- A Terka egy felvett név vagy ragadványnév, merthogy a Teréz a te hivatalos, anyakönyvezett neved. Honnan ered, meg hát a Láposinak is van valami jelentősége?

- Igen, nagyon-nagyon szeretem a nevemet, hozzá kellett nőnöm, bele kellett igazodnom a névbe, sokáig nem voltam Terka, hanem Teca, Tercsi, tehát minden voltam, de nem Terka, és 1988-ban egy alkotótáborban Kecskeméten egy szobrászművész mondta, hogy olyan kemény a hangom, olyanok a mozdulataim, pedig milyen törékeny vagyok, hogy olyan teresedő, olyan Terkás, és akkor ez így rajtam maradt. A Láposi, az pedig onnan ered, hogy az apai nagyapámék a kalotaszegi Lápos folyó mellől jöttek valamikor még Trianon előtt, tehát fantasztikus izgalmas ez a név is, hogy honnan jön az ember, és merre tart, és mennyire őrzi a nevében. Én nagyon szeretem ezt, hogy Láposi Terka.

- Beszéltünk arról az interjú előtt, hogy mennyire fontos az, hogy az ember azt is tudja, hogy honnan jött és merre tart, ahogy te most fogalmaztál, tudja azt is, hogy mit takar a neve.

- Én úgy gondolom, és ebben tényleg a művészet segített, meg talán a néprajz tanulmányom a Debreceni Egyetemen, hogy nem azt kell hangoztassam magamnak, hogy a gyökereim fontosak, hanem azokat a rétegeket próbáljam magamban felfedezni, ami valóságosan engem jelent, a családomat jelentheti, a családból kapott gesztusokat, hanghordozásokat, hangnemeket, azt a stílust vagy értéket, amit tőlük kaptunk, és ez a „tőlük” akár több tíz, száz évre visszamenőleg is fölfejthető. Az például, hogy édesanyámék engem falun neveltek föl, és olyan elképesztő szeretetben, hogy nem tudtam, hogy mennyire szegények voltunk, mert nem rám tartozott. Az én dolgom az volt, hogy általuk egészséges és boldog legyek abban a kertben, ahol én fölnőttem a testvéremmel. Nagyon izgalmas volt ez a felnőttség és a gyerekség a '60-as években, amikor elkezdtem észlelni a világot. Nagyon-nagyon fontosnak tartom az identitásnak azokat a mély magjait, amiben az ember egyszer csak megérzi a Föld szavát magában, a gesztusaiban, és mondom a hanghordozásban, hogy apám lánya vagyok, vagy anyámé. És mind a kettőjüké, de melyik jobban időnként? Egy-egy agresszívabb megszólalásomban édesapa? Egy-egy elkeseredésemben édesanya? Ezt látom már a fiamon is, tehát, hogy igenis, hordozzuk egymásban az őseinket, és ez nagyon-nagyon izgalmas.

- Ha már említetted ezt a néprajzi végzettséget, úgy tűnik az életutadból, hogy olyan szépen, tudatosan egymásra építetted a tanulmányaidat is.

- Merem mondani, hogy nagyon szeretem az életemet, tehát szerencsés embernek tartom magam, hogy a tanítóképzőn Makoldi Sándor, Cs. Uhrin Tibor volt a tanáremberem, mesteremberem, művésztanárom, és Arany Erzsébet, aki még hála a jó égnek, most is körülöttem van, és merek vele, tudok vele beszélni.

- Hát ők művészemberek, festők, rajztanárok voltak.

