Az egész élete a kézilabda jegyében telik. Magyar bajnok és nemzetközi kupagyőztes is volt a DVSC Kézilabda színeiben és több, mint százszor ölthette magára a címeres mezt. Ma már a tehetséges fiatalok kiválasztása a feladata. Pályafutása során megjárta a mennyet és a poklot. Vajon hogyan emlékszik vissza a sorsfordító pillanatokra?

- Azt mondtam, hogy volt kézilabdázó, de Te annyira beírtad magad a magyar női kézilabdázás történetébe, hogy akár jelen időben is mondhatnánk ezt, még hogyha nem is vagy már aktív sportoló. Milyen érzés ez, hogy mindenki tud rólad, vagy hogyha megnézzük a sportstatisztikádat, láthatjuk, hogy mikor, hol játszottál, hány gólt lőttél, tehát az egész szakmai életed visszanézhető.

- Gyakorlatilag úgy tudnám aposztrofálni magamat, és ezt a mondatot a két lányom szokta használni, hogy anya, te mindenki Erikája vagy. Nagyon megtisztelő számomra, hogy a mai napig is, legfőképpen Debrecenben, de mondhatom azt, hogy az ország bármelyik pontján, ha megjelenek, rám néznek, elkezdenek kutakodni az agyukban az emberek, hogy vajon honnan is ismernek, és egyszer csak: ja, a kézilabda! Van úgy, hogy név szerint nem feltétlenül azonosítanak, de azt tudják, hogy én voltam a kézilabdás, és mint ahogy említettem, ez számomra nagyon megtisztelő és nagyon jólesik, és fontosak ezek a pozitív visszajelzések, hiszen nem keveset dolgoztunk mi azért, hogy azokat a sikereket, amiket itt említettél, elérjük, de azért ez számomra is meglepő, hiszen a pályafutásom befejezése után nem is gondoltam volna, hogy ennek ilyen lecsengése lesz majd.

- A pályafutásod kapcsán nézzük meg az igazi nagy fordulópontokat, és hogy akkor Te milyen érzésekkel döntöttél így vagy úgy: Győrben születtél, Győrben kezdtél el kézilabdázni, de előtte tornáztál, gerelyt hajítottál, kosárlabdáztál stb., és hogy kézilabdázó lettél végül is, az egy jó edzőnek, a szülőknek, vagy egy közösségnek köszönhető? Kérdezem ezt azért is, mert neked most pont az a dolgod, hogy tehetségeket kutass fel.

- Az én kézilabda pályafutásom az nagyon egyszerűen kezdődött, és el is gondolkodtató a mai modern világban, amikor minden mögé számokat, statisztikát akarunk tenni. Hét éves voltam, amikor – még nem is testnevelő tanárom, mert az első-második osztályába, én Győrbe, a Ságvári Endre Általános Iskolába jártam, majd utána lettem a híres-nevezetes Gárdonyi tanulója - az iskolába bejött egy magas, fekete, olajozott hajú, mély hangú, de nagyon barátságos ember és megkérdezte tőlünk, hogy ki akar kézilabdás lenni. Akkor még egyébként különórának hívták a mostani sportkör foglalkozásokat. '74-et írtunk és nekem fogalmam se volt, hogy mi az a kézilabda. A mostani gyerekeknek felfoghatatlan ez.  De természetesen első osztályosként mindenkinek lendült a karja, hogy én, én, én. És akkor Takács Miklós tanár úr, utólagosan nevet is kapott már ez a bácsi, ránk mutatott, hogy na, te, te, te fogjál egy labdát, dobjátok el. Eldobtuk a labdát, és akkor a következő mondat hangzott el: na, te, te, te holnaptól jöhettek kézilabda edzésre. Ez volt az akkori tudományos kiválasztás. Természetesen jó szeme volt, hogy ki volt a nyúlánkabb, kinek volt hosszú a keze, tehát ezeket az antropometriai képeket ő már akkor látta. Én hazamentem, közöltem a szüleimmel, hogy járni fogok kézilabda edzésre, és mivel az sokat nyomott a latba, hogy az iskolában voltak az edzések, kérdés nélkül rábólintottak. Azért is, mert édesapám atletizált és úszott is, tehát a sportot, sportszeretet hozta magával.

Az első naptól kezdve jártam kézilabda edzésekre, soha nem hiányoztam, az életem részévé vált, gyakorlatilag semmi perc alatt. Persze a labda, az nekünk egy természetes játszóeszköz is volt abban az időben. Gyakorlatilag így váltam ízig-vérig kézilabdássá, bár hozzá szoktam tenni, hogy nagy valószínűség szerint kézilabdásnak is születtem, mert engem annyira elvarázsolt ez a sport. Aztán ahogy elkezdtem növögetni, kiderült, hogy van mozgáskultúrám a magasságom ellenére, és nagyon hajlékony is voltam, vagyok a mai napig. Ezt azért egy 186 centis nőnél nem feltétlenül gondolják. Akkor elkezdtek atlétika versenyekre vinni, a kosárlabda edzők is levadásztak, és mentem mindenféle-fajta versenyre. A váltófutás volt a kedvencem, és olyan jó, felemelő érzés volt, mikor az iskola szertárából az első szöges cipőt megkaptuk. Egyetlen egyszer lehettem befutó is, és nem egy Oláh Gábor szintű atlétika pályán készültünk, hanem Győrben, a Bem Parkban, ahol a betonon körben gyakoroltunk, ott futtatott minket tanár úr. Az atlétika akkor került hatványozottan előtérbe, amikor Győrben a Bercsényi Gimnáziumba jártam, és ott kiemeltek a sorból, elkezdtem gerelyt hajítani. Ez is érdekes volt, mert az atlétika edzések még a tanítás előtt, reggel hatkor kezdődtek…

- Utána tanítás, délután meg a kézilabda.

