A magyar nyelv jelenéről, hol tart ma a nyelvápolás…?

- Ezt az utóbbi fogalmat én kevésbé használom. Noha értem és érzem a tartalmát, a nyelvápolás egy eléggé bizonytalan fogalom. Az nyilvánvaló, hogy a nyelv, az identitásunknak egy alapvető része, elválaszthatatlan tőlünk, a társadalmunktól. Fontos, hogy a nyelv a figyelem középpontjában legyen. A modern társadalmak jellemzője; mennyi figyelmet kap a nyelv egy társadalom és egy egyén életében. A magyar nyelv esetében ez a felvilágosodástól aktuális témája a tudományos gondolkodásnak, de mondhatjuk azt is, hogy a napi közbeszédnek szintén bizonyos mértékig. A felvilágosodás hozta előtérbe a nyelv fogalmát, a figyelem középpontjába való emelését. A nemzeti identitásnak is fontos része, de ez már nem feltétlenül minden nyelv esetében van így. Mert az igaz, hogy minden nyelv használói számára egy alapvető érték a saját nyelve, de a nemzetformáló szerepe, az nem minden nyelvnek egyforma. A magyar nyelv ebben a tekintetben valóban bizonyos értelemben különleges helyet foglal el az európai nyelvek körében is.

 Hazánkban milyen tendencia figyelhető meg az írni-olvasni tudás terén?

- A tendencia nagyon egyértelmű, mert az írás-olvasás kultúrája a modern társadalmak jellegzetessége. A XIX. század utolsó harmada az, amikor a magyar kultúra előtérbe helyezi az „iskolai” kultúrát. Kötelezővé válik az iskolai oktatás, ez által az írás-olvasás tudása is rohamosan elkezd gyarapodni. Addig nagyon-nagyon kicsi volt az írni-olvasni tudók aránya. De ez nemcsak a magyar társadalomra, a magyar nyelvűekre volt jellemző, hanem általában Európában máshol is. Persze a nyugat és a kelet közötti különbség mindig is megvolt a korábbiakban. Modern dolog az írás elterjedése, a XIX. század végén jöttek létre a könyvtárak és az olvasókörök. Addig a szóbeliség volt a döntő, még a tudás átadásában is. Egy parasztcsaládban évszázadokon át ment az ismeretátadás szóban, és még a közelmúltban is.  Egy nagyon-nagyon egyszerű példa: a lányok korábban úgy tanultak meg főzni, hogy az anyukájuk mellett egyszerűen megfigyelték. Nem írták le neki, szóban történt a tudás átadása.   Manapság, ahogy én látom, a legtöbb lány szakácskönyvből vagy az internetről tájékozódik. Ma már a magyar társadalom írni-olvasni tudása nagyon magas szintű. Csupán néhány százaléknyi lehet az írástudatlanok száma. Ez az elmúlt fél évszázad magas fokú iskolakultúrájának a következménye.

 A nyelvtan oktatás mennyire tudott arányosan fejlődni a nyelv fejlődésével? A tanterv mennyire alkalmazkodik ezekhez a változásokhoz? 

 – Nagyon jó kérdés. Mondjam azt, hogy egy nyelvész soha nem is lehet elégedett azzal, amilyen az iskolai kultúra? De talán nem csak a nyelvész mondhatja ezt. Nem biztos, hogy úgy jó ezt a tantárgyat megfogalmazni, hogy nyelvtan.  Nyelvtanórát kell tartani, vagy anyanyelv órát? Melyiken van a hangsúly? Hogyan és mi által tanítjuk? Úgy gondolom; a nyelvhasználatot, az anyanyelvhasználatot kell tanítani. Ennek eszköze az is, hogy a nyelvtant megtanítjuk, de eszköze az is, hogy a kiejtést megtanítjuk, hogy szépen, artikulálva beszéljenek a gyermekek. Az ember nyelvét egész életében tanulja. Tizennyolcéves, érettségizett emberek érkeznek az egyetemre. Milyen a nyelvi kultúrájuk, és milyen akkor, amikor befejezik az egyetemet? Óriási különbség van. Ez nem pusztán abból adódik, hogy a gondolkodása is pallérozódott. A nyelvi eszközkészlete, a stílus változata fejlődik. Ez a nyelvtanulás, az anyanyelv tanulása, fejlődése. És ez nem feltétlenül csak direkt módon valósítható meg.