- És művésztanárok, így van, és Erzsi pedig a lélektannal, a pszichológiával, a bábozással egy külön világot nyitott meg, illetve Makoldi és Cs. Uhrin Tibor is, akik az elindítói voltak annak, hogy megszerettem a vizualitást, a képzőművészetet, a gyermekrajz mélységét. Szinte természetes volt, hogy amikor elkezdtem tanítani, akkor még gyakorló általános iskolában, a tanítóképző gyakorlójában, akkor elkezdtem a néprajzot is munka mellett, Ujvári Zoltán, Dankó Imre bácsi, zongora professzor úr mellett, Dám Lászlótól, Kunt Ernőtől, tehát azoktól a nagyon nagyoktól, akik összegyűjtötték a balladáinkat, akik a vizuális antropológiát kezdték el. Tehát egy ilyen reformpedagógiai és egy életreform időszakban, a '80-as évek elején kezdtem el tanítani, mikor mindent meg lehetett reformálni, a humanisztikus pszichológia is akkor robbant be a pedagógiai eszköztárba, hogy ember, figyelj oda az egyénre, az önmegvalósításra, és akkor az egyén és a közösség helyét kerestük. Tehát a néprajz az teljesen természetes volt, a népmesék, a gyermekrajz, a népművészet kapcsolata. És majd a vizuális kommunikációt, a rajztanárit is elvégeztem, Kárpáti Andrea, Gaul Emil, Budapesten a nagy vizuális kommunikáció kurzusok kitalálói. Elsőként tanultam náluk, akkor még ilyen tantárgy nem is volt, akkor kellett eldöntenünk, hogy rajzóra vagy vizuális kommunikáció. És akkor ezután sem lett görbe utam, mert ezek mind szintetizálódtak az én munkámban, akár rajzot tanítottam, majd a Vojtinában, Asbóth Anikóékkal. Szabó Tibor kérésére kezdtünk el gondolkodni, jött egyenes ágon a színháztudomány, hogy akkor azzal is foglalkozzunk, a színházpedagógia, drámapedagógia. Tehát hiszem, hogy ez egy nagyon szép, összetett, komplex világ, amit én magamban eszköztárként, tudástárként folyamatosan fejlesztek, mert ez folyamatos.

- És olyannyira szintetizálni tudod tulajdonképpen mindazt, amit te megtanultál, hogy ez a bábművészet, ez valójában tényleg erről szól, hogy ott a mozgás, a zene, a vers, a hang az egy ilyen nagy összművészeti ággá tevődik össze.

- Igen, és nagyon nagy igazság van abban, amit most mondasz, mert pontosan ez a kiterjesztett valóság. Nagyon sok színházelméleti kutató vallja azt, hogy a kortárs bábszínházak világa a szürreális kollázsok, mert felbontódik a fikció, felbontódik a valóságos kép, bemászik a zene. A testemmel viszem az újabb és újabb testkiegészítő elemeket, mert a testemre is tudok szerelni bábot és mindenfélét. Nem hiányozhat a tánc, a mozgás, a testtudatosság. Tehát egy olyan fantasztikus, integrált vagy komplex műfaj a báb, hogy úgy gondolom, minden korosztálynak nagy mértékű élményt tud nyújtani, mert el tud gondolkodni a néző egy nem létező világról a létezőben. Úgy fogalmaztuk munkatársaimmal a Vojtinában, hogy a bábműfaj híd a varázslat és a valóság között, mert folyamatosan tudok itt és ott is lenni, és ehhez mérhetetlenül sok eszközt tudok kitalálni, mert én gyártom, csinálom, alkotom a tárgyat hozzá.

- És ha már te gyártod, alkotod, akkor valójában milyen munkamódszered van? Tehát rendezője, kitalálója vagy egy-egy darabnak, és akkor utána a báboknak a kitalálója is te vagy? Vagy egyáltalán a zenének, vagy egy ilyen nagy alkotói közösségben dolgoztok?

- Nagyon fontos kérdés, mert mind a kettő jellemző rám. Nagyon-nagyon szeretem a gyermek világképét kutatni. A kisgyermeknek is, ide tartozik a csecsemő, az óvodáskorú és az alsó tagozatos is. Minden életkor érdekel, de valójában ez, az életbe való elindulás, amikor még hisz abban a gyerek, hogy az élet örök, az élet csak jelen idejű, nincs is múlt.