- Így van. És nagyon tehetséges gerelyhajító voltam, országos döntőbe jutottam, súlylökésben is. Viszont a gerelytől kezdett a kézilabdás lövő technikám romlani, úgyhogy utána már tényleg csak a kézilabda volt fókuszban.

- Tehát azt, hogy te tehetséges vagy ebben a sportban, egy edző vette észre. Neked pedig most ez a dolgod, hogy a tehetségeket felkutasd, de sokkal nehezebb dolgotok van, mert most már a gyerekek láthatják a kézilabdát, a kosárlabdát, a futballt. Ma már az informatika is nagyon elviszi őket. Egyáltalán arra, hogy sportoljanak, már nagyon nehéz rávenni őket.

- Saját tapasztalatom szülőként, és gyerekek között dolgozóként is az, hogy ez nem így van.

A gyereknek természetes igénye a mozgás. A gyerek szeretne biciklizni, szeretne játszótérre menni, szeretne görkorcsolyázni, tehát mindent, ami a sporttal megegyező mozgásforma. Inkább azzal van a probléma, hogy sok esetben a szülők túl elfoglaltak, a nagyszülők sem azok a klasszikus nagyszülők már. Mi, gyerekkoromban lementünk a játszótérre a ház mögé, és mozogtunk, anélkül, hogy tudatában lettünk volna, sportspecifikus mozgásokat végeztünk. Tehát itt nem a gyerekekkel, hanem a jelenlegi életvitelünkkel van gond. A gyerekeket nagyon hamar meg lehet szólítani. Mi is próbáljuk kicselezni ezeket a problémákat, és mindenféle fajta tehetségkutató programokat kitalálni, iskolákba, testnevelés órákra járni. A gyerek szeret mozogni. Az, hogy melyik sportág tudja megszólítani, az attól is függ, hogy milyen sportolási lehetőség van az iskolában, a szülők milyen sportot űztek, mit néznek a tévében. Azután ott vannak a genetikai adottságok is. De, mint mondtam, Takács Miklós tanár úr, de említhetném Komáromi Ákost is, aki nem keveset tett azért, hogy Debrecenben a női kézilabda-utánpótlás jól működjön, ránézett a gyerekre: Na fiam, hányas lábad van? Jó, nyúlánk vagy. Apuka, anyuka milyen magas? Jó, akkor te már nagyjából jó leszel kézilabdásnak. Tehát nem kell ezt annyira túlmisztifikálni, jó szeműnek kell lenni, nagyon kell figyelni, és amikor látsz egy adott testnevelésórát, vagy egy mérkőzést, melyik az a gyerek, aki mindig ott van a labda körül, melyik az, amelyik bele mer állni, azért ez egy kontakt sport, melyik az, aki nem félénk? Aki alig várja már, hogy ide nekem a labdát és hadd csináljak vele valamit. Tehát én azt gondolom, hogy ez a legeslegfontosabb, hogy jó szemünk legyen. És természetesen, hogyha már lehetőségünk van rá, akkor mi is igénybe vesszük a modern kor vívmányait és tényleg számszaki felméréseket is tudunk végezni. Rengeteg gyógytornász, korosztálynak megfelelő erőnléti edző kerül be a szakmába. Ők is nagyon elhivatottak, jól végzik a munkájukat, tehát felelősségteljes döntéseket lehet hozni, hiszen egy akadémiának azért ez a legelsődlegesebb célja, hogy a legjobb gyerekeket vonzza be.

- Térjünk vissza a te pályafutásodra. 18 éves voltál amikor eljöttél Győrből Debrecenbe. Ehhez bátorság kellett, elhivatottság a sport iránt, vagy ott is fontos volt egy edző szerepe?

