A nagyapját Toldi Miklósnak hívták, ő pedig a falujában, vagyis Kupuszinában az Arany János utcában lakik. Néhány éve a Magyar Kultúra Lovagjává ütötték. Toldi István délvidéki palóc mesemondó olyan, mintha maga is a népmesék és a mondák világából lépett volna elő. Derűjével, közvetlenségével, furfangos észjárásával rögtön magával ragadja a hallgatóját. Akkor is, ha épp nem mesét mond.

– Kezdjünk rögtön egy magyarázattal! Hiszen biztosan sokan felkapják a fejüket, amikor meghallják, hogy ön délvidéki palóc. Hogy is van ez?
– A falunkat Mária Terézia idejében, 1751-ben telepítették újra Heves és Nyitra vármegyékből és a kalocsai érsekség területéről. Az én őseim is bizonyára Nyitra vármegyéből kerültek ide. Kutatjuk a pontos helységet, de még nem akadtunk a nyomára. Kupuszina mára elpalócosodott. Mindenki annak vallja magát, s úgy is beszél. Egyébként én felnőttként, már mesemondóként jártam először Palócföldön. Néztek is nagyokat, amikor mondtam, hogy Szerbiából jöttem, és palóc vagyok. Nagyon szívélyesen fogadtak. De azért láttam a szemükben a kételkedést. Mondtam is a gyerekeknek, akik velem voltak, hogy vasárnap mindenki vegye fel a viseletet, úgy megyünk a templomba. Amikor a helyiek megláttak minket a népviseletünkben, már nemcsak szívélyesek voltak velünk, hanem testvérként néztek ránk. A mise után alig tudtunk végigmenni az utcán. Mindenhová behívtak minket, pálinkával kínáltak. De más helyeken még sokáig nem tudtak bennünket hová tenni. A palóc világtalálkozón tört meg a jég. Azóta tudják, hogy kik vagyunk. Mi vagyunk a hangadók a rimóciakkal együtt. Mára megjegyeztek bennünket. (Nevet.)

– Hogyan lett magából mesemondó?

– Édesapám négy és fél éves koromig minden este mesét mondott nekem.

Később a szüleim elmentek Németországba dolgozni. Öreganyámnál maradtam, de ha a szüleim megjöttek, apám akkor is minden este mesélt. Nagyon sokáig azt hittem, ez minden családban így van. Később jöttem rá, hogy ez egyáltalán nem általános. Mesemondóvá jóval később váltam. A lányom negyedikes volt, amikor díjat nyert egy rajzával, amit egy meséhez készített. Zentán volt az átadóünnepség, elmentem vele. A díjátadást mesemondás követte, én végighallgattam az egészet. Meg is állapítottam magamban, hogy kik voltak a legjobbak, és azok is lettek a díjazottak. Amikor vége lett, mondtam az igazgatónak, hogy erre én is benevezek jövőre, s hogy én leszek az első. Nevetett. Elmúlt egy év, és én tényleg beneveztem. És tényleg első lettem. Tizenkét évig versenyeztem, mindig az első helyen végeztem. Majd megkaptam a Mesefa-díjat, annál nagyobb nincs ebben a műfajban a Vajdaságban.