- És az élet egy kerek…

- Így van, kerek egész. Ez engem mindig is érdekelt, hogy ebbe hogyan ne rondítson bele a felnőtt, mert ezt megpiszkálni, megbontani nagyon nagy felelősség vagy felelőtlenség. Nagyon érdekelt mindig is, hogy a művészet eszközeivel hogyan lehet kibontani a gyermekkorú ember énjét. Nem is gyermeknek nevezem nagyon sokszor a gyermekkorú embert, mert a gyermekségét éli. De egyébként hihetetlen nagy tudással, őszinte erővel, és valójában egy olyan játékossággal, amibe én csak csatlakozni tudok, nem tudom felülírni az ő világát. Az én munkamódszerem éppen ezért többlépcsős. Nagyon izgat engem az, hogy hogyan tudom interaktívvá tenni azokat a foglalkozásokat, amiben az ő megszólalását szeretnénk elérni, az ő bevonódását a játékba, hogy ne didaktikusan én mondjam meg neki, hogy mit csináljon, hova üljön, és ha passzív akar lenni, az is egy döntési lehetőség, akkor passzív lesz. Amúgy se passzív, egy gyerek se passzív, mert amikor figyel, akkor sem passzív, akkor mindent beszív, visz magával, beépíti. Ez is nagyon jó szerintem, hogy eldöntheti, hogy belép-e a játékba vagy nem. Nagyon-nagyon szeretem az induktív gondolkodást, amikor rávezetjük egymást egy-egy fogalmon keresztül, hogy tulajdonképpen mi jó nekünk az életben, és mindenkinek minden pillanatban más is lehet, ami szolgálja a biztonságát, az örömét. És hát van egy nagyon jó alkotócsapatunk a Vojtinában, sőt, nem is egy. Zeneszerző, táncos munkatársam van most már két nagyon tehetséges fiatal, Ágoston Krisztina és Vadászi Tamara, Arany Zolival 2006 óta folyamatosan a zenén gondolkodunk, hogy mi az a zenei atmoszféra, amiben kinyitható a zene által a gyermek gondolkodása, és Majoros Gyula tartozik még az én csapatomhoz, mint bábtervező. Gyulának van egy olyan nagyon izgalmas, naiv világlátása, amit én nagyon szeretek beépíteni a gyermekrajz világába. Tehát, amikor a gyerek belül mozizik, és megengedi, hogy én azt megnézzem, azaz lerajzolja, akkor a Gyula képzőművészeti és szobrászati világa erre a gyermeki létre nagyon-nagyon szépen, analóg módon kapcsolódik. Úgyhogy sokan vagyunk ebben az egész munkafolyamatban, és nagyon izgalmas, hogy mikor mi az, amit a gyermek elé szeretnénk tenni, hogy kipróbálhassa magát benne.

- Egyébként te még most is rajzolsz?

- Igen. Nagyon szeretem a szavak mögöttiséget megjeleníteni. Ezt Nánay tanár úr, a nagy színházkritikusunk mondta, hogy a bábszínház tulajdonképpen a szavak mögötti világ, a képek világa, a szavak is kellenek hozzá, de el is hagyhatók, és én ezt az elhagyható képet keresem a magam rajzaiban, és azok általában nagyon finom, színes ceruzarajzok. Tehát ez a két világ határán való rajzi minőség.

- Mondtad egy félmondat erejéig, hogy mindenkinek szólhat egy bábszínházi előadás, egy bábjáték, de valójában mindig a felnőtt dönti el, hogy egyáltalán a gyereket elviszi-e bábszínházba, nem?

- De bizony

- Nem hogy még felnőttként elmenjenek.

- Igen, és ez azért nagyon lényeges, amit most mondtál, mert benne van ugye bújtatva az, hogy akkor mi a felelőssége a felnőttnek, hogy válasszon a gyermeknek valamit a kultúrából, művészetből. És a pedagógusoknál is nagyon utolérhető ez, hogy a gyerek feje fölött beszélik meg azt a mesejátékot, vagy bábelőadást, amit együtt láttak, és nem a gyermekkel beszéli meg. Nem vagyok hajlandó túlozni és egy kalap alá venni mindent, de a befogadás esztétikáról is hihetetlen érdekes lenne, sokkal több mindent tudnunk, tanulnunk, hogy a színház az tulajdonképpen bennem épül össze, a látvány, az élmény, az bennem alakul ki. És amikor egy kisgyermek például előadás alatt beszél, lehet pont most beszéli meg azt a félelmét, vagy azt az örömét, ami abban a pillanatban fogalmazódott meg benne, vagy érlelődött meg benne, és keresi hozzá a szót, ami ott a színpadon történt. És olyankor nem szabadna rájuk szóljunk, sem szülőként, sem pedagógusként, mert a színház az egy eleven jelen, szó szerint egy elevenség, mert most történik velem, hogy nézem, értelmezem, ha tudom, ha nem, akkor is hat rám. És ez a hatásmechanizmus nagyon-nagyon izgalmas akár felnőtt, akár gyerek ül bent. Erre már rengeteg jó tanulmány van, ami a felnőtteket vizsgálja, a gyermekséget még kevésbé, mert ez még mindig gyerekcipőben van, hogy a színház nézője, ha gyermek, akkor hogyan bánjunk vele. A művészek érzik ennek a felelősségét. Ott jelentkezik például a bábszínházak világában, a bábműfajban, hogy nagyon sokszor megkérdezzük egymástól, hogy ez a probléma, ez a téma hány éveseknek, hogyan való. A hogyanok nagyon fontosak, a művészi attitűd, mire kérdezek rá, hogyan láttassam, milyen színszimbolikát használjak, milyen anyagokat, formákat. Tehát nagyon-nagyon összetett és fantasztikusan szép, úgy gondolom, a mi alkotófolyamatunk a bábszínházban is, mert a gyermeket duplán, triplán és tetrán szeretnénk, és még tudnám ragozni, megszólítani és megnyitni benne egyfajta időutazást az előadásainkkal.

