- Kezdjük azzal, hogy mit jelent az, hogy az opera nagykövete?

- A Magyar Állami Operaház, ha jól emlékszem 2015-ben, de az is lehet, hogy '14-ben létrehozott egy olyan közművelődési programot, amelynek az volt a célja, hogy elsősorban a fiatalokat, de igazából minden korosztályt bevonja egy kicsit az opera bűvkörébe, és magát a műfajt népszerűsítse, illetve az Operaház előadásait, repertoárját, és ezt nagykövetek útján kívánja elérni. Én 2016-ban csatlakoztam ehhez a nagyköveti társasághoz, ami azt jelenti, hogy havi rendszerességgel, egy hónapban négy alkalommal felkeresünk közoktatási intézményeket, művelődési házakat, könyvtárakat, tehát minden olyan helyet, ahol van igény ennek a műfajnak a befogadására, hogy megismerjék ezt a fiatalok, a gyerekek. A jövő operaszerető, operába járó közönségét szeretnénk így kinevelni.

- Akkor nem előadást tartotok, hanem operarészleteket is hallhatnak ott az érdeklődők? Gondolom egy kicsit közvetlenebb, személyesebb, testközelibb kapcsolatot alakítotok ki.

- Igen, éppen ez a lényege, nem műsort viszünk az iskolákba vagy az intézményekbe, hanem tematikus előadásokat, azt gondolom, hogy minden nagykövetnek megvan a saját magára szabott tematikája, és persze előadói stílusa, de vannak kötött előadásaink, és nagyon sokszor igény szerint, egy-egy operát, vagy egy-egy témakört bemutatunk. Ma már ugye minden PPT-kkel zajlik, vannak prezentációink, amiben rengeteg zene van. Időnként, mivel én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a zeneművészeti karon oktatok, az a főállásom, élő zenét is tudok a gyerekeknek vagy az érdeklődőknek vinni. És hát a lényege a dolognak, hogy mi operaénekesek vagyunk, de vannak a programban balett táncosok, zenekari művészek és kórusművészek is, akik a színpadon élünk és mozgunk, vagy éltünk és mozogtunk, testközelből tudjuk, a saját tapasztalatainkon és a személyességünkön keresztül bevonzani a közönséget.

- És mi a tapasztalatod, mennyire lehet bevonzani a komolyzenére, az operára a közönséget? Szokták mondani, hogy az operával való első találkozás dönti el, hogy ki mennyire szereti meg ezt a műfajt. Tehát hogyha első alkalommal tetszik neki, akkor talán egész életére rajongója lesz, ha pedig nem, akkor nehéz lenne meggyőzni, hogy újra operába menjen.

- Ez nagyon így van. És én a gyerekek esetében, amikor iskolákba megyek, akkor elébe szoktam menni ennek a problémának. Bemutatkozom, elmondom, hogy ki vagyok, az opera nagykövete, és mondom, hogy tudom, most lélekben kettőt hátra léptetek, de nem tudjátok, hogy mi ez a műfaj, semmit nem ismertek belőle, vagy csak hallomásból tudjátok azokat az esetleg negatívumokat, vagy riasztó dolgokat, ami miatt ti magatok nem szeretnétek közelebb kerülni hozzá. Itt nagyon fontos, hogy amikor először az operáról beszélek, akkor azokat a pontokat szeretném megkeresni, ami vonzó lehet számukra. Mindig elmondom nekik, hogy egy picit érdemes azon elgondolkodni, hogy ez egy olyan műfaj, ami több mint 400 éve létezik, hát valamit csak tud. Hát gondoljatok bele, hogy melyik mai sláger lesz még népszerű, vagy egyáltalán valaki hall-e majd róla húsz-harminc év múlva. Láttam, hogy picit talán elkezdenek gondolkodni ezen. És ami nagyszerű, hogy be tudom őket vinni a kulisszák mögé. Vannak olyan felvételek, olyan videórészletek, az Operaház kulisszatitkai, amelyek mindig érdekesek és egy-egy operaházhoz, vagy egyáltalán a zenés színpadi műfajhoz kötődő szakmához közelebb viheti őket, például azt mondom, hogy akkor most nézzük meg, mit csinál egy súgó. És akkor néznek rám, és arra a kérdésre, hogy szerintetek, hogy lehet súgni? Az iskolában ez egy eléggé helyénvaló kérdés. Mi lehet ezzel a probléma? Sokszor a gyerekek egyébként nem szeretnek gondolkodni, vagy elszoktak attól, hogy gondolkozzanak. Nem értik, hogy ebben mi a furcsaság. Hát mondom, itt hangmagasság van, tehát azt vajon, hogy súgja? Meg van, amikor egyszerre többen énekelnek, nem csak ketten, hárman. Sokszor van olyan is, hogy aktuális témához kapcsolódom. Van olyan előadásom, amely például a Bánk bánt dolgozza fel, a Katona József drámát és az Erkel Ferenc drámát hasonlítja össze. Ma tendencia, hogy ezeknek az Erkel operáknak például az ősváltozatait adják elő. És a Bánk bán kapcsán beszélünk erről is. Ezt mondjuk el tudom vinni egy magyar kultúra napján, vagy március 15-éhez kapcsolódóan. Vagy most például egy remek apropó volt az Operaház újra nyitása.
- Te jártál már ott?

