- Egyrészt nagyon színes, másrészt nagyon tartalmas, nagyon összetett életed van: művész vagy, egyetemi docens és művészeti menedzser. Hogyan alakultak ezek a feladatok az életedben, másrészt, hogy tudod mindezt összeegyeztetni? Kezdjük a legeslegelején: miért éppen zongora, hogy lettél zongoraművész? Nekem valahogy mindig az az érzésem, hogy kell egyfajta családi indíttatás ahhoz, hogy valaki egyáltalán zenész legyen.

- Igen, nagyon igazad van, több kutatás is kimutatja, hogy a családi hatás az megfellebbezhetetlen. Nálunk én vagyok az első zenész a családban, az én esetemben nem volt egy természetes, kijárt útja annak, hogy zenészként szeretnék továbbtanulni és zenészként dolgozni. Az biztos, hogy a szüleim nagyon szerették a zenét, édesapám imádott énekelni, és rengeteget énekeltünk otthon, van egy nővérem, aki hét évvel idősebb és ő zongorázni tanult. Innentől kezdve viszont egyenes volt az út, hiszen én a kis leányka, aki fölnézett a nővérére, egyértelműen szerettem volna tudni, azt, amit ő tud. Így lettem zongorista. Aztán fantasztikus tanáraim voltak Berettyóújfaluban, a zeneiskolában: Kaszanyitzky Andrásné, Mancó néni, akivel az első billentyűket együtt ütöttük le. A mai napig is nagyon jó kapcsolatban vagyok a Kaszanyitzky házaspárral és az általam szervezett koncertek törzsközönségeként rengeteget találkozunk, illetve Kovácsné Kiss Ágnes volt az, aki végül segítette a pályairányultságomat. Tulajdonképpen ötödik-hatodik osztályos voltam, amikor azt éreztem, hogy ez az a tevékenység, ami olyan örömöt tud adni az életben, amit én szeretnék a továbbiakban is a magaménak tudni. A pályaválasztásnál, vagy egy szakmaválasztásnál befolyásoló tényező a sikerélmény is.

- Ha már említetted Berettyóújfalut, neked meghatározó közeg, ezek szerint nem csak az indulás miatt, hanem a mai napig. Valahol egyszer úgy fogalmaztál, hogy hazamegyek minden héten Berettyóújfaluba, és nemrégiben kaptál egy kitüntetést is ott.

- Igen, hát életem talán legnagyobb és legszebb meglepetése volt, hogy Berettyóújfalu a díszpolgárává választott, és ráadásul magát az értesítést a polgármester úr személyesen hozta el számomra. Gondolkoztam rajta azóta is, hogy emlékszem-e olyan pillanatra, amikor ennyire sírtam az örömtől, leginkább azért, amit polgármester úr akkor megfogalmazott, hogy ez nem szakmai kitüntetés, hanem emberi. És úgy gondolom, hogy ez egy olyanféle bizalom a város részéről, aminek az életem hátralévő részében is próbálok majd megfelelni. Pont a díjátadón fogalmaztam így, hogy szerencsés vagyok, mert én Debrecenben is itthon vagyok, viszont az, hogy én itthonról haza tudok menni, az egy óriási ajándék az életben.

- Pedig pont a tavalyi év volt az, amikor rengeteg kitüntetést kaptál.

- Igen, váratlan kitüntetések boldog tulajdonosa lettem. A díszpolgárin kívül, a többi valamelyik tevékenységemhez kapcsolódik, az egyik a kutatói munkásságomat díjazta, a másik az előadóművészeti tevékenységemet, a harmadiknál pedig a fő motiváció a menedzseri tevékenységem volt. Ez azt jelenti viszont, hogy jó pár évtizede dolgozom a szakmában, tehát eljutottam egy olyan pontig, amit általában nyugdíj előtt szoktak elérni. Ez persze nem azt jelenti, hogy azért kaptam ezt a sok mindent, mert már készítik a nyugdíjas papírjaimat.  Pár évig szeretnék még aktívan részt venni a szakmai és a zenei életben.

- Egyébként nem is tudom, hogy nyugdíjba lehet-e vonulni a zenei életből. Ez annyira természetes, hogy az ember zongoraművész, ameddig él és mozog...

- És fel tudja emelni a kezét, addig biztos, hogy zongorázni fog, meg hangversenyre járni, tehát az is hozzátartozik azért a zenész léthez, a zenészséghez és a mindennapokhoz, hogy benne él az ember abban a folyamatban, amit maga is megpróbál alakítani.