^{_{Fotó: Vojtina Bábszínház}}

- Meg hát nem csak művészek vagytok ti tulajdonképpen, hanem pedagógusok, szociológusok, gyógypedagógusok, társadalomkritikusok a témákkal és a témák feldolgozásával.

- Igen, 2008-ban kezdtünk el a sajátos nevelési igényű gyermekekkel való nagyon tudatos együttlétet, direkt nem foglalkozást mondok, nem foglalkozunk, az együttlétet, hogy legyek más, de ne legyek más, ne azt érezze, hogy kitüntetett figyelemmel figyelek, hanem figyelek rá, és mindent szeretnék megtenni, hogy neki komfortérzete legyen a színházban, de színházba jöjjön, lássa, érezze, tapintsa, hallja. Ha tudja, ha nem, akkor én segítem. Tehát az akadálymentesítésnek többféle formáját tanuljuk a mai napig is, és a foglalkozásainkon, amikor olyanra jönnek, akkor hihetetlen valós együttlétek alakulnak ki, mert az ő világukban valójában az életszerűség a legfontosabb. Itt van, és ezt ő megtapasztalja, és nem a fikció érdekli, hanem a valós életnek a szépsége és annak az öröme. Pár évvel ezelőtt, 2016-ban kezdtük el a színházi nevelési előadásainkat középiskolásoknak, amikor a társadalomra, az életkorra kérdezünk rá, az életkor által felvethető kérdésekre, hogyan lássam az önállóságomat. Tudok-e szabad lenni a családban 18 évesen, ha én függetlenségre vágyom, milyen eszközeim lehetnek. Tehát olyan kérdésekkel próbáltunk foglalkozni, ami minket is nyomaszt szülőként. Jól beszélek a gyermekemmel? Miért csukja be rám az ajtót? Nem becsukja. Rám csapja. Mi az, amit én ilyenkor megtehetek, mert nem mondhatom, hogy amíg a kenyeremet eszed, addig… Tehát mik azok a sztereotípiák. 2016 óta már a negyedik előadást állítottuk ilyen módon színpadra, és nagyon-nagyon érdekes tapasztalataink vannak, mert a megnyílás, a párbeszéd, a diskurzus, a társadalomkritika az felőlük hihetetlenül szépen eljön, elér hozzánk, és ez is megváltoztat minket, alkotókat.

- Csak hát szakembernek kell lenni ahhoz, hogy valóban ez odaérkezzen. Hogy látod, hogy mennyire változott úgy a világunk, hogy még most azok a stabil értékek, amik voltak mondjuk 30-40 évvel ezelőtt, azok még megmenthetők, tehát akár családon belül, akár a művészetben, hogy oda tudjunk figyelni valóban a gyerekeinkre, hogy olyan értéket, olyan hagyományokat, jeles napokat, családi ünnepeket fenntarthassunk, amiket mondjuk még a nagyszüleink vagy a szüleink megtartottak, éltek, ez változott? Vagy még oda tudunk arra figyelni, hogy ez megmaradjon a gyerekeknek?