- Mindhárom szegmensét felsoroltad a döntésemnek. Mint mondtam, maga a sportág engem nagyon hamar elvarázsolt. Nagyon hamar feljebb is versenyeztettek. Tehát én edzésből edzésbe, meccsből meccsbe mentem. Egy idő után egy nap két edzésem is volt. Egész hétvégén mérkőzéseim voltak, tehát gyakorlatilag átitatta az egész életemet a kézilabda, tornákra jártunk. Gyakorlatilag az edzőm majdnem az első perctől úgy nevelt, hogy „belőled válogatott kézilabdás lesz”. Tehát elültette a magot a fejemben, és az növögetett. Sokat is tett érte, mert amíg mások mondjuk egy kilós medicinlabdával dolgoztak, én biztos, hogy három kilóssal. Másokat elengedett edzésről, engem még ott tartott, és szériákat kellett lőnöm. Amikor gimnazista lettem, ugyancsak ezt az utat jártam, amíg mások, hiába tesi tagozat, már mentek a hétvégi bulikra. Én sehova se tudtam menni, mert akkor már meccsek voltak. Meccsből meccsbe mentem, és valahogy fel se tűnt, hogy én nem csinálok mást, fel se tűnt, hogy én valójában kézilabdás lettem és amikor egy országos ifjúsági bajnokságnak itt volt a döntője Debrecenben, Komáromi Ákos megszólított, hogy Öcsi, nem akarsz debreceni kézilabdás lenni? Vagy nem akarsz debreceni diák lenni? Én gondolkodás nélkül rávágtam, hogy de igen! Ez nem történt véletlenül. Említettem, hogy nagyon kevés kézilabda mérkőzést láthattunk, tévében meg pláne, és '86 nyarán a DVSC Lipcse ellen játszott Európa Kupa mérkőzést. Én pont láttam ezt a mérkőzést a tévében. Bár akkor én már Győrben NB I-es játékos voltam, az volt az első évünk az NB I-ben és engem elvarázsolt az a mérkőzés. Sose felejtem el, ültem a szobában, és az volt a vágyam, hogy egyszer ilyen kézilabdás legyek. Most is kiráz a hideg, ez annyira belém égett. És mindezek után Komáromi Ákos leült mellém, és ezt megkérdezte. Miután Debrecenből hazaérkeztünk, ugyanúgy, mint hét évesen, beléptem az ajtón, és közöltem a szüleimmel, hogy én igazolok Debrecenbe, pont. Egyenes út vezetett Debrecenbe.

- Debrecent elfogadni nagyon nehéz egy dunántúlinak, mondom ezt úgy, hogy én is az vagyok. Én 14 éves koromban kerültem Debrecenbe, te meg akkor 18 évesen. Nehéz volt megszokni a mentalitást? Vagy nem volt honvágyad?

- Az én életemben nagyon sok az ösztönös döntés, és persze vannak tudatosak is, de én egy ösztönlény vagyok, és nem szoktam túlgondolni dolgokat, hanem hallgatok az első intuícióra, a belső hangra, és nem is szoktam visszanézni, hogy a döntésem most mennyire volt helyes, vagy mennyire helytelen. Úgy érzem, hogy jó döntések sorozata az életem, és ezzel is így volt, eljöttem két táskával, az egyik táskában voltak a ruháim, a másikban a könyveim. Én tényleg így érkeztem.

Nagy családból származom. Két húgom van…

- Ők hiányoztak, gondolom.

- Nagyon, a két húgom nagyon-nagyon hiányzott, de mondom, annyira egyértelmű volt, hogy haladni akarok, és akkor már felnőtt válogatott kerettag is voltam 18 évesen, elég hamar történtek meg velem ezek a dolgok és a profi élet az egy zárt közösség. Tehát nem is nagyon hiányoztak a külső ingerek, és egyértelműen arra fókuszáltam, hogy minél többet kihozzak itt magamból. De érdekes, most így, hogy beszélek róla, peregnek a képek, a gondolatok, hogy valójában bármennyire is tudatos volt minden, inkább azt mondom, hogy ösztönösen csináltam a dolgomat.

- Ez azért is érdekes, merthogy az ember azt gondolja, hogy a pályán nagyon-nagyon hirtelen kell dönteni, tudatosnak kell lenni, de persze ott is van egyfajta ilyen ösztönszerűség, nem?

- Ezt hívják játékintelligenciának, amire szükség van ahhoz, hogy valaki komolyabb eredményeket elérjen. De az alapintelligencia és a játékintelligencia nem minden esetben egyenesen arányos. Én nem feltétlenül a labdával a kezemben születtem, mert szoktuk mondani, hogy vannak azok, akik tök mindegy mit csinálnak az edzésen, mennyit edzenek, hogyan edzenek, akkor is világklasszisok. Én az a játékos voltam, akinek volt egy hozott tehetsége, de nekem sokat kellett azért dolgoznom, tehát jól is kellett edzenem, hogy ilyen szintű kézilabdás legyek, és mindig fejlesztenem kellett önmagamat. Mikor még gyakorló edző voltam, és a gyerekek abba a korba kerültek, hogy jogosítvány megszerzése előtt álltak, és féltek, én mindig megkérdezem: mitől féltek, hiszen aki kézilabdás, az olyan adottságokkal rendelkezik, mint a gyors döntés, térlátás, meg a térben való elhelyezkedés, századmásodpercek alatt ezerféle dologra kell figyelned. Hát mondom, hogyha ezt a kézilabda pályán te megoldod, akkor hol lesz a baj, ha a gépkocsiba ülsz?

- Tíz évig tartó sikeres időszakod volt itt a DVSC-nél, illetve még annak idején ugye a DNVSC-hez érkeztél. De volt két meghatározó esemény, amiről szeretném, ha elmondanád, hogy lelkileg, hogy élted meg. Mind a kettő az EHF-kupa döntőkhöz kapcsolódik. Az egyik az, amikor a Viborg ellen elveszítettétek, a másik viszont, amikor a Lovric ellen te lőtted a győztes hetest. Tehát az egyik egy nagy-nagy dicsőség, a másik meg egy kudarcos vereség, hogy lehet ezeket feldolgozni?

