásul a mellette végig furdaló igazságérzet és emberiesség ugyancsak kiköveteli magának az őszinte beszédet. Először is tényleg idemásolom és tényleg betűhíven azt a szócikket, azt a 13 sort, amelyet a bő ötszáz oldalas kalendáriumunkból a „sors" most kiragadott.