- Ez egy nagyon összetett és bonyolult kérdés, és éppen ezért nagyon nehéz rá válaszolnom, mert szívem szerint kapásból kimondanám, hogy igen, annyit változott, hogy… És közben meg bennem van az a reménység, a fiatal generációt, a tanítványaimat az egyetemen látva, hogy nem lehet, hogy én ne higgyek a változásnak az erejében. Mindig is volt változás és fejlődés az ember körül, csak most valahogy nehezebben éljük meg, mert gyorsabb talán a változás üteme, mértéke, vagy úgy változik meg valami, hogy nincs benne talán az a gesztus, hogy még gondolkodhatom én azon. Tehát az individualizmus szerintem az, ami egy kicsit megriaszt most minket, hogy nem tartozunk igazi, valós, élménydús közösségekhez, és ennek az elvesztése az én véleményem szerint riasztóbb, mint hogy én individuumként milyen szokást tudok megélni a családomban és miben nem, mert igen, tapasztalom az óvodákban és iskolákban is, hogy annyi mindenről már nem beszélgetnek a szülők a gyerekeikkel. Annyi szokás nincs az iskolákban már bent a mindennapi életben, ami megállásra késztethetné a gyermekeket, a közösségeket, mert talán ki sem alakulnak az igazi, valós közösségek, folyamatos átrendeződésben vannak a gyerekeink. Négy osztály, két osztály, átiratom, tehát a szülő döntése által a gyerek is elszenvedi azt a pillanatnyi átalakulást, hogy ha itt most nem jó, akkor tovább megyünk. Tehát egy vándorlás van a lelkünkben, szerintem, ezt élem én, és ezt látom, és nagyon nehezen állunk le végiggondolni, hogy minek van hosszabb távon érvényessége, direkt kerülöm a hasznossága szót. Én merek hinni a fiainkban. Tehát a most '80-83-85-ben születettekben, a harmincasokban, bíznom kell abban, hogy jól indítottuk őket el, de nem biztos, hogy azonos úton járnak, és nem az azonosság fontos számomra, hanem annak a biztonsága, hogy nem lehet, hogy ne legyen jó. Az más, hogy rengeteg veszélyesség is van a mindennapi életünkben, mert nem találkozunk eleget, nem a fiainkkal, általában mi emberek nem beszélgetünk mélyen és megállva, nem tudjuk lassítani az időt.

- Te hogyan indítottad el a fiadat, Hunor mit csinál?

- Jaj, nagyon-nagyon nagyszerű gyerek, nagyon, nem is gyerek, hanem fiatalember. Ő Pesten él, a Dél-pesti Klinikán pszichológus a pszichiátrián, zárt osztályon, nagyon-nagyon kemény, céltudatos, és nagyon okos, tehát pontosan ezért merem mondani, meg a hallgatóim miatt, akiket tanítok, hogy egy okos generáció növekszik, és jön mögöttünk, nem azonnal mögöttünk, de jön. És az ő szelídségük, vagy éppen a vagányságuk, vagy a vakmerőségük, én úgy gondolom, hogy ki fogja billenteni a világunkat, mert pontosan nekik nincs meg az a tapasztalati közösségi élmény, ami még nekem 60 évesen megvan, tehát igényli, Hunor már igényli, már teremtő, már érzem, hogy hogyan szervezi a barátokat, hogyan szerveződnek egy-egy csoportba, ami majd mindjárt közösség. Tehát én nagyon merem hinni, hogy ez változni fog, és mondom, tényleg egy nagyon nagyszerű gyerek, aki már tudja, hogy mit szeretne, mennyire igényesen szeretne élni. Az meg, hogy segítője lesz az embernek, az emberségnek és az emberiségnek, az nem kérdés, mert látom, és végtelenül büszke vagyok rá.

- A te közösséged, gondolom a Vojtina bábszínházi közösség, ami egy nagyon jó csapat, azért így az eddigi elmondásokból is ez derül ki, és még milyen közösséged van?