- Azért nagyon sok mindent át kellett alakítani, hogy a világ változásainak is megfeleljetek. Gondolok itt a CD-d megjelenésére, vagy a Youtube csatornára feltöltött felvételeidre, tehát ma már nem elegendő az, hogy koncertet adtok.

- Én az életnek ezeket a változásait kihívásként szoktam megélni, és én nagyon szeretem a kihívásokat, engem egész életemben a kihívások segítettek, vittek tovább. Ezek azok a változások, amelyekben meg kell találni magunkat ugyanúgy. Nem lehet ahhoz ragaszkodni, amit 33 éve tanítok, biztos, hogy az a tudásanyag is változik, amit átadunk, hiszen, ha csak arra gondolok, hogy ahogy én tanultam Bachot játszani és ahogy most játszunk barokk zenét, aközött is óriási különbség van. Haladni kell, és nyitott szemmel kell járni, és pontosan ezért fontos, hogy ismerjük akár a hazai, akár a nemzetközi vonulatot is.

- A CD-n, illetve a Youtube csatornán nem egyedül játszod a darabokat, hanem egy szaxofon művésszel. Ez is izgalmas dolog gondolom, hogy nem csak a te stílusod, nemcsak a te elgondolásod kell, hogy érvényesüljön.

-  Kezdettől fogva éreztem, hogy én nem szólista típus vagyok, aki kiül a színpadra és elvarázsolja a közönséget. Én szeretek mással együtt, közösségben, csoportban, kamarazenekarban dolgozni. Az életnek furcsa, váratlan mozdulata volt, amikor Puskás Leventével a zeneakadémiai diplomám előtt megismerkedtem, majd ő volt az egyik közreműködő partnerem a diplomahangversenyen. Aztán egy évtizedig nem találkoztunk. Amikor ismét találkoztunk, megnyitottuk a Zeneművészeti Karon a klasszikus szaxofon szakot. Levente megkért, hogy korrepetitorként dolgozzak vele, és bár sokat gondolkodtam rajta mert már akkor is mindig időszűkében voltam, úgy gondolom így 12 év után, hogy elég jól döntöttem, amikor elvállaltam. Ez a munka kiteljesedett abban, hogy minden évben több nemzetközi hírű professzort tudunk Debrecenbe hívni, ami az oktatást, a repertoárépítést is segíti, mivel a klasszikus szaxofon oktatás Magyarországon nagyon újnak számít, a repertoárja is kicsi. Ha már ebben élünk, ha már ezzel dolgozunk, miért ne próbáljuk meg egy picit szélesíteni ezt a repertoárt, hiszen fantasztikus zeneszerzőink vannak! Ennek a törekvésünknek az eredménye az a két CD, amit már rögzítettünk, de már a harmadik CD-nk is készül. Nagy örömünkre mindig van olyan mű, ami a hallgatóknak is megtetszik, ők is elkezdik tanulni. Vagy külföldi fesztiválokon is játszottuk ezeket a műsorokat, a világ számos pontján, Spanyolországtól Szingapúrig, és volt olyan szaxofonos, aki azt mondta, hogy ez fantasztikus, annyira tetszik neki ez a mű, és számunkra ez nagyon nagy öröm. Legutóbb még a karantén időszak előtt Mallorcán tudtunk koncertezni. Az összes elhangzott mű zeneszerzőjének az elérhetőségét elkérték. Úgyhogy szerintem már ezért megérte.

- Térjünk rá az oktatásra is, ami az életednek a másik fontos szelete, és én őszintén rácsodálkoztam arra, hogy tulajdonképpen miről szól a diplomád. Szolfézs tanár, karvezető, ez még mind érthető. Zeneközvetítés és koncertpedagógia. Lapról játék, marketing és rendezvényszervezés. Borzasztó sokrétű, és az ember nem is gondolná, hogy ilyen tantárgyak is vannak.

- Sok érdekes tantárgyunk van, és mindegyik hozzátesz valamit ahhoz, hogy később, a leendő kollégáink tudjanak boldogulni az életben.