- Igen. A bemutató előadás a Hunyadi László volt, ez is az Erkel operának az ősváltozata, csak zárójelben mondom, hogy ősváltozatot legelőször a debreceni Csokonai Színház mutatott be pár évvel ezelőtt, a program „Láda program” elnevezést kapott. Ókovács Szilveszternek volt egy olyan ötlete, hogy azok az iskolák, akik egyébként ebbe a nagyköveti programba már korábbi előadások által bekapcsolódtak, és netán valamelyik Hunyadi nevét viselik, vagy Szilágyi Erzsébet nevét, vagy Erkelét, ők kaptak meghívást a hivatalos megnyitó előtti nyilvános főpróbára. Ezeknek a gyerekeknek a Láda program keretében bemutattuk ezt a Hunyadi Lászlót, tehát magáról az operáról tartottam egy előadást, és egy ládában elvittem azokat a kellékeket, amelyek majd a színpadon is megjelentek a későbbiekben, A gyerekek felpróbálhatták, kipróbálhatták ezeket, le is fényképeztük őket, és utána ezekből az iskolákból, akik meghívást kaptak, 10-10 gyereket meghívott az Opera erre a bemutatóra. Fantasztikus élmény volt, természetesen ott voltam velük. A Himnusznak is egy ősváltozata hangzott el, több száz gyerek énekelte ebben a csodálatos épületben, a gyönyörűen megújult és minden részében ragyogó épületben.

- Tényleg nagyon színesen és izgalmasan beszélsz erről, látszik, hogy ez neked a szíved csücske amellett, hogy itt a zeneművészetin tanítasz, vagy énekese vagy a Csokonai Színháznak, illetve vannak saját önálló estjeid is. De hogy lesz valakiből énekes, vagy énektanár, aki mondjuk orosz-történelem szakot végzett eredetileg?