- Több van, mert a Vojtina az valójában '91 óta az életemnek a nagyszerűsége. Tehát ez nem is lehet kérdés. Nagyon sokféle alakulás van benne, amiért merem mondani, hogy biztonságban vagyok a Vojtinában, mint egy inkubátorban. Folyamatosan fiatalít, nem csak a gyerekek által, hanem az, hogy a társulat, amikor tud frissül, akkor mi magunk is, akik mondjuk korosabban benne voltunk. Van a Debreceni Egyetem Gyermeknevelési Karán is egy közösségem, a Kid Tanszék, kommunikáció, irodalom és dráma. Négyen vagyunk, három nagyon nagyszerű kutató, irodalomelmélettel foglalkozó társam van, akikkel én úgy gondolom, hogy abszolút szeretetalapú az összetartozásunk, akik miatt el tudtuk dönteni a Karon, és a Kar engedékenysége volt ez, hogy a bábjáték az ne a képzőművészethez tartozzon, mint kurzus, hanem a drámához, a színjátszáshoz, az irodalomhoz. Tehát így jöttünk mi létre Bujdosóné Andival, Gesztely Herminával meg Kis Gáborral. És azt is egy szintetizálásra kész helyzetnek tartom, hogy most egy művészetalapú kutatásba kezdtünk, nem is egybe, és tudjuk egymást emelni, méltósággal húzni. Ez nagyon fontos számomra, hogy elméleti kutatókkal is együtt dolgozom, tehát ez is az én közösségem. Az is közösségem, hogy évek, évtizedek óta a Nemzeti Művelődési Intézet megyei munkatársával, Hermann Attilával nagyon-nagyon jó bábos, amatőr csoportokat gondozunk, tehát mentorálok, hátrányos helyzetű csoportoknak vagyok, nevezzük így, az anyja. Létavértestől kezdve, nem is sorolom, mert tényleg több olyan gyermekcsoport van, akikért élek-halok, és fontos számomra, hogy az ottani felnőtt megtartsa a hitét, erejét, lelkesedését, mert a gyerekekben nem kell kételkedni, őket kell tudni kézben tartva emelni. Tehát ez is egy közösség. Nagyon-nagyon szeretek közösségként létezni a drámapedagógiai társaságban, akikhez elutazván Budapestre, a Marczibányi térre, mindig olyan, mintha egy más világba kerülnék. És mitől más világ? Mert gondolkodunk együtt a világról. A Vojtinában is gondolkodunk, és cselekvőképesek vagyunk, de Pesten egy teljesen más szintű gondolkodás kezdődik, nem magasabb, nem alacsonyabb, csak mások az emberek, akik budapestiek, és a budapestiség az egy más szemüveg. Tehát ebbe is nagyon jó nekem csatlakozni, vagy benne lenni, és akkor még van, vagy… nem tudom hány, mert tanítok a Károli Gáspáron is, azt is nagyon szeretem, ott a drámapedagógia kurzusban vagyok jelen, és ott a nagyon nagy elméleti szakemberek, akik engem is tanítottak a Színháztudományi Mesterképzőn, azoknak a tanszékéhez tartozom. Van miről gondolkodjunk. Sok ilyen termékeny, inspiráló közösségem van.

- Nagyon jó ezt hallani. A budapestiség és a debreceniség az milyen? Mert azt olvastam rólad, hogy te a belvárosban egy kilencedik emeleti lakásban laksz, és így madártávlatból szemléled a várost.

- Én nagyon-nagyon szeretek ott lakni. Nagyon. A kilencedik emeleten öt nagy ablakom van körbe-körbe. Tehát valóságosan látom mind a négy égtájra szétnyúló, szétterülő Debrecen városát felülről. Hihetetlenül szépek a templomok tornyai, ahogy a fényeket kezdik fölkapcsolni este, ahogy lekapcsolják reggel és ébred a város, annál nincs szebb, amikor még a hegyeket is látod a messzeségben. Lélekemelő nekem ott a belvárosban lakni, és nagyon szeretem, mert még tömegközlekednem sem kell. Tehát mindaz, ami élhetővé teszi Debrecent, azt én fizikailag is megélem, és nagyon szeretem Debrecenben az időt. Tehát ezt mindig, ha hazajövök a fiamtól, vagy egy nagy múzeumi látogatásról, kiállításról Budapestről, vagy egy jó színházi előadásról, és leszállok a vonatról, mert nem szeretek autót vezetni, tehát én vonatozok, mert nagyon szeretem a vonatot, tudok rajta gondolkodni, olvasni, stb, leszállok, és Budapesten úgy érzem, 40 perc egy óra, itt 60 perc egy óra, és érzem az elnyúlását, érzem a térnek a kitágulását. Tehát tényleg van levegője az én városomnak, Debrecennek. Pestet is szeretem, de az teljesen másmilyen nekem. És itt valóságosan az otthonomat tudom madártávlatból is nézni. Nagyon korán szoktam kelni, például mostanában megint elkezdtem nagyon korán futni, ki egészen Pallagig, hát elképesztően öröm átfutni a belvároson úgy, hogy még ébred, alig ébred, taxisok vannak talán csak. Felöltözik a város a zajoktól. Na, tényleg nagyon-nagyon, költőien szép.

- Na, ezzel viszont megleptél, hogy futsz.