- Feldolgozni sehogy. Megéli az ember és aztán próbálja folyamatosan felidézni, hogy is volt ez a mérkőzés, de a sportoló, mint a színészek is, nem minden esetben nézi vissza. Mert nagyon-nagyon hosszú folyamat, minden egyes momentumát, percét ennek feldolgozni. Azt az ominózus hétméterest, amivel megnyertük a második EHF-kupánkat, nagyon sokáig nem néztem meg, de aztán megtört a jég. Most már YouTube-on minden fent van. Tudom, hogy belőttem, de nézem, ahogy odaállok a heteshez, és izgulok. Ez azt jelenti, hogy még mindig nem dolgoztam fel ezt a mérkőzést. Mi nagyon sokat dolgoztunk. A mi játékstílusunk a sok futásra alapuló kézilabda volt, amit most úgy aposztrofálnak, hogy ez a mai modern kézilabda. Pedig mi ennek már úttörői voltunk, Komáromi Ákos és Köstner Vilmos jó érzékkel megtalálta a csapatnak az erősségét, és tényleg gyors játékosok alkották a csapatunkat. Nagyon sokat futottunk edzéseken is, nagyon komoly erőnléti edzéseink voltak,  tudatosan készültünk a sikerre, amikor már megéreztük a siker ízét. Erre is rá kell érezni, mert ez nem megy egyik napról a másikra. És itt nem arról volt szó, hogy egy vagy két játékos szerette volna, hanem kollektíven az egész csapat szeretett volna sikeres lenni, és volt mögöttünk egy KEK második helyezés is már. Volt három EHF döntőnk, ahol idegenben lőtt több góllal az ellenfél lett az első, mi csak a másodikak, amit valójában még mi sem jegyzünk sehol, mert másodiknak lenni a legszörnyűbb érzés. És hát igen, a Viborg. Én ott akkor szó szerint összeomlottam, már ott a pályán is, mert akkor úgy éreztem, hogy nem lesz több erőm. Én akkor úgy éreztem, hogy ennek itt vége. És nem is kudarcként éltem meg, hanem inkább megsemmisülésnek. Készült is rólam egy fotó, mikor ülök a pályán, és az arcomra volt minden írva. Nem csak önmagamról beszélek, hanem talán az egész csapatnak tükrözi a sportolói nagyságát, hogy ezen a megsemmisülésen túl tudtunk lépni, és újra neki tudtunk állni egy nyári alapozásnak. Én akkor abba akartam hagyni. Én akkor el akartam igazolni. Azt mondtam, hogy én ezt tovább nem bírom és akkor Komáromi Ákos leült velem. Így utólag mondhatom azt is talán, hogy esetlegesen a hiúságomra hajazott, de mondta, hogy Öcsi-Öcsi, szükség van a rutinodra, a tapasztalatodra, meg hogy te se adhatod így fel, hogy ezt végig kell vinni. Én ezért a mai napig hálás vagyok neki. Valószínűleg jól ismert, és tudta, hogy melyik kapcsolót kell nálam felkapcsolni. Én akkor tényleg mindent egy lapra tettem fel. Addig is, de akkor még jobban fókuszba került a kézilabda, mindent alárendeltem annak, hogy ez a siker meglegyen.

- Azért ez nem csak fizikális ráhangolódást igényel, hanem mind szellemileg, mind emberileg oda kell tennetek magatokat. És van az a pillanat, amikor az ember elfárad, nem is fizikálisan, hanem idegileg.

- Nagyon sok kritika éri a sportolókat, élsportolókat. Aki nem lát igazán ebbe bele, azt gondolja, hogy ó, könnyű nektek, csak edzettek, meg elmentek versenyre, megkeresitek a sok pénzt. De ez pontosan így van, ahogy mondod. Január 1-től december 31-ig legfőképpen fejben kell ott lenni. Ha fejben nem vagy rendben, ha nem rendezett a magánéleted, hogyha nem rendezett a lelked, akkor nem tudsz fizikálisan teljesíteni. Ha nem táplálkozol helyesen, ha nem fekszel le időben. Gyakorlatilag nincsen civil életed, merthogy mérkőzésből mérkőzésbe, edzésről edzésre mész, és bizony-bizony egy-egy ilyen kupamérkőzés előtt, vagy egy fontosabb bajnoki mérkőzés előtt nekem mindig elmondták, hogy azon a héten rám se lehetett nézni, nemhogy hozzám szólni. Annyira ki volt hegyezve az idegrendszerem, hogy kiszámíthatatlan voltam valóban. Pont Köstner Vili mesélte el, hogy volt olyan hét, hogy szó szerint rám se mert nézni, mert ha rám néz, akkor nekem jön, olyan rosszul edzettem. Annyira túl voltam már spannolva, hogy már semmi nem sikerült, de ő is tudta ezt, hogy ez nálam az az állapot, amiből a hétvégén jól fogunk kijönni. Nem volt mindegy, hogy a párod hogyan szólt hozzád, jó, a gyerek esetében más volt, többet megenged az ember magának a párjával szemben, vagy az, hogy mentél az utcán, és csak egy búra volt körülötted és rád köszöntek, nem is hallottad, és akkor ért ilyen kritika, hogy milyen nagyképű vagyok, nem köszöntem vissza, és olyan nehéz volt elmagyarázni, hogy lehet, hogy nem is láttalak, hogy valami más dimenzióban voltam.