- A kérdés jogos. Egészen kisgyerek korom óta nagyon szerettem énekelni, nagyon szerettem a zenét, bár az én szüleim nem zenészek, nagyon nem, mi mégis sokat énekeltünk. Együtt is énekeltünk, sokat szólt a zene, és én nagyon szeretem ezt. Elsős voltam, azt hiszem, a tanítóképző gyakorlójában, amikor egyszer bejött az iskolába, azt nem tudom, hogy néni vagy bácsi, de a zeneiskolából valaki, és jelentkezési lapokat hozott. Elmondta, hogy lehetne a zeneiskolában zenét tanulni, hangszert tanulni, és vigyük haza, beszéljük meg. Én persze egyből vittem, hogy hát hogyne, én szeretnék zongorázni tanulni, és akkor még azt mondták a szüleim, hogy azért ezt logisztikailag elég nehéz megoldani, hogy hozni-vinni, úgyhogy egyelőre nem. De én mindig énekeltem, tehát minden iskolai ünnepségen kellett szavalni, énekelni, ezt a kettőt felváltva csináltam, volt, amikor duettet énekeltünk, volt, amikor tercettet. Ebben az időben volt az úttörőknek kulturális seregszemle, és minden ilyen vetélkedőt sorra nyertem. Hatodikos voltam, amikor énekórára az akkori énektanár néni behozta éppen a Bánk bánt. Nagyon jó érzékkel nem kezdte el az egész operát bemutatni, hanem csak Melinda Ölj meg engem Bánk kezdetű áriáját tette fel. Ez fantasztikus hatással volt rám. Nemcsak az énekszó, egyébként Ágai Karola énekelt ezen a felvételen, hanem a hangszerelés. Nagyon különleges az erkeli zene, hárfa, cimbalom, oboa d'amore és viola d'amore szólnak együtt, és Melindának ezek az esengő, síró motívumai engem teljesen elvarázsoltak, és értettem, hogy mit énekel az énekes. Ez azért ma már nem feltétlenül van így. Hazamentem és otthon mondtam, hogy nekem ez nagyon tetszik, ez a Bánk bán, és hogy úgyis mindjárt jön a névnapom, szeretnék egy ilyen lemezt, és meg is kaptam ezt a bakelit lemezt, amin Ágai Karola énekelte Melinda szerepét, Simándi József volt Bánk, és Komlósi Erzsébet volt Gertrúd. Ennek a történetnek az az érdekessége, hogy én aztán később Gertrúd szerepét énekeltem. De nem is akárhogyan, mert az Operaházban Komlósi Erzsébet volt az énekmesterem, és vele tanultam ezt a szerepet. Úgy, hogy persze gyerekként én ezt már tudtam. Úgy lettem aztán elkötelezett híve ennek a műfajnak, hogy minden nap meghallgattam legalább háromszor a Bánk bánt, és utána előadtam a családomnak. Tehát én voltam Gertrúd és Bánk bán, így kérdeztem, és Bánkként válaszoltam rá. Vagy Bánk Tiborc jelenetét is előadtam, és ezzel szórakoztattam a családomat. Szóval ez számomra egyértelművé vált akkor, hogy énekes leszek, de persze az élet máshogy hozta. Szerintem nem vagyok ezzel egyedül. Baráti körben is van olyan, akit a szülő nem engedett, vagy nem szívesen terelt volna erre a pályára, már csak azért sem, mert mondtam, hogy a szüleim nem voltak énekesek, viszont mindig a művészet és mindig a kultúra körében éltek. Édesapám a Fegyveres Erők Klubjának volt a parancsnoka, aztán ezt helyőrségi művelődési otthonnak hívták, igazgatója volt, aki igazi népművelő, közművelő, igazi kultúrember volt, amikor elment, akkor az újságban Minya József így aposztrofálta őt, hogy a legcivilebb katona, mert ő igazából egész életében a kultúráért tett, és rengeteg olyan program volt, amelyen én mindenféle művésszel találkozhattam, színészekkel, baráti körünkben is voltak ilyenek, operaénekesek, hát így lett az én zenei vagy operai keresztanyám Varga Magda és keresztapám, azt mondanám, Tréfás György egészen kicsi koromtól, tehát én minden ilyen alkalomra elmentem, hetente akár többször is, de rengeteg kiállítás volt, amit ott rendeztek. Szóval nagyon sok rendezvény, viszont édesapám ismerte a művészek életét. Nagyon jó barátságban volt Simor Ottóval például.

- Féltett téged.

- Nagyon. És amikor én előálltam azzal 17 évesen, hogy én a Zeneakadémiára szeretnék felvételizni, mert hogy közben egyébként elkezdtem zeneiskolába járni, és 12 évig zongoráztam, és minden ehhez társuló melléktárgyat is tanultam. Akkor azt mondták, hogy hát nem. Válasszak olyan pályát, amelyik biztos, mert ismerve az én személyiségemet, az én érzékenységemet, nem biztos, hogy ez nekem jó. Egyébként ez nagyon érdekes dolog, hogy most akkor jó-e az, hogyha az ember érzékeny vagy nem, hát azért az előadóművészethez természetesen erre is szükség van. Így lett a történelem-orosz, egyébként nagyon-nagyon szeretem a nyelveket, tehát ez nekem nem volt kihívás, inkább élvezet.