- Nagyon régóta, Hunor fiam születése előtt kezdtem az én nagy barátnőmmel, Nyakó Katalinnal, Fánival. Kollégák voltunk még a Tanítóképző Főiskola gyakorlójában, testnevelőin, de ő sportoló is volt, és ezt megőriztük, tehát mi több, mint 30 éve futunk Fánival, nagyon sokat. Apám lánya vagyok csontozatomban, izomzatomban, tehát én nagyon szeretem lefutni akár a 10-15 kilométereket is egy ilyen alkalommal, mert igényli a testem, mert mozizok belül. Mentális futás ez inkább, mint fizikai, de a fizikumomat meg imádom legyőzni, legyűrni a testemet. Igen, futok kint szabadban, tehát a sportpályát és a nagy arénákat is imádom, a fáknak a magasságáig eljutni, a lombok között levegőt venni, de nagyon szeretek az erdőben is futni.

- Említetted, hogy Budapesten is mész színházba, kiállításra, tehát hogy te azért nyitott vagy arra, hogy megnézz más műfajokat is, hogy úgy mondjam.

- Igen, nagyon-nagyon igénylem. Amikor a Nemzeti Kulturális Alapnak voltam tagja, a Színházművészeti Tagozatnak, akkor rendszeresen, hetente jártam nézni színházi előadásokat, színházi nevelési társulatokkal ismerkedtem, akkor az volt a motivációm, hogy érezzem, lássam, ki hogyan gondolkodik ebben az egész finanszírozásban. Amikor ez megszűnt –örültem annak, hogy megszűnt, mert annak a felelőssége már nagyon megterhelő volt számomra –, akkor megmaradt annak az igénye, hogy ezek a barátaim nem veszhetnek el, tehát a Jurányitól kezdve a Mu Színházig, a Káva, a Katona, az Örkény, a Radnóti, folyamatosan járok föl. Most elkezdtem a testvéremékkel, keresztlányommal, a fiammal járni Operába, tehát az újat megnéztük, most megbeszéltük a Bosch-kiállítást. Fantasztikusan szeretem Budapestnek ezt a fajta kulturális sokszínűségét, és utána jó ebbe, amit az előbb mondtam, a megnyugvásért hazajönni, és így szintetizálni az életemben mindezeket.

- Szintetizálás, Kemény Henrik bácsi hagyatéka, hát rád maradt ez is. Ugye?

- Hát ez egy hihetetlen ajándék az én életemben, és egy nagy – még most sem merem igazából kimondani, pedig 2012 óta nincs velünk Kemény Henrik –, büszkeséggel tölt el, hogy ő megajándékozott a figyelmével, bizalmával, és úgy, valójában rám hagyván hozta létre ezt az alapítványt, hogy igen, helyezzük el az ő kincseit, hagyatékát, és ez tényleg nagyon nagy felelősség, őrült nagy felelősség. Egyre jobban érzem, ahogy magam is öregszem, és keressük az állandó helyet a Vitéz László bábtérnek, egy 300 négyzetméteres teret, mert egyedülálló a világon, tényleg egyedülálló. Felbecsülhetetlen az az érték, amit Kemény Henrik és édesapja, meg az ő nagyapja, tehát a három férfiember, illetve Kemény Henrik testvére ebbe az egészbe, mint Kemény Bábszínházba beletett, beleépített, alkotott.

- És még úgy is, hogy egyébként leégett ennek egy része, ugye?

- Így van. 2011 volt az az év, amikor leégett. Kemény Henrik addig ezt őrizte-ápolta kint a Népligetben. Nagyon furcsa volt ez az 1952-től tartó folyamat, amikor az államosítások révén a Népligetet szétverték, és szétverték ezeket a cirkuszi mutatványos, színjátszós bódékat, meg bábszínházakat. Az övét nem rombolták le, ott maradt, és folyamatosan próbálta ápolni, építeni. '89-ben a korszerűsítést, felújítást meg is tudta csinálni támogatásokkal, de sose tudta igazából infrastruktúra hiánya miatt elindítani, hogy működjön is az egész, de akkor is ápolta, kijárt oda, és őrizte is. 2011-ben, egy gondatlanságból fakadó gyújtogatás, bár nem merték kimondani akkor a rendőrök, meg a tűzoltóság, hogy ez volt az oka, de fölégett, elégett, és az Kemény Henrikben egy akkora nyomot hagyott, hogy azóta is traumaként élem meg én is azt a reggelt, amikor Kemény Henrikkel ott álltunk a hamuban és megtörve nézte, hogy hát ennyi az élet.