- Azt is nyilatkoztad egyszer, hogy a csúcson maradni nehezebb, mint feljutni oda. Ez is valahogy ezt jelzi, amiket elmondtál.

- Persze, igen, ha megugrottad a 210-et, akkor a 211 a következő lépés, és innentől kezdve az önértékelésed ráadásul a tét, és mi annyira szerettünk jó kézilabdásnak lenni. Ha véletlenül egy gyengébb mérkőzésünk volt, már szó szerint a beton alatt kúsztunk, és még nem is egy vereségről beszélünk, csak egy gyengébb mérkőzésről, utána olyan kínos volt kijönni az utcára, és a szemébe nézni azoknak az embereknek, akik tényleg istennőként tekintettek ránk. Nagyon magasra tettük magunknak is a mércét, és ennek mindenféleképpen meg akartunk felelni. Lehet, hogy megismétlem önmagamat, de ez egy belső indíttatás. Nem volt világsztárokkal teletűzdelve a DVSC. Olyan emberek alkották, akik jó kézilabdások voltak, tehetségesek voltak, volt bennük valami, és inspirálták egymást. Ha valakinek volt egy gyengébb napja, rosszabb periódusa, akkor ott álltunk mellette, vagy éppen keményebb kritikával illettük, mert úgy éreztük, hogy egy kicsit elment a fókusz nála. Mi nagyon jó csapattársak voltunk, mindig együtt voltunk, mert mindig edzettünk, mindig utaztunk, de abban a pillanatban, hogy volt egy kis szabadidőnk, szétrebbentünk. Nem kötöttünk álságos barátságokat, tényleg igazi társai voltunk egymásnak.

- Szép sikereket értetek el itt a DVSC-ben, és akkor egyszer csak úgy döntöttél, hogy vége, és elmentél Németországba. Az egy kis levezetés volt, vagy egy pár jól sikerült év? Miért nem maradtál ott, miért jöttél haza?

- Igen, ez volt a következő fajsúlyos döntésem, de talán ez is ösztönös volt. Nyertünk két EHF-kupát, 30 éves voltam, ami mondjuk egy kapus poszton nem feltétlenül sok még, jelenleg meg már olyan rehabilitációs központok állnak a játékosok mögött, amiről mi még álmodni sem mertünk, nem is tudtuk, hogy létezhet majd ilyen, nálunk a rehabilitáció a kézrátétel volt, aztán kelj fel és járj. És azért válogatott évek voltak mögöttem, aránylag korán lettem édesanya, én több szinten éltem az életemet, és nagyon-nagyon fáradt voltam, és úgy éreztem, hogy itt az ideje a váltásnak. Már a debreceni aktív pályafutásom során is érkeztek külföldi megkeresések. De sokáig hozzám el se jutott a hír, hogy kerestek. Utólag tudtam meg. Aztán érkezett Németországból egy megkeresés. Alacsony osztályba nem szerettem volna menni, de feljutottunk a Bundesligába, úgyhogy kezdődött az egész elölről, és megmondom őszintén, hogy nem bántam, mert Németországban egy teljesen más életvitelbe kerültem be. Ott nem volt olyan, hogy napi két edzés, hiszen ezek a játékosok félprofi játékosok voltak, mindenki civil foglalkozással bírt. Egyedüli profi én voltam. Napi egy edzésünk volt az első három hónapban. Nem is élveztem úgy az életet. Reggel felkeltem, kávéztam, a gyereket elvittem az óvodába, és ott voltam, és millió időm volt. A harmadik hónap után már azt se tudtam, hogy merre nézzek, minden bajom volt, elkezdtem pluszban edzeni, mert éreztem, hogy nekem kell, hiszen a testem meg a fejem ehhez szokott. Szóval azért nem éltem meg ennyire tragikusan, hogy feljutottunk a Bundesligába, sőt kimondottan élveztem, és azt gondolom, hogy szerencsés vagyok, mert amíg Győrben kézilabdáztam, nagyon-nagyon jó edzőim és csapataim voltak. Debrecenben abban a tíz évben, és aztán kint is egy nagyon jó közösség jött össze, és nagyon jól éreztem magamat. Ráadásul a német mentalitás, így utólag azt mondom, hogy kimondottan közel is állt hozzám. Kérdezted, hogy Dunántúl, aztán Cívisváros. Németországban tapasztaltam meg a nyílt, őszinte kommunikációt, kicsit másabb volt akkor, mint itt Magyarországon, de minekután én is ilyen típus vagyok, hogy nagyon komoly igazságérzettel bírok és szeretem az őszinte szavakat, ott ebben a közegben én nagyon hamar beilleszkedtem. Elismertek, szerettek, adtak is a szavamra, mert ilyen szintű kézilabdás nem volt a csapatban, mint én. Ez nagyon-nagyon jólesett, és aztán itt kezdtem egy kicsit érezni, hogy esetlegesen lehet, hogy edzői vénám is van, tehát hogy a visszajelzéseim a csapattársaim felé hasznosak voltak, az edző is partnerként tekintett rám.

