„Elmentek a fiúk, de itt maradt az idő…” – énekelte anno, amikor egy szám erejéig átvette Menyhárt Jenőtől a mikrofont. Az URH és az Európa Kiadó alapító tagja nemrég Ausztráliából tért haza, hogy felvegye az első szólólemezét, amit nyáron többfelé is bemutat. Bár jó szívvel ajánljuk az új dalait is, mi ezúttal a kezdetekről kérdeztük Kiss Llacit.

Hogyan találtatok egymásra te és a basszusgitár

Először dobolni akartam, kiskamaszként jártam is órákra fél-egy éven keresztül egy félprofi együttes dobosához. A zenekar próbatermében voltak az órák, úgyhogy néha belenézhettem az „igazi” zenészek igazi hangszeres gyakorlásába. Később kaptam egy hatalmas, ormótlan orosz dobozgitárt, amin eleinte inkább csak basszus-szólamokat játszottam. Valamilyen hangszer – fuvola, furulya, rokon által rám testált bécsi rövidzongora – mindig kéznél volt, ezekkel rengeteget babráltunk, és amit éppen le tudtunk velük vagy rajtuk játszani, az volt a zene: ha az éppen három hang volt, akkor a zene három hangból állt és abból próbáltunk meg kihozni valami érdekeset és kreatívat.

Hosszú ideig csak azt tudtuk lejátszani, amit mi találtunk ki, a zenénk így nagyon egyszerű, de tanult sémáktól mentes maradt; sokszor találtuk fel a spanyolviaszt, de előfordult az is, hogy teljesen újszerű dolgok születtek. Bár játszani nem igazán tudtunk, nagyon sok – és jó – zenét hallgattunk, úgyhogy a balgák bátorsága párosult egy szofisztikáltabb belső zenei világgal és a ránk szakadó szabadsággal, ami abból eredt, hogy egyetlen pillanatig sem vágytunk sem karrierre, sem pénzre, sem pedig bármiféle hivatalos elismerésre. A világunk egyszerre volt nagyon behatárolt és nagyon tágas.

A napjaink rendszerint egyensúlyozási mutatványokkal indultak – hogy valami kis pénz kerüljön és akkoriban nem kellett sok, és hogy ne vigyen el a rendőrség közveszélyes munkakerülésért, de közben a lelkünk szabadsága se nyomorodjon meg és porosodjon be valami értelmetlen munkahelyen, majd a város legkülönbözőbb pincéiben tartott, véget nem érő és fülsüketítő próbákkal folytatódtak, hogy aztán a Fiatal Művészek Klubjában végződjenek, ahol a képzeletnek illett szárnyalnia a poharak mellett. Ott éjjelente barátságok, szerelmek és zenekarok alakultak, közös projektek születtek, összekerültünk egy rakás hasonló korú, élethelyzetű és érdeklődésű fickóval és az ő munkásságukkal; belefolytunk egymás életébe és munkáiba, meghívtak minket ide-oda, mi meg visszahívtuk őket. Az említett klub – azon felül, hogy nyilvánvalóan megfigyelés alatt állt – gyűjtőhely és kocsmaműhely volt, egy koncertekkel és kiállításokkal teli sziget vagy gettó, kinek hogy tetszik.

Ugyanakkor számunkra ez volt az egyetem is, ahol megismerhettük és megismertethettük egymással a fontos könyveket, filmeket és zenéket, ezáltal pedig kialakult egy szerves közösség, fórum, agóra – vagy, ahogy Brian Eno nevezi –, egy „scenius”, ahol a szcéna egyfajta áramlat, ami alapsebességet biztosít azoknak, akik belekerültek. Így az általunk érdeklődéssel, tehetséggel és együttműködő-készséggel létrehozott produktumok eleve magasabb minőségűek lettek, mint amilyenek a szcéna nélkül valaha is lehettek volna.