Szerbiából érkeztél Magyarországra, most pedig már a nagyszínpadokat töltöd meg. Nagyon hosszú volt az út idáig?

Abszolút az volt, ráadásul nem is ez volt a legegyenesebb út. Mi 2017-ben lettünk nagyszínpados előadók, megnyertük a Nagyszínpad nevű tehetségkutatót, és abban az évben lettünk az év felfedezettjei is. Én akkor már 31 éves voltam, azért nem az az ember álma, hogy 31 évesen legyen felfedezett, hanem egy kicsit korábban, de egyáltalán nem bánom, mert így sokkal jobban tudtuk értékelni azt a sikert, amit elértünk, és talán ennek is köszönhető, hogy még mindig itt lehetünk a nagyszínpadon.

Mennyire korán jött az életedbe a zene? Ha jól tudom, apukád életében is benne volt.

Így igaz, édesapám művészeti öttusázónak tartja magát, zenél is, fest is, ír is, de elsősorban újságíró végzettsége volt, sőt még egy ideig focista is volt, tehát mindent kipipált, amivel lehet csajozni, vagy legalábbis valamennyire közelebb lehet kerülni a megértéshez. Már kétéves koromban fölrakott a színpadra, akkor én elsírtam magam, szóval lehet, hogy az egy trauma feldolgozása, hogy folyamatosan színpadokra mászok fel.

Az a zene mennyire passzolt a mostani zeneiségedhez?

Apám nagy Deep Purple meg Led Zeppelin rajongó volt, tehát főleg a rockosabb vonal állt hozzá közel, de nagyon szerette a Beatlest is, illetve otthon nagyon sokfajta zene szólt, hiszen akkoriban nagyot ment a 3+2, nálunk, a Vajdaságban, ez a muskátli lakodalmas sokat ment. Nagyapámnak meg volt egy VHS kamerája, amivel lakodalmakat vett föl. Főleg nyáron mi kísértük őket a lakodalmakba, és folyamatosan láttam, hogy hogy zajlik egy rendes vajdasági mulatás és mulattatás. Nem mondom, azért néhányszor elaludtam ilyen sörpadokon is, mint amin most ülünk, de hát ez a szuperképesség is jól jött később a fesztiválokon.

Amikor elkezdtél egyedül zenélni, mielőtt a zenekar megalakult volna, honnan tudtad, hogy ez az utad, vagy egyszerűen csak szórakoztatott?

Tizennégy éves koromban már volt egy együttes, ahol saját számokat csináltunk. Úgy lettem basszusgitáros, hogy az maradt, ez a klasszikus. Tizenhat évesen pedig belekerültem egy Műszaki hiba nevű együttesbe, egy klasszikus Pesti estes hirdetésen keresztül, akikkel viszont olyan helyeken játszottam, mint az akkori Gödör klub. A Bikini, a Hiperkarma, a Heaven Street Seven előtt léptünk fel, tényleg sokat mehettünk. Először tizenhat évesen voltam Győrben turnén, úgyhogy másnap meg töri tz-t írtam, és akkor ott olvastam a Várnai csatát még a backstage-ben, és ez a hangulat azért elkopott, és tökre örültem annak, hogy ezt így lehet csinálni. Lett egy másik saját zenekarunk, akikkel viszonylagos sikereket megéltünk, és amikor az befuccsolt, akkor gondolkoztam azon, hogy akkor innen hogyan tovább. Akkor láttam, hogy a saját zene nem annyira megy, viszont nagyon szeretem a zene szórakoztatás részét, ezért elkezdtünk esküvőkön játszani. Gyűjtöttem magam köré egy bandát, akik később a Lóci játszik magját képezték, és a mai napig velük vagyunk, 12-13 éve, együtt töltjük az összes nyarunkat. Ennek minden előnyével és hátrányával, szerintem mindegyik tagról többet tudok, mint a saját felesége, és ez kölcsönösen is igaz.

Mondjuk úgy, hogy a nevetek nem egy lekopizott név, hiszen rólad van elnevezve. Ez valami egyszerűségnek volt a története, hogy ki kellett bérelni egy helyet, és akkor ki fog ott játszani? Hát a Lóci?