- Nem elég csak jól játszani azon a hangszeren…

- A 21. században, az, hogy a saját hangszerednek virtuóz játékosa vagy, már kevés.  Meg kell szólalni, nyilatkozni kell, összefüggéseket kell látni, tehát az a fajta műveltség szükséges, amit a 19. században elvártak a zeneszerzőktől és a fellépő művészektől. Gondoljunk azokra a műhelyekre vagy szalonokra, ahol Liszt Ferenc, Chopin Berlioz és sorolhatnám annak a kornak a legnagyobb zenészeit, nap mint nap megfordultak. Ott tudósok, festőművészek, irodalmárok és a tudománynak más jeles képviselői is találkoztak, és ha nem tudtak egymással beszédbe elegyedni, akkor nem tudták bevonni őket a társasági életbe. Ennek ma is így kellene lennie. Az én életemben a tudományos, a marketing menedzseri, illetve a művészi tevékenységeim egymást támogatják. Azt a kérdést vagy ötletet, ami az egyikben fölvetődik, azt a másikból meg tudom vélaszolni, utána tudok nézni, vagy tudom kutatni, aztán az eredményt később be tudom építeni. A doktorim is így jött létre annak idején. Akkor már elindultak a koncertsorozatok, tehát 2000-től a Zeneművészeti Kar művészeti menedzsereként is dolgozom az oktatói állásom mellett, és hang-játék-zene ifjúsági élménykoncerteket alapítottunk. Azt is el kell mondanom – és ezt minden egyes alkalommal büszkén vállalom –, hogy ez például, bár én alapítottam, nem az én ötletem volt. Ismerős ének-zene tanárok kerestek meg, hogy segítsek nekik olyan élményszerű élő koncerteket létrehozni, ahol meg tudják mutatni a gyermekeknek, az ének-zene órán, heti egyszer, elméletben megtanult zenét. Aztán ez a hangversenysorozat adta a doktori témámnak az alapját, Hogyan neveljünk értő közönséget a komolyzenének címmel. Akkor még Magyarországon nem volt lehetőség zenepedagógiából diplomázni, úgyhogy Finnországban védtem meg a disszertációt és aztán ez a tevékenység, ez a doktori végzettség adta azt a lehetőséget, hogy amikor már zenepedagógiát lehetett doktori szinten is végezni itthon, akkor a Debreceni Egyetem Neveléstudományi Doktori Programjában helyet kaptunk. A mai napig ez a kutatási témám.

- Akkor lehet értő zenehallgatókat nevelni? Vagy még gyerekkorban lehet, és utána nehezebb, vagy egyáltalán milyen tendenciát látsz mondjuk az elmúlt 20 évben?

- Hiszem, hogy lehet értő közönséget nevelni. Gyermekkorban kell elkezdeni, de – azt is szoktam hangsúlyozni minden szakmai fórumon –, csak a nekik megfelelő, tehát az ő érettségi, koncentrációs és élményszintjüknek megfelelő műsorokat kell összeállítani és összeválogatni, amivel egyrészt tudunk újat is mutatni, másrészt pedig olyan élményszerű előadásokat tudunk nyújtani, amire a későbbiek során is emlékeznek. Az, hogy Kisvárdáról, Tiszaújvárosból, Püspökladányból és a környékbeli iskolákból is jönnek ezekre az előadásokra, olyan megerősítés a pedagógusok részéről, miszerint ők is fontosnak és hasznosnak tartják. Aztán persze ez egy nagyon hosszú és több évtizedes folyamat lenne, és többemberes munka, hogy egyszer megnézzük, hogy azok, akik itt találkoztak a klasszikus zene élményeivel, 40-50 évesen hogyan viszonyulnak, egyáltalán, emlékeznek-e rá, vagy nyitottak-e a műfaj iránt? Az biztos, hogy a klasszikus zene közönsége öregszik, viszont én olvastam olyan feljegyzéseket, amikor már a 19. század végén is ezen keseregtek… tehát a közönség valahol mégiscsak megújul, és mégiscsak van igény az élőzenei hangversenyekre.

- Te mindent meg is teszel annak érdekében, hogy minden korosztály járjon hangversenyekre és értőn járjon hangversenyekre, mert hogy rengeteg mindent szervezel. Az egyetemen van az Universitas hangversenysorozat, van a Lélekmelegítő rendezvénysorozat, a Nemzetközi Nyári Akadémia, a Világzenekar, van a Kölcsey Központban egy Vasárnapi muzsika rendezvényed, ezek mind olyan ötletek, amelyek egy értő közönséget próbálnak kinevelni.

- Minden rétegét szeretném megszólítani a közönségnek és mindenhova elvinni.

- Valaki egyszer azt nyilatkozta nekem, hogy Magyarországon a zenei oktatás gyerekkorban még nagyon nagy réteget lefed. Később azonban a zenét már kevesen választják hivatásuknak.