- Igen, de hát az ember nem tud kibújni a saját bőréből, tehát nyilván elvégezted ezt az egyetemet, diplomád lett, de valahogy azért mégis fontos volt neked, hogy a színpad felé, az éneklés felé, az énekoktatás felé menjél.

- Igen, ez annyira fontos volt, hogy a harmadévet kezdtem az egyetemen, amikor drága Tréfás Gyuri bácsit megkerestem és mondtam, hogy szeretnék tovább tanulni. A zeneiskolát elvégeztem ének-, meg zongora szakon, tud-e segíteni? Ő vitt el engem Zádor Endre professzor úrhoz, aki az akkori tanszékvezetője volt az ének tanszéknek, hogy hallgasson meg. Azt gondolom, nincsenek véletlenek. Ugyanez a Gertrúd történet Komlósi Erzsébettel. Itt pedig felkerestem Zádor Endrét a Zeneművészeti Karon, a 12-es terembe kellett bemennem, ő előre bocsátotta, miért nem fog engem elvállalni, mert, hogy most volt egy műtéte, sűrű az élete. Majd kérdezte, hogy na, mit hoztam. Mondtam neki, hogy hoztam egy Mozart-Ridente la calma-t és egy Bach áriát. Jó azt mondja, akkor énekelje el az elsőt. Elénekeltem. Akkor énekelje el a másodikat. Elénekeltem. Azt mondja: és akkor mikor érne rá? Hát mondom, egy pillanat, mindjárt megnézem, és elővettem az órarendemet, és mondtam bizonytalanul, hogy nem tudom, kedden kettőtől négyig például nincsen óra, ő meg mondta, hogy még, és még, és még, és így betábláztuk a hetet. Én csak néztem, hogy Úristen, ez most mit jelent, és mondta, hogy jöjjek el. Sokszor 2-3 órás énekórát tartott a 12-es teremben. Nagyon rácsodálkoztam arra, hogyha az ember tudatos, vagy van egy technika, amit meg lehet tanulni, akkor ilyen hangokat tud magából előcsalogatni. És milyen érdekes, hogy most én ebben a teremben tanítok. Most már nagyon sok éve, 29 éve vagyok a zeneművészeti karon. Az első időben a szolfézs szakosoknak, tehát az elmélet szakosoknak voltam a hangképző tanára, aztán lettek mellette magánénekes, fő tárgyas növendékeim, és most már nem számolom, de körülbelül 10 éve csak a magánének tanszéken tanítok. Tehát nem adtam fel ezt az álmot, vágyat. Egyébként a szüleim is azt mondták, hogy végezzem el az egyetemet, és ha még utána is úgy gondolom, márpedig én úgy gondoltam, akkor kezdjek el énekelni. Egy év után már felvételiztem a Zeneművészeti Karra és elvégeztem. Ott pedig Varga Magda volt az, aki engem nagyon-nagyon ösztönzött arra, hogy igen, ezt csinálnom kell. Ő küldött engem a Ki Mit Tud?- ra például, és a felvételire is ő készített fel. Ezért is érzem, hogy Gyuri bácsi a pályája végéig fogta a kezem, nagyon fontos szerepet játszott az életemben.

- A Csokonai Színház magánénekese vagy. Ez így fontos, hogy magánénekes, hogy nem operaénekes? Tehát más műfajt is énekelsz?

- Volt már rá precedens, de igazából az operaénekes az embernek a képesítése vagy a végzettsége. A magánénekes kifejezés az megkülönböztető.

- Nem az a fő státuszod?