- Nem volt lehetőség, hogy ott maradjatok, vagy nem akartatok ott maradni?

- Hát igen, ez is a kézilabdával függ össze, hogy miért nem maradtunk kint. Azért mondom, hogy az egész életemet átszövi a kézilabda. Az állampolgársági papírok már ott voltak az asztalunkon, hiszen tíz év után megkaptuk, viszont az EU-csatlakozás miatt eltörölték a kettős állampolgárságot. Tehát vagy német állampolgár valaki, vagy magyar állampolgár. Fogtam a tollat a kezemben, és ránéztem a férjemre, és mondtam neki, hogy hát Imi, nekem eljátszották 132-szer a magyar himnuszt. Hát hogyan leszek én német állampolgár? Kint maradhattunk volna így is, de az EU-csatlakozás, meg ez a mondat, hogy te német állampolgárrá válj… Lemerevedtem, és azt mondtam, hogy nem. Jöjjünk haza. Akkor már megvolt a második kislányom is, ő kint született Németországban. Ezen a ponton kattant bennem valami, és szó szerint elkezdtem pakolni, hogy akkor indulunk hazafelé.

- Én most ezt még meg is sirattam egy kicsit, ahogy mondod.

- Igen, ez így volt.

- Többször említetted azt, hogy egy profi sportolónak, így neked is, mennyire fontos a párod, a támogatói közeg, ahhoz, hogy ezt végig csináld. De a férjeid mennyire tudták ezt támogatni?

- A támogatói közeg nélkül senkiből nem lesz élsportoló, és senki nem fog olyan eredményeket elérni, amilyeneket szeretne. A legeslegfontosabb az a szűk kör, és mi azért nagyon-nagyon hálásak vagyunk. Azért beszélek többes számban, mert ezt már többször megbeszéltük a lányokkal. Azok az emberek – és itt első körben a párokról beszélünk –, nem tudják, hogy mibe cseppennek, fogalmuk sincsen. Ők csak azt látják, hogy hú, sportoló, jól néz ki, csinos, vagány, bevállalós, karakán. Az elején ott a rózsaszín szemüveg...

- Meg szerelem.

- Így van. És aztán jönnek a szürke hétköznapok, amikor fáradt vagy, nyűgös vagy, morcos vagy, önmagaddal nem vagy jóban.

- És minden hétvégéd foglalt.

- Hát ez meg a másik. Tíz órakor alvás és kapcsold le a tévét, ne bújj hozzám, mert ez nekem így nem kényelmes, mert fáj a vállam… Szóval mi egy teljesen más közeg és világ vagyunk, és ráadásul más időbeosztással is, úgyhogy minket nagyon-nagyon nehéz elviselni, ezért sajnos többször is eljutunk arra a pontra, hogy esetleg válunk, vagy éppen szakítunk. Viszont az a jó tulajdonságunk is megvan, hogy jó barátok és jó haverok is tudunk maradni, hiszen mi hálásak vagyunk, és tudjuk, hogy valójában nagyrészt miattunk történik az, hogy az élet másfelé sodor minket. Nagyon nehéz elviselni minket, de én azt gondolom, hogy egészen jól abszolválták a párjaim ezt. Ráadásul én nagyon-nagyon határozott embernek látszom, aki szereti kézben tartani a dolgokat, de aki veszi a fáradtságot és megismer, látja és tudja, hogy lélekben, ott belül, én is ugyanolyan kis pici, alacsony nő vagyok…

- És törékeny.

- Nagyon, nagyon. Pont amiatt, hogy a pályán gladiátorként kellett működni. Hoztad a nevedet, hoztad azt a képet, amit rólad megalkottak, és bár ezt abszolút magaménak éreztem, néha én is szerettem volna hétköznapi nő lenni. Ez kiderült, hogy nem sikerült. 24 éves voltam, amikor Rebeka megszületett. Tudatos vállalás volt. Akkoriban a DVSC hozott egy rossz döntést és egy olyan edzőt sikerült találni a csapat élére, aki nem felelt meg se szakmailag, se emberileg, és nem láttam más kiutat arra, hogy szabadságra mehessek, mint hogy terhes lettem. Hozzáteszem, én mindig négy gyereket szerettem volna. Ebből kettő lett, mert a pályafutásom kitolódott. Amikor Rebeka megszületett, attól a perctől kezdve váltam igazán felnőtté, és ez volt az a pillanat, amikor nem veszítettem már el a célkeresztet. Mindenki csodálkozott azon, hogy én a profi kézilabdát tovább vittem, de akkor még én sem tudtam, hogy valójában ebből mi lesz. Megszületett Rebeka szeptember 29-én, én már január 2-án a pályán voltam. Nagyon hamar visszatértem. Minden nő meg van rémülve, amikor megszületik a gyereke, hogy hazamegy, és mi fog történni. Érdekes módon nagyon a helyén volt minden, szépen összenőttünk Rebekával, és egyértelműen haladt az életünk. És pont az az év, amikor Rebeka született, volt az első, hogy a férfiak is elmehettek GYED-re, és az akkori férjem, Rebekának az édesapja, az elsők közt volt. Tehát ő maradt otthon Rebekával és én folytattam a profi pályafutásomat. Rebeka nagyon hamar bölcsődés lett és volt egy nagyon-nagyon jó óvónénije, Jutka néni. Egyszer megkérdeztem Jutka nénit, hogy nem szeretne-e a dadája lenni Rebekának, mert tudtam, hogy nagyon szeretik egymást, és így a dadája lett, a pótnagymamája. Én Győrből jöttem ide, nekem itt senkim nem volt. Úgyhogy, ha Jutka néni nincsen, én nem is tudom, hogy mi lett volna velem. Én olyan nyugodt voltam mindig, amikor elmentem, mert tudtam, hogy még több szeretetet kap, mint bárki más a világon. Most, ha ezt egy dietetikus, vagy táplálkozási tanácsadó meghallja, sokkot fog kapni, de minden kupamérkőzés előtti este, amikor elvittem Rebekát Jutka nénihez, tök mindegy, hogy vacsoráztam-e már, Jutka néni ragaszkodott hozzá, hogy egyek meg nála egy zsíros kenyeret, mert egyszer bejött, és innentől kezdve…