- Vagy más irányba nyitnak. Én azt mondom, ez nem is baj, mert az alapfokú művészetoktatásban eleve csak egy szűk réteg pályára készítése a cél. A nagyobb cél pedig az, hogy átadják a zenei értékeket, hogy a zenéhez közel álló embereket neveljenek. Ha a zeneoktatás szélesebb társadalmi körben ismertebb lenne, akkor sokkal megbecsültebb is lenne. Pont most, egy ilyen érzékeny időszak után, mint a Covid, a karanténidőszak, a szeparációs problémák, nem győzzük hangsúlyozni, hogy az érzelmi nevelést, vagy a közösséghez tartozás élményét a zenei nevelés alapjaiban magában hordozza.

- Mennyire vagyunk mi Kodály országa a zenei nevelés terén? Szeretjük ezt hangsúlyozni, de valójában mit teszünk ennek érdekében, hogy az legyünk?

- Maga a kodályi koncepció a mai napig is olyan gondolatokat tartalmaz, ami meghatározó lehetne a zenei oktatásban. Sajnos az oktatáspolitika nem veszi ezeket a szempontokat figyelembe. Az, hogy az általános iskolai oktatás – mert annak idején a kodályi útmutatás leginkább arra vonatkozott –, mennyit változott akár struktúrájában, akár módszertanában, ezen is lehetne gondolkodni. Az nem megkérdőjelezhető, hogy a népi kultúra alapjaiban meghatározza az identitásunkat. Hogy hogyan tudjuk ezt a népi kultúrát közvetíteni a gyermekek felé, az viszont már nem ennyire egyértelmű, mint amikor Kodály ezt létrehozta az 1950-es években. Azóta eltelt 70 év, a 21. században másképp kell a gyermekeket megközelíteni. Vannak ilyen törekvések is, a digitális kultúrának a behozatala az oktatásba például, amit nagyon jónak találok.

- Mennyire nehéz egy zeneművész élete egyébként? Napközben oktatsz, esténként meg hétvégén is koncertek vannak, minden egyes perced be van osztva.

- A zenei pálya életforma. Nem akarom misztifikálni, mert minden pályának megvannak a nehézségei. Ha valaki koncertezik, de ha csak tanít és a hallgatójának szeretné megmutatni azt a művet, az azt feltételezi, hogy ő napi szinten gyakorol. Tehát az, hogy mi megtartjuk az óráinkat, hogy koncertezünk, az azt feltételezi, hogy napi több órát töltünk a hangszer mellett. A legszemléletesebb példa még mindig a sportolói életúttal való összehasonlítás, hiszen egyértelmű, hogy edzés nélkül nem fog olimpiát nyerni valaki, de még csak egy sima városi versenyt sem, amögött olyanféle koncentrált munka van, idő-és energiabefektetés, ami aztán remélhetőleg megtérül. Ez vár a zenészekre is, meghatározza a szabadidő eltöltését, a hétvégét, mindig lavírozást jelent, ha az embernek családja van, hogy most tényleg muszáj-e még gyakorolnom, mert én inkább a gyermekeimmel szeretnék játszani.

- Neked a férjed is zenész, ez könnyebbség, vagy még nehezebb, hogy összeegyeztessétek a dolgaitokat?

- Nekünk ez első pillanattól kezdve nagyon jól működött, ugyanis ki tudtuk alakítani azt az életrendet, főleg, amíg a gyermekeink kicsik voltak, hogy felváltva dolgoztunk. És valamelyikünk mindig otthon volt, de azért arra is volt példa, nem kevés, hogy mindannyian otthon tudtunk lenni. Amikor a nagyobbik lányom kicsi volt, akkor pont úgy tanítottunk, hogy én elindultam a kislányommal sétálni, félúton találkoztunk a férjemmel, aki megfogta a másik kezét és hazavezette. Én viszont mentem tovább dolgozni, és ez tényleg nagyon jól működött hosszú évtizedeken keresztül, ugyanakkor ez a hektikus munkarend nagy türelmet igényel a társtól is. És van rá sok jó példánk, hogy nem zenész társ is meg tudja ezt érteni, de igen, óriási türelem kell egy zenész párhoz. Ezt elismerjük.

- Mennyire tudtok egymás koncertjeire menni?

- Szeretünk is egymás koncertjeire menni, sőt azt kell mondanom, hogy mióta már a lányok nagyok és ki is repültek otthonról, most már azt is megtehetjük, hogy együtt dolgozunk és együtt lépünk föl egy koncerten.