- Nem, ez annyit tesz, hogy nem a kórusban énekelek. Az egyik diplomában is ez szerepel, hogy magánénekes, mert több különböző képzési szintek vagy formák vannak, ami miatt több diplomát is adtak ki. Jelenleg egyébként nem is éneklek a Csokonai Színházban, mert az Operaházi nagyköveti megbízatásnak szerződésben foglalt része az, hogy mi most színpadon nem énekelhetünk. De igen, más műfajt is énekeltem, mert például játszottam musicalben, a Made in Hungáriában, vagy operettben, a Marica grófnőben, a Víg özvegyben. Nyilván az ember ezt a hiányt, űrt igyekszik minden mással kitölteni, bár a nagyköveti munka nem csak arról szól, hogy az ember elmegy és azt az X alkalmat megtartja egy-egy helyen, hanem folyamatosan készít újabb előadásokat. Most például az Operaház a Lázár Ervin programba is már két éve bekapcsolódott, tehát azokra a Lázár Ervin program keretében elhangzó előadásokra is készítünk elő gyerekeket. Ebben az évben, novemberben pedig a Csokonai Színházban is indult az ötletemre és a szerkesztésemben, műsorvezetésemmel egy zenés beszélgetéssorozat a Velünk élő opera címmel. Azt érzem, hogy ez a közönség érdeklődését a műfaj iránt nagyon szépen próbálja kielégíteni. Egy éven keresztül, minden hónap harmadik szerdáján, zenés beszélgetésre invitálok művészeket. Tulajdonképpen a debreceni operajátszás múltja, jelene és jövője között szeretnék valamilyen hidat építeni. Úgy kell elképzelni, hogy mindig vannak archív felvételek, amiket bejátszunk. Vannak élőben elhangzó operarészletek, és közte beszélgetünk. Én nagyon-nagyon boldog vagyok, mert egy hatalmas, a körülményekhez képest mindenképpen hatalmas törzsközönségünk van. Ezek az alkalmak a Csokonai Irodalmi Laborban történnek. Bőven meghaladjuk azt a nézőszámot, mint ami eredetileg ide beférhetne, és nekem ez egy borzasztóan jó érzés. Körülbelül két óra szokott lenni egy-egy alkalom, és nagyon sokszor még utána is megállítanak a nézők. Nem egyszer mondták, hogy még két órát el tudnának itt tölteni, hogy mennyire élvezik és szeretik, szóval ki vannak erre éhezve az emberek.

^{_{Fotó: Csokonai Színház}} 

- Azt veszem ki a szavaidból, hogy van egy értő közönség, komolyzenét és operát értő közönség Debrecenben, de hogyha a másik oldalt nézzük, mert mondtad, hogy bemutatjátok az opera múltját, jelenét, jövőjét, milyen vidéki operaénekesnek lenni ma? Bár mondtad, hogy most az opera nagykövete pozíció miatt nem állsz színpadon, de hát mégiscsak egy vidéki operaénekesnő vagy.

- Mohos Nagy Éva kolleganőmnek a kedvenc kifejezése, hogy mi nem vidéki énekesek, mi végvári harcosok vagyunk. Persze vannak, akik vitatkoznak ezzel a kifejezéssel, de amit ez a megfogalmazás takar, szerintem az, hogy a fővároson kívüli városok operatagozattal rendelkező színházaiban az énekesnek sokkal komplexebb munkát kell végeznie, nem tud úgy szakosodni, szándékosan vagy akár akarat nélkül is egy-egy stílusra. Tehát itt nem lehet azt mondani, hogy te csak ezt énekled, én csak azt éneklem. Máshol ez bejáratott dolog, hogy valaki akár három szereppel is végig viszi a pályáját. Itt mindent, mindent el kell tudni énekelni. Nem a hangfajok tekintetében mondom, csak egy-egy szerepkörben. Tehát egy mezzo sem annyira válogathat, a szopránok meg aztán végképp nem.

- Te mezzoszoprán vagy.