- Ez egy kabala volt.

- Szó szerint. Ez apróságnak tűnik, mégis, valami óriási. Vagy Marika, aki aztán esküvői tanúm is lett, aki csak úgy beesett közénk szurkolóként, és a mai napig Anya a beceneve. Először csak a csapatot gardírozta, tök mindegy, hogy a világ melyik pontján voltunk, hozta dobozokban a kis linzereket, pogácsákat, nála volt papírzsebkendő, nála volt jó szó, nála volt tű, cérna, bármi, tehát Marika. És aztán mi közelebb kerültünk egymáshoz. De egy csomó ilyen embert fel tudnék sorolni, akik mindig ott álltak mellettünk és segítettek minket.

- Nem tudom, hogy a nagylányod kézilabdázik-e, de a kisebbik, Török Lili, már igen. Így, hogy Neked van egy ekkora nagy pályafutásod, milyen tanácsokkal, látod el, illetve mit látsz benne? Félted-e?

- Nem féltem. De visszakanyarodnék, a nagylányom, Rebeka Németországban nőtt fel, természetesen ő is kézilabdázott, korosztályos területi válogatott volt, de mikor megízlelte azt, hogy ez mit jelent, akkor elég hamar közölte, hogy ő nem szeretne profi kézilabdás lenni. Megmondom őszintén, egy kicsit lemerevedtem, sose fejtem el, az étkezőben ültünk, amikor ezt mondta. Aztán kipróbálta a standröplabdát. Kiderült, hogy nagyon-nagyon tehetséges. Aztán kipróbálta a cselgáncsot, Lipcsébe el akarták vinni a központi sportiskolába.180 centi magas, sportos, ízig-vérig nő. Modellkedett is, több nyelven beszél, aztán szépen kivonult a kézilabdából. Hozzáteszem, edzősködött pár évig, és olyan gyerekeket szedett össze és dolgozott velük, akik most korosztályos válogatottak. De ő nem, ő elment a civil élet felé. Most már Amerikában él, Floridában, megtalálta a helyét, és nagyon boldog, kiegyensúlyozott ember lett. Néha rá is csodálkozom, hogy ez az én lányom. Már 30 éves, csodaszép, csoda okos, és nagyon jó ember, és tényleg az én saját, külön bejáratú nagylányom. Nagyon-nagyon büszke vagyok.

- És Lili?

- Hát Lili! Na, Lili, az egy külön történet. Lilcsikém először elkezdett úszni, aztán kosárlabdázni, ő a Kölcsey Ferenc Tanítóképző Általános Iskolába járt. Képzeld, semmilyen szinten nem fogta meg. Aztán egyik pillanatról a másikra meg mégiscsak úgy döntött, hogy a kezébe fogja a labdát. Ő azt érzékelte, hogy anya híres, egyszer megkérdezte, mikor kiszedtem a csekkeket a postaládából, hogy anya, neked ezt be kell fizetni? Mondtam, igen kislányom, akkor is be kell fizetni. Neki csak ennyi jött le, de utálta, hogy megszólítanak az utcán, utálta, hogy én nem csak az ő anyukája vagyok. Aztán elkezdte a szivacskézilabdát, nem is növögetett, nem láttuk, hogy mi lesz belőle. Sőt, ő is megfogalmazta 14 évesen, hogy ő nem tudja azt elképzelni, hogy ő profi sportoló legyen, és ő csak edzésre jár, de ő abba fogja hagyni. Mondtam neki, hogy biztos, hogy nem fogod abbahagyni, mert akkor már lehetett egy kicsit látni. Akkor volt egy kis hullámvölgy. Azzal is meg kellett birkóznia, és a mai napig meg kell, hogy én vagyok az édesanyja, de van egyfajta veleszületett intelligenciája és nagyon hamar helyére tette, hogy mit mondhat, hol és hogyan szólalhat meg velem kapcsolatban, vagy éppen a csapaton belül. Aztán, a tavalyi év decemberében pont junior válogatott összetartáson volt, amikor felhívott minket a Mosonmagyaróvár, hogy szeretné Lilit elvinni kölcsönbe. Ez egy keddi nap volt, és gyakorlatilag már vasárnap költöztettük is, december 19-én. Debrecen nagyon szerencsés, hiszen két válogatott beállója van, beálló poszton játszik a lányom, hál' Isten nem a saját posztomon, mert az még borzasztóbb lenne.