Képzeljétek el, engem a saját dobosunk fedezett fel. Programszervező volt, akusztikus koncerteket kellett szervezni olyan kocsmákba, ahol délután még nem voltak olyan sokan, és mondta, hogy hallja az esküvőkön, hogy tök jól nyomom egyedül, meg mutattam a saját számaimat is. Mondom, de hát én nem vagyok énekes, én csak viccből éneklek. Azt mondta, hogy szerinte megy, úgyhogy menjek ki, próbáljam meg, és az első koncertemen már tök sokan voltak, aztán szépen nőtt a közönség. Mindenhol egy szál gitárral játszottam, és a saját számaim mellett játszottam Britney Spears feldolgozást, meg mindig kitaláltam valami hülyeséget, hogyha éppen kijött az egyik Disney film, akkor annak a zenéjét kevertem össze a Dexter című sorozatnak a főcímdalával. Kiderült, hogy az emberek mégiscsak kíváncsiak az én művészetemre. Szóval így kezdődött a Lóci játszik története egy szál gitárral, utána viszont éreztem, hogy kell bele egy kis bugi, kell a táncolhatóság is, és így igazoltam le a srácokat. A két fúvós örök, régi vágyam volt, hogyha nekem egyszer lesz zenekarom, akkor abban biztosak lesznek fúvósok, és szerencsére így alakult. Nagyon kevés olyan zenekar van, ahol állandó tagok a fúvósok, nálunk bizony állandó tagok.

Te nem vagy lecserélhető, hiszen a zenekari név az te vagy.

Pontosan ez volt, hogy kérdezték, hogy „és, kedden ki játszik?” Hát, mondom, én, a Lóci játszik, Csorba Lóci játszik. Két nappal később pedig láttam a Facebookon kiírva, hogy Lóci játszik. Mondom, jól van, akkor így marad. Így lettünk nagyzenekar.

Ettől távol áll a portugál szak. Neked van egy másik éned is, aki portugál szakot tanult?

Én bölcsész végzettségű vagyok, sőt tanárképes bölcsész, tehát pedagógus a végzettségem. Kitaláltam magamnak, hogy van itt egy ilyen 220 milliós ország, amit Brazíliának hívnak, ahol jó a foci, jók a csajok és jó a zene, tehát nem biztos, hogy baj lenne, hogyha én megtanulnék portugálul, és ellentétben mondjuk az angol vagy a német szakkal. Ráadásul egy év alatt még meg is tanítanak neked egy nyelvet, hogyha eléggé rátermett vagy. Mellé kiválasztottam a filmszakot, mert az érdekelt, tökéletes kombó. Én voltam az egyetlen fiú az osztályban, és mellettem 19 lány volt. A mai napig bármikor visszamegyek az ELTE-re, van ott koncert, vagy valamilyen megmozdulás miatt, mindig meglátogatom a tanárokat, hiszen iszonyatosan szeretem őket.

Otthonról jövő nyomás volt, hogy tanulj, vagy magadban érezted a késztetést?

Amikor 18 éves voltam, még nem tudtam énekelni, most sem tudok annyira, de már nem kell elmenekülni otthonról, ha énekelek. Én sohasem zenésznek szántam magam, csak valahogy mindig ott éreztem magam a legjobban. Biztos voltam benne, hogy én egyetemre akarok járni, de azt meg tudtam, hogy nem vagyok annyira jó basszusgitáros, hogy engem felvegyenek jazz tanszakra, akár Kőbányára. Kőbányára meg se próbáltam. Nekem az öt és fél éves képzést sikerült kb. tíz év alatt elvégeznem. Nem a legszorgalmasabb diákként vonultam be az ELTE almanachjába.

Látod magad előtt azt, hogy tanítasz? Irodalmat, történelmet vagy zenét?

Nem vagyok annyira jó tanár, mint amennyire jó tanárokkal találkoztam életemben. Szerintem a jó pedagógus egy nagyon különleges fajta. Lehet, hogy egyszer jó tanár leszek, sőt tanítottam is, nem voltam benne rossz, sokkal jobb tanár is lehetnék, de ahhoz egy picit meg kéne nyugodnom.