- De azért annyi fennmaradt a hagyatékból, hogy azért van mit bemutatni?

- Annyi fönnmaradt, hogy 200-300 négyzetmétert fel tudunk építeni, mert az volt a Kemény Henrikkel való kapcsolatomnak a nagyszerűsége, hogy Heni bácsival, mint egy jó őrzővel, és mint egy jó kutatótársammal, ide Debrecenbe hoztuk el a bábokat, itt fel vannak nagyon klasszul dolgozva, csomagolva, tehát várják az állandó helyet, közel száz báb, öt eredeti paraván, számolatlanul sok levél, képeslap, dokumentum van a Kemény bábszínházból, attribútumok, díszletelemek, tehát van amiből tudunk egy Vitéz László Bábteret kialakítani. Az összes Vitéz Lászlója is megvan Kemény Henriknek.

- És te könyvet is írtál mindebből.

- Ez is olyan izgalmas volt, nagyon-nagyon szeretett mesélni. Egy fotóból is elindult egy világtörténelem. És ezeket a meséket, történeteket lejegyeztem, ezekből született meg az első kötet, az ő meséiből, történeteiből, és a második az már egy, nevezzük így, elméleti kutatásnak lett úgy az eredménye, hogy a megmaradt dokumentumokat tártuk a nagyközönség elé, tehát nem értelmeztük, elemeztük, hanem a nagyközönség elé tártuk a papa kézírásával az első szövegkönyvet, a papa kézírásával, az idős Kemény Henriknek a Bábtechnika című könyvét, amit 1934-ben írt meg. Tehát a Kemény Bábszínház második kötete, az jó kis súlyos, 3,5 kiló, tele gyönyörűséges fotóval, az összes bábot lefotóztuk és beletettük, tehát egy gyönyörű képes album született. Nagyon-nagyon szeretném a Kemény kötés 3-at megjelentetni, amiben pedig jelenkorunknak a kortárs vásári bábjátékos kutatói írnának, az európai kitekintés, nemzetközi összehasonlítások tanulmányai jelennének meg, tehát az is egy nagyon fontos könyv lenne.

- Szóval nemcsak a bemutatott történetek fontosak, hanem a leírt történetek is nagyon fontosak számodra is, úgy fogalmaztál egyszer, hogy "Az embereket a történeteik teszik azzá, amik". És ugye azzal indítottunk, hogy a te neved is mennyire fontos, és az is egyfajta történet, hogy az ember honnan indul, és mikrofonon kívül mesélted, hogy például a te anyukád is milyen csodatörténeteket tud leírni az unokáinak, tehát hogy megteszi azt, hogy naplót ír az unokáinak

- Igen, 86 éves édesanyám, és olyan hat-hét évvel ezelőtt kezdte ezt a tettet, amikor rájöttünk, hogy nincsenek leveleink, nincsenek leírva a családtörténetek, és mindenki másfele él, és már nem tud úgy beszélgetni az unokáival, mert térben-időben nincsenek a közelében. És mivel ő mentálisan őrülten jelen van a világban, ő tud írni, és nagyon érzékeny lelkületű, úgyhogy minden karácsonykor Hunornak is és Eszternek is, keresztlányomnak egy-egy ilyen naplót ír, külön a lánynak és külön a fiú unokájának.

- Neked van időd, lenne időd naplót írni?

- A lelkemben írom ezeket, én úgy gondolom, hogy eljön az idő mindegyikünknél, aki fontosnak tartja ezeket az élettörténeteket átadni unokának, gyereknek, vagy egyszerűen nem azért, hogy regényt írjak, de eljön az idő, amikor megered a kéz és le fogom írni, mert nagyon-nagyon fontos, gyönyörű történeteink vannak mindegyikünknek.

- De hát téged tulajdonképpen a megrendezett előadások is illusztrálnak, hogy te mi vagy és ki vagy.

- Igen, és nem véletlenek ezek a választások, hogy ki milyen mesét és milyen történetet választ, és milyen korú közönségnek akar mesélni valamiről, mert ez határozza meg a művészidentitást, a művészi látásmódot, a művész ars poetica-ját, tehát igen, engem fémjeleznek azok a kiállítások vagy azok a rendezések, azok a rítusjátékok, amiket lassan 22 év óta a Vojtinában teszünk és alkotunk.