- Összehasonlítás, állandóan.

- Hát igen, igen. Így is, mikor Köstner Vili azt mondta neki, hogy Kis Csapesz, mesélte Vili bá, hogy ránézett, hogy nem, ő Török Lili. Nagyon-nagyon jól esett, amikor a Sport1-ben elhangzott, hogy ő Csapó Erika lánya, meg hogy válogatott géneket örökölt, de aztán ezt is tisztáztuk, hogy köszönöm szépen, nagyon megtisztelő nekem és neki is, de ő Török Lili. Ő elkezdte a saját útját járni, és szó szerint berobbant a köztudatba. Láttuk, hogy tehetséges, láttuk, hogy ügyes, de most, hogy játéklehetőséget kapott, tényleg hihetetlen, hogy mennyi tudás felhalmozódott benne és milyen ügyes. Úgyhogy azt gondolom, hogy nyert a magyar kézilabda magának egy jó játékost. Nagyon-nagyon nehéz helyzetben vagyok, mert én is mindig azt mondtam a szülőknek, hogy van az edző és a játékos azt hallja, amit az edző mond, ne szóljunk bele, ne szóljanak bele a gyerek életébe, és most meg vagyok őrülve néha. Gyakorlatilag ugyanerre a sorsra jutottam, hogy nem kérdezhetek, nem mondhatok, mert ilyen pillanatban én csak egy anya vagyok. És ez helyes, most én tanulok a saját gyerekemtől. Önfegyelmet kell gyakorolnom, sikerül több-kevesebb sikerrel, és ha mégsem sikerülne, akkor meg ott van az apja, aki rám szól, hogy nem, ne szóljál bele.
- Mennyire sportolsz mostanában? Inkább már csak edzel, vagy a lányodat nézed? Úgy egyébként a hétköznapjaid, hogy telnek?

- Most beletrafáltál, pont a gyenge pontomat csípted meg. Én nagyon-nagyon-nagyon aktív voltam ezelőtt három évig. Futottam, egy perpetuum mobile vagyok, a mai napig annyi energiám van, hogy néha már magamnak is sok vagyok. Igen ám, csak van egy rossz lábam, a jobb térdem. Rengeteg korrekciós műtétem volt és a legutolsó műtét után már úgy meg voltam sértődve a világra, hogy nekem már elegem volt a gyógytornából, meg mindenből, és tényleg átmentem egy kicsit lustába. Utána sajnos Covidos lettem, ami az elmúlt két évemet negatív irányba határozta meg, mert rengeteg postcovidos tünettel bírok a mai napig. Most mondjam azt, hogy elhagytam egy kicsit magamat? Életemben először egy kicsit önsajnálatba süppedtem, ami, tudom, hogy nem helyes, és ha hiszed, ha nem, pont az elmúlt napokban rágtam be saját magamra, és igazán durcás vagyok, hogy ezt hogy engedhettem meg magamnak, úgyhogy komoly terveket szövögetek. De maga az aktív mozgás sajnos a térdem miatt már nem működik. Úgyhogy most éppen a jógán gondolkodom, ami kicsit mindig bakancslistás volt nálam. Hiszem és vallom, hogy a mozgás az az egészség, és nem a fél egészség, nálam ez az egészség, meg az az igazság, hogy nem tanultam meg a stressz levezetésnek más formáját. Mindig kijött a fizikai aktivitással és most tényleg azt érzem, hogy gyülemlik. Hogy telnek a mindennapjaim? Hát így, hogy most Lili is elköltözött már, elég rémisztő… Én nagyon-nagyon szeretek olvasni, én nagyon szeretek alkotni, tehát el tudom magamat foglalni. Ugyanakkor nagyon szeretek anyának lenni,  nagyon szeretek társnak lenni. Azért mondom, hogy bennem nagyon sok személyiség van. Mindenki azt gondolja, hogy biztos bejárónőd van, sose volt bejárónőm. Én imádok takarítani, én imádok főzni, imádok sütni, imádok szervezkedni, rendezkedni.

- Igazi nőci vagy és kész.

- Igen, igen, igen, igen.

- És erre most egyre több időd van akkor. És ezen lepődsz meg?

- Igen. Ez most hogy? Van úgy, hogy csak ülök: nem kell hajtogatni, nem kell teregetni, nem kell menni a gyerekért, semmi. Ezt is meg kell tanulni. Most még nem látom a fényt az alagút végén, most még egy kicsit meg vagyok lepődve. Várom Lili hívását, vagy Rebekáét, tehát még nem tudtam igazán elengedni őket. Rebekát elengedtem, mert ott volt Lili, de valójában most, hogy Lili elment, majd mind a kettőt végérvényesen el kell engednem. Amúgy vannak terveim, sosem voltam tétlen, nekem azért voltak vállalkozásaim is, úgyhogy kezd egy-két dolog megint körvonalazódni. Csak mondom, most nem szabad, hogy kifolyjon az idő a kezemből.