- A férjed, Szabó István ütős hangszereken játszik.

- Így van. És vannak olyan ütőhangszeres együttesre, zongorára írt művek, amiket szívesen játszunk, és most már lehetőségünk is van rá.

- A lányok mennyire viszik tovább a ti művészeteteket?

- Két lányom van. A nagyobbik még egészen kicsi volt, amikor azt mondta nekünk, ő biztos benne, hogy olyan szakmát fog magának választani, ahol tudja, hogy négy órakor vége van a munkának, és szabad lesz a hétvégéje. Így a közgazdász pályát választotta, turisztikai menedzser végzettsége lett a Corvinus Egyetemen. Én úgy látom, hogy nagyon jól választott, nagyon szereti, amit csinál. És most ő is az anyaság örömével kezd ismerkedni, amit nagyon nagy boldogsággal szemlélünk mi is.

- Tehát nagymama lettél.

- Igen, igen.

- Gratulálunk!

- Szerencsére elmondhatom magamról már három hete. A kisebbik lányom viszont egészen kiskorától kezdve orvosnak készült, és tényleg mindent megtett érte, tehát egészségügyi szakkörre járt, megyei versenyt nyert, majd 15-16 éves volt, amikor a Kossuth Gimnáziumban rájött, hogy ő elrontotta az egész életét, mert ő mégiscsak zenész szeretne lenni. És akkor váltott, nagyon nem egyszerű már ilyenkor, de még talán az utolsó pillanatban volt ahhoz, hogy ténylegesen meg tudja fordítani az életét.

- Gondolom, addig is játszott valamilyen hangszeren.

- Hogyne, folyamatosan, de kedvtelésből, ha volt kedve megtanulni egy darabot, mert tetszett neki, akkor megtanulta, ha nem volt, akkor kért másik darabot, meg hát ő nem nagyon tudott gyakorolni sem. Ráadásul olyan adottságai vannak, hogy akár kétszeri meghallgatás után el tudott játszani egy művet. Most már nem, mert olyan bonyolultságú darabokat tanul, hogy kénytelen volt megtanulni gyakorolni. Egyébként a Zeneakadémia művész szakos hallgatója, és ebben az évben Erasmusz-ösztöndíjjal Weimarban tanul.

- Ott jó helyen van.

- Nagyon jó helyen van, nagyon jól érzi magát és pont tegnap este erősített meg abban, hogy fantasztikus dolgokat tanul.

- Akkor mind a két lányotokra büszkék lehettek. Két különböző pályát választottak ugyan, de nyilván egyikre sem Ti erőszakoltátok rá őket.  

- Nem. Az én szüleim azért felvont szemöldökkel hallgatták amikor előadtam, hogy én zenész szeretnék lenni, de aztán azt mondták, hogy hát, ha te ennyire biztos vagy benne, akkor támogatunk. És én ezért nagyon hálás vagyok nekik, és én ugyanezt a gondolatot adtam tovább a lányaimnak. Azt nekik kell eldönteni, hogy mi az, ami vonzza őket, hiszen az majd az egész életüket meghatározza. És amikor eldöntötték, akkor mi támogattuk őket ebben.

- Hogy van benned ennyi energia? Hogy tudod ezt a sok mindent összeegyeztetni? Mert arról még nem is szóltunk, hogy mennyi bizottságnak, különböző egyesületeknek a tagja vagy, nyilván azokra is oda kell figyelni.

- Azért nem tudok válaszolni a kérdésre, mert nekem ez természetes, mert egyik hozta a másikat, és tulajdonképpen igen, viszonylag széleskörű a tevékenységem, de én a mai napig úgy élem meg, hogy egyik támogatja a másikat, és egyik kikapcsol a másikból. És amikor picit úgy érzem, hogy most szükségem lenne felfrissülésre, akkor a másik tevékenységem az, ami ezt nekem megadja.

- Vagy odaülsz a zongora elé és játszol.

- És játszom, de ha smink nélkül, őszintén kell megmondanom, akkor viszonylag kevés az a pillanat, amikor önszántamból ülök oda a zongorához, van rá példa mondjuk a nyári szünetben. Amikor már hosszabb ideje nem tevékenységszerűen, vagy nem kötelességből zongorázom, és tényleg pihentem pár hetet, akkor hiányzik. Ráadásul szerencsére mindig olyan kihívásokat, olyan új darabokat kapok, ami miatt érdemes gyakorolni. Tehát ezek azért mindig tovább visznek, és ezek frissen tartanak.