A bölcsész szak segít a dalszövegírásban? Figyelsz rá, hogy az pontos legyen, a rímek kijöjjenek, a szótagok kijöjjenek, illetve hoztál be valamit Portugáliából a zeneiségedbe?

A brazil könnyűzene egy fantasztikus dolog, művészi pontossággal vannak megírva. Elkezdtem fordítani a dalszövegeiket, rájöttem, hogy milyen mélységek vannak, és nem feltétlenül csak úgy kell fogalmazni, ahogy én addig azt hittem. Nagyon tiszta, és nagyon egyszerűen beszélnek, nagyon szép érzésekről. Miért ne lehetne ezeket megfogalmazni a maga egyszerűségében. Nem kellett Dragomán György magasságokban, 40 összetett mondatban megfogalmaznom a dolgokat.

Végül nem volt szükség tehetségkutatókra ahhoz, hogy a nagyszínpadon zenélhess. Soha nem is akartad kipróbálni magad?

A mainstream tehetségkutatók soha nem vonzottak, de főleg azért nem, mert láttam a kortársaimon, hogy ez mivel jár, és ez annyira nem volt izgi. Szerintem ma már nem arról szólnak a tehetségkutatók, hogy az ember a saját dalait vagy a saját művészetét reklámozza vele, hanem inkább arról szól, hogy megpróbálni egy olyan követőtábort létrehozni, ami később aztán messzire tudja repíteni.

Aki ismeri a dalszövegeidet, azoknak most ez a kérdés adott lesz. Te hogy táncolsz?

Hát, nem jobban, mint te, ahogy szokták mondani. Hát, nem tudom. Ez igazából egy hajnali kocsmázásból jött, egyszer csak odajött hozzám egy csávó, megkocogtatta a vállamat, és azt mondta, hogy Lóci, nem emlékszel, de Győrben találkoztunk, és táncpárbajoztunk, szerintem én nyertem. Na, csá! Mondom, mi? Állj! Tisztázzuk, hogy mi történt. Eszembe jutott, hogy tényleg volt valami ilyesmi, de biztos azért, mert nem volt rendes dal, amire tudtam volna a táncpárbajt, és gondoltam, akkor írok egy táncpárbajt, tehát röviden ennyi a története. Én nagyon szeretek táncolni, messze vagyok attól, hogy művészi területet képviseljen, de nagyon csípem. Egyszer sikerült elmennem egy évre West Coast Swinget tanulni, az nagyon sokat segített, de nem tudtam mindig jelen lenni, hiszen a koncertek és az interjúk időpontjai sem olyan kiszámíthatóak. Van olyan barátom, aki szerint király lehet, hogy nem ugyanoda megyek be dolgozni hétfőn, ahova kedden, vagy szerdán. Az én irodám a turnébusz, és kilencen ülünk benne, tehát ez egy shared office. Ez valahol megterhelő is, de én inkább a másik oldalát nézem. Az, hogy ez egy fantasztikus lehetőség, hogy tényleg mindig mást és mást csinálj.

Ez a legsikeresebb vagy legismertebb dalod. Te is így gondolod? Mi adhatta, hogy ez egy igazi bulizós, táncolós parti hangulat?

Ha tudnám a titkát, akkor lehet, hogy már csináltam volna többet is belőle. Csak tippelni tudok. A dalszövegíró kurzusokon gyakran elhangzik, hogy legyen egy bemondás, az a jó bemondás, hogy nem táncolsz jobban, mint én, amivel szerintem egy csomóan tudnak azonosulni. Látom, hogy ugrál rá egy óvodás csoport, de a waltonos fickó is rámutat 52 évesen, hogy nem táncolsz jobban, mint én.

Debrecenben is felléptél a Campus Fesztiválon, legalább kétszer, nem? Milyen volt?

Hát az komoly volt, nem? Amikor lemegy az első buli, utána látod, hogy öt óra múlva van még egy. Szerintem a Campus az egyik legnagyobb nyertese az utóbbi öt év fesztivál-átalakulásának, akik hiányoztak egy-egy nyugati fesztiválról, azt a Campus bőven megnyerte, és ezt csak magának köszönheti, hiszen egy nagyon tudatos építkezésnek a végeredménye.