-  Mezzoszoprán vagyok, igen. És nekem is volt olyan, amikor az egyik nap Mozart Idomeneojából énekeltem az Idamente-t, a következő nap meg Gertrúdot. Ez teljesen két különböző hangi igénybevételt jelent. Viszont nagyon-nagyon jó dolog, mert az ember nagyon sok mindent énekelhet el. Nyilván minél hosszabb egy pálya – most például Mohos Nagy Évát emlegettem, mert ő volt az első alkalommal a vendégünk, a következő alkalommal májusban Hegyes Gabriellát fogjuk megidézni, ősszel majd Tréfás Györgyöt szeretnénk és Varga Magdát –, minél hosszabb szakmai, énekesi múlt áll valaki mögött, annál színesebb ez a paletta, és nyilván annál változatosabb, és az ember annál több személyiségbe bújhat bele. Persze a vidéki operajátszás létét most komoly veszély fenyegeti, erről mindenféle viták, vagy egyeztetések, tárgyalások vannak, ebbe nem is szeretnék belemenni, de azt gondolom, hogy nem könnyű. És nem csak közönséget kinevelni nehéz, de operagenerációkat is, hiszen nem nagyon van kitől tanulni. Azért is szeretem ezt a sorozatot, amit létrehoznunk, mert mindig azt látom a fiatalokon, akiket meghívunk, illetve akik a közönség soraiban is ülnek, hogy nagyon-nagyon kíváncsian, nagyon érdeklődve és tátott szájjal hallgatják. Persze nem feltétlenül az elbeszélésekből kell megismerni a szakma szépségeit, de úgy látom, hogy elcsodálkoznak, hogy tényleg ilyen is van. A múltkor például Haja Zsolt, vagy most Balczó Péter, ahogyan elmondták, hogy idősebb kollégák milyen hatással voltak rájuk. Egyáltalán, amikor felismeri azt egy fiatal énekes, hogy neki mi minden tanulnivalója van, és hogy az az előző generáció is és azok a nagy ikonok is esetleg, hogy mentek át a tanulási fázisokon, hogy építenek egy szerepet fel, ne adj Isten, hogy izgulnak egy színpadra lépés előtt és azzal, hogyan birkóznak meg. Mivel most erre nagyon szűkös lehetőségek vannak, van egy-egy nagy produkció, mint a Trubadúr, Debrecenben is szerencsére, ez élteti a reményt. Ezek a beszélgetős alkalmak lehetőséget adnak a meghívottaknak a szereplésre, a közönség pedig nagyon-nagyon szereti azt, hogy fesztelenül lehet beszélgetni, de komoly témákról is. Mindenféle teatralitás nélkül, mi a civil beszélgetésünket tettük fel a színpadra, és közben gyönyörű operarészletek hangzanak el.

^{_{Fotó: Csokonai Színház}} 

- Te oktatod, tanítod, képzed a fiatal generációt, te magadat, hogy képzed hangilag? Most nem vagy színpadon, de gondolom azért ez fontos, hogy folyamatosan képezd magad.

- Igen, most nem vagyok színpadon, nem éneklek, de persze valamilyen szinten igen, mert hogy tanítok. Naponta tanítok, és ez nagyon-nagyon nehéz dolog. Én a végzés évében már, tehát amikor a Zenművészeti Karon végeztem, Marsay Magda művésznő helyére kerültem be tanítani. Abban az évben párhuzamosan tanultam, tanítottam a Debreceni Zeneművészeti Karon, tanítottam a nyíregyházi, akkor még Bessenyei György Tanárképző Főiskolán, és ha jól emlékszem, talán még a tanítóképző főiskolán is. Mindent „is” csináltam egyszerre, ami nagyon-nagyon igénybe veszi az ember hangját. Amíg rendszeresen tudsz színpadra állni, úgy, hogy megvan annak is a rituáléja, a módja, hogy hogyan, mikor, mennyit skálázol, hogyan készülsz egy napra, addig az rendben van. De, amikor a fellépések száma csökken, akkor ott a felelősség, hogyha énekelsz, az milyen. Kevésből, a törvényszerűségek alapján egyértelmű, hogy sokkal nagyobb lehet az aránya, vagy az esélye annak, hogy esetleg valami nem úgy sikerül. Nehéz dolog, hogy felváltva beszélsz, énekelsz, mutatsz. Az emberi hang nagyon érzékeny műszer. Bármit csinálunk, bármit érzünk, az a hangunkon keresztül mutatkozik meg. Ha feszültebb, ha fáradtabb, ha idegesebb vagy, az mind megnyilvánul a hangodban. Ez az egyik dolog, a másik pedig, ezt a tanítványaimnak is szoktam mondani, hogy nagyon fontos az az állapot, amiben elkezdesz énekelni, és az, ahogyan interpretálni akarsz, tehát amit meg akarsz szólaltatni, az a te fejedben előtte már ott kell, hogy legyen és a testedben is egyszerre, mert ha nem ezt csinálod, hanem csak úgy énekelsz, akkor esetleg az nem jó, és a torkunk mindenre emlékszik. Egy rossz éneklést, egy rossz hangadást, én azt mondom, kilenc másikkal tudsz kijavítani.