- Volt másik hangszer, amit úgy kipróbálnál, vagy amihez kedved lenne, vagy lett volna?

- Természetesen nekem is voltak hullámvölgyeim. Amikor úgy éreztem, hogy jaj, miért pont ezt a hangszert választottam, olyankor volt, hogy fölhívtam a nővéremet és összeszidtam, hogy valami más hangszert választhattál volna nekünk.

- Egyébként őbelőle is zongoraművész lett?

- Nem, ő a magyar-történelem szakos tanári pályát választotta.

Szóval igen, eljátszottam a gondolattal. Viszont az az igazság, hogy ahhoz, hogy valaki művészi szinten tudjon egy hangszeren játszani, hosszú évtizedek kellenek, befektetett energia, munka.

- De melyik hangszer lett volna, amit választanál, kipróbálnál?

- Amit kipróbáltam és nagyon tetszett nekem a klarinét. Olyannyira, hogy még klarinét iskolám is van, és amikor elsős egyetemista voltam, a szobatársam klarinétos volt, ő tanított engem klarinétozni, és majdnem még az ő zongora kötelező vizsgáján is én közreműködtem klarinétosként. Gitározni tanultam egy egész évig annak idején még Berettyóújfaluban a zeneiskolában, tehát több hangszer is érdekelt, aztán végül mégiscsak a zongora az, ami megmaradt az én hangszeremnek, bár a zongoristák legnagyobb hátránya, hogy nem tudnak zenekarban játszani. Én úgy gondolom, hogy a zenészségnek egy nagyon nagy ajándéka például egy szimfonikus zenekar vagy fúvószenekar, amikor az ember be tud ülni, de én is meg tudtam tapasztalni ezt az élményt, hiszen évekig a Kodály Filharmonikusoknak a kisegítője voltam, így elég sok alkalmam volt arra, hogy zongoristaként is részt vegyek a szimfonikus zenekar munkájában.

- Mi az, amin most dolgozol, milyen ötleteid vannak még, amit mostanában meg akarsz valósítani?

- Ami a közeljövőben számomra is kihívás, egy új kutatásnak az indítása. A Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézetének megbízott kutatójaként dolgozom, tulajdonképpen ez lesz a negyedik évem, és a Debreceni Zenepedagógiai Kutatócsoporttal ez a harmadik kutatás, amit indítunk, Most többek között arra leszünk kíváncsiak, hogy a szülők, hogy viszonyulnak a művészeti neveléshez, és nézzük az online oktatásnak a hatásait is. Mert bár szinte lehetetlen hatékonyan zenét tanítani az éterben, azért van egy-egy momentum, amit esetleg érdemes beépíteni a későbbiek során is. Aztán ami szintén kihívás a Magyar Zenei Tanács elnökségi tagjaként megkaptam azt a megtisztelő feladatot, hogy a zeneoktatás helyzetéről vezessek kerekasztal beszélgetést. Ez egy február végi alkalom lesz, ahol az alapfokú művészetoktatás helyzetéről, kihívásairól, utánpótlás nevelésről, arról milyen jövőképe van a zeneoktatásnak tartunk majd egy beszélgetést a Magyar Zene Házában. Előttem áll a félév, előttem állnak hangversenyek, vagy a Bartók Rádiónak a felkérése, az ArTRIUM kortárs zenei hangversenysorozaton belül, először vidéki helyszínként Debrecenben, a Liszt-teremben kapunk egy lehetőséget, hogy koncertezzünk. De lesz olyan koncertünk is, amelynek a felvétele már az archívumba is bekerül.  És ott van még a Világzenekar és a Nyári Akadémia, aminek a szervezése a napi munkák között megjelenik.

- Vásáry Tamás még olyan kondícióban van, hogy eljön a Világzenekarhoz?

- Igen, sőt alig várja, hogy ismét Debrecenben töltse ezt a két hetet, évek óta úgy fogalmaz, hogy őt ez tartja fiatalon, hogy két hétig én összezárom a fiatalokkal, és ez neki egy fantasztikus időszak, amikor tulajdonképpen egyrészt a próbafolyamatban, másrészt pedig társaságban is egy olyan közegben tud lenni, ami friss és fiatal. A hallgatók pedig tényleg óriási tisztelettel néznek rá, és az a tudás, amit ő közvetít feléjük, az azt hiszem, hogy pótolhatatlan.