- Most végül is képzed magad, vagy pihenteted a hangodat?

- Most nem képzem, de az énektanulás az egy élethosszig tartó folyamat. Én is nagyon sokáig jártam énekmesterhez. Itt Szerdahelyi Éva tanítványaként végeztem. Aztán már Zádor Endrét és Varga Magdát is említettem. Jártam Kaposi Margithoz, aki azt hiszem, pont két hónapja halt meg. Drága Margit néni, szerintem nagyon sokan odateszik a neve elé ezt a jelzőt, mert egy tündér volt, és ahogy elment, álmában, 95 évesen, mutatja azt, hogyan élte az életét. Olyan énektanár volt, aki egyébként saját maga sosem állt színpadon, de több tucat nagy énekest nevelt ki. Hozzá nagyon sok évig jártam Budapestre. Amikor valami olyan feladat adódott, hogy elbizonytalanodtam, vajon meg tudom-e ugrani, elmentünk Margit nénihez. Az mindig felüdülés volt. Először is lelkileg tette helyre az embert. Hat-hét évvel ezelőttig, tehát a nagyköveti munkám előttig, ameddig még énekeltem, addig rendszeresen jártam hozzá, nyáron két-három hetet kihagytam, de utána napi szinten gyakoroltam. De jártam másokhoz is, például, ahogy említettem is, Komlósi Erzsébethez, két éven keresztül.

- Hogy képzeled el, visszatérsz még a színpadra, vagy meddig tart ez a nagyköveti munka?

- Remélem sokáig fog tartani, most úgy gondolom, hogy erre van igény, és úgy érzem, hogy elégedettek is a munkámmal. Azért azt nem lehet letagadni, hogy az idő megy. Van az énekesi pályának is egy optimális időtartama. Az biztos, hogy színpad nélkül nagyon nehéz létezni. Én ráadásul olyan vagyok, akiben nagyon erősek az emlékek, tehát akár az illatok és az ízek, olyan képek villannak fel nagyon sokszor, amik fájnának, ha hasonlóak nem történnének már velem. Például nagyon szívesen léptem színpadra az említett musicalben, vagy operettben is. Nem zárnám le ezt. Az biztos, hogy egy önálló estnek, vagy egy nagyszínpadi koncertnek már nagyon-nagyon kicsi az esélye, de mindenképpen a színpad közelében szeretnék még lenni.

- Arról beszéltünk ugye, hogy az a fajta családi indíttatás megvolt, hogy a kultúra területén dolgozz, a közművelődés területén is, hiszen édesapád is ezt csinálta, a te gyerekeid viszik-e valahogy majd tovább ezt a mentalitást, vagy akár a zenei pályára léptek-e?

- Nem léptek zenei pályára. Ez nem is volt cél akkor, de úgy alakult, hogy mind a ketten hangszert is tanultak, és mind a ketten nagyon sokáig sportoltak, illetve a fiam még a mai napig sportol. Nyilván ezt látták, otthon van a zongora, ez egy természetes dolog volt, és én kihasználtam azt a gyermeki kíváncsiságot, ami mindenkiben ott van. Aki hozzánk jön, felnyitja a zongorát, és megkérdezi, hogy játszhat-e. Hát persze, lehet, hogy a szomszédok meg fognak őrülni, de nem baj, próbálkozzunk, nem szoktam ennek gátat szabni. Úgyhogy a fiam el is végezte zongora szakon a zeneiskolát, a lányom pedig hegedűs volt. Ő egy külön történet, mert ő öt és fél évesen, amikor megkérdeztük tőle, hogy mit szeretnél, mit hozzon a Jézuska, közölte, hogy hozzon egy hegedűt. Elvittem a zeneiskolába Éva nénihez, akiről a kollegáimtól tudtam, hogy nagyon-nagyon jól bánik a gyerekekkel, és szakmailag nagyon sokat letett az asztalra. Kértem, nézze meg, hogy alkalmas-e, vagy egyáltalán, ismerkedjenek meg. Kicsi volt a lányom, leült ott egy székbe, és Éva néni megpendített egy húrt. Kérdezte, hogy mi ez, amit most hallasz? Akkor az én kislányom megszólalt, hogy pizzicato. Éva néni leesett a székről, kezébe adta a hegedűt, és tényleg úgy állt ott a kezében, meg olyan kiállása volt, mint hogyha így született volna. Persze aztán rájött a kislányom, hogy ez egy olyan hangszer, amin gyakorolni kell, meg én is megtapasztaltam, hogy hoppá, hoppá, a gyakorlás folyamatát a környezetnek is el kell viselnie. Ő azt mondta, hogy azért nem akar zongorázni, mert abban nincsen semmi izgi, hogy csak leüt egy hangot. Amikor kérdeztem, hogy miért szeretnél hegedülni, azt válaszolta, mert annak olyan szép, finom hangja van. Azt már nem értette, hogy miért kell állva hegedülni, mert ő a színházban, a színházi árokban a zenekart ülve látta. Két év múlva megint megkérdeztük, hogy karácsonyra mit írunk a Jézuskának, és akkor azt mondta, hogy írjuk meg, vigye el a hegedűt.

- Akkor ez nehéznek bizonyult.

- Igen, és én mondtam, hogy ez most nem az ő kompetenciája, tehát a hegedű marad, és akkor ő is elvégezte a zeneiskolát. De visszatérve, tehát nem akartak zenészek lenni, a lányom sokkal nyitottabb volt az opera műfaja irányában, a mai napig könnybe lábad egy-egy részlettől a szeme, sőt, volt is olyan előadás, amin egymás kezét fogva ültünk és sírtunk, és szívesen hallgat komolyzenét. A fiam most az utóbbi időben már egyre kevésbé, de néha, főleg karácsony táján, le szoktunk ülni négykezest játszani, tehát ez teljesen nem múlt el. De ők egészen más pályára mentek, a fiam sportmenedzserként végzett, a lányom pedig marketing-közgazdász, mind a ketten dolgoznak, családjuk van, én azt gondolom, hogy ezt az érdeklődést, vagy azt mondom, hogy ezt a befogadást, vagy a befogadási szándékot sikerült átörökítenem, és ha más nem, akkor amíg én igazán aktív voltam, minden előadásomon ott voltak. Bár ez is érdekes, a fiamon láttam, hogy ő nehezen tudja azt megemészteni, hogy van otthon egy anyukája, aki olyan, amilyen, és ott van a színpadon. Először is teljesen máshogy néz ki. Hát emlékszem, a Carmen-ben, amiben Mercedesként debütáltam, a színpadon dohányoztunk. Az, hogy cigiztem, az ő fejében sehogyan nem stimmelt, láttam a tekintetén… de ezt leszámítva, azt gondolom, hogy ezzel mindenképpen egy teljesebb képet kaptak arról, hogy mi az, ami esetleg még gyönyörködtethet, vagy táplálhat, vagy ami által többek lehetnek.

- Mindenféleképpen ezt a befogadást szeretnéd, akkor nem csak a családodban, a gyerekeidben, hanem mindenkiben erősíteni, főleg azokban, akik megkeresik a te előadásaidat, programjaidat.

- Igen és ennek egyébként most is voltak már jelei, tehát egy-egy operaházi nagyköveti programomból jöttek közönségként a Csokonai Irodalmi Laborba, erre a bizonyos 70 éves a debreceni operajátszás című programra, és lehet, hogy ez nagy szó, hogy én ezt egyfajta missziónak tekintem, de azt gondolom, hogy ezzel azt a nevelői, ismeretterjesztői, közművelődési munkát, amit egyébként az édesapámtól is láttam, tovább tudom vinni és ezt szeretném.