 Önmagunkat is ezáltal fejezzük ki…

– Természetesen, ez saját identitásunknak elidegeníthetetlen része. Fel is ismerjük egymást többek között a nyelvhasználatról. Olvasunk egy szöveget, és látjuk, hogy ezt például Háy János írta, a szövegeket tudjuk kötni valakihez. Ahhoz, hogy egy ilyenfajta egyéni nyelvhasználat kialakuljon, nagy tudatosság kell nyilvánvalóan, de ezt a tudatosságot ki lehet alakítani. Az anyanyelvoktatásnak, ami magában foglalja a nyelvtani ismereteket, ez egy nagyon fontos területe. Van némi elmozdulás ezen a téren, tagadhatatlan, de korábban sokkal erősebb volt a nyelvtanközpontú oktatás. Az anyanyelvtanítás lényege: rádöbbentsük az embereket, hogy van anyanyelvük. Tudniillik az anyanyelvünket ösztönösen használjuk, és ez rendben is van, mert ilyen az agyműködés. De pontosan ez a lényege, hogy rá kell az embereket döbbenteni arra, hogy ennek a tudatossá tétele nagyon-nagyon fontos dolog. Aztán már persze ez a tudatosság adott szituációkban nem közvetlenül érvényesül, hanem egy nyelvi magatartásformává válik. Az egyetemi hallgatóknak azt szoktam mondani az előadásokon, hogy nehogy azt gondolják, hogy én mindig ilyen pontosan szoktam fogalmazni, szép, lesimított, kerek mondatokban lehetőleg folyamatosan. Egy előadásnak ez a stílusa. Ha kimegyek a stadionba, egy Loki meccsre, ott nemigen ilyen a közlésformám. Az egyetemen jó néhány éve nem a magyar szakosoknak, hanem tanár szakosoknak, tehát TTK szakos hallgatóknak vannak magyar nyelvi kurzusaik, amin azt próbáljuk elérni, hogy ők tanárként is tudatosan használják az anyanyelvet, sugározva ennek fontosságát a diákjaikra.

 A közösségi média miképpen befolyásolja a nyelvhasználatunkat? Illetve nemcsak a közösségi média, hanem a technikai fejlődés is?

– Én ezt úgy foglalom össze, hogy a digitális kultúra. Erről nagyon-nagyon nehéz véleményt alkotni. A nyelvhasználat nem egy gyorsan változó dolog. A nyelv a történetében évtizedek, évszázadok nem sokat számítanak. Hosszú idő kell ahhoz, hogy a nyelv alapvetően változzon, vagy fontos változások történjenek vele. Ez a kultúra új, persze ez a generáció már ebbe született bele. Nehéz észrevenni a tendenciákat, valójában az a változási folyamat, amit ez a digitális kultúra jelent, körülbelül egy évszázaddal korábban elindult, mert, ahogy említettem a XIX. század végén, amikor az írni-olvasni tudás elkezdett terjedni, akkor volt egy fontos, A nyelvre kiható változás. Előtte hasonló léptékű változás csak az volt, hogy kialakult az írásbeliség a nyelvben, nálunk körülbelül egy évezreddel ezelőtt. Ennek nagy hatása van a nyelvre, mert a nyelvhez nem tartozik feltétlenül hozzá az írás, de visszahat rá. Az írás nem maga a nyelv, az egy vizuális tükre a nyelvnek.

De közben milyen erős hatással tud lenni az írás a nyelvhasználatra, és itt összekapcsolva a közösségimédiával, a technikai fejlődéssel.  A rövidítések, a szlengszavak, az, hogy a külföldi szavak bekerültek a köztudatba.

– Összefügg természetesen. Az is hat a nyelvre, hogy feltalálták a telefont, a hangot is képes az ember továbbítani, tehát nem csak azzal tudok beszélni, aki közel van hozzám, itt ül velem szemben. Az írás is rögzíti, állandóvá teszi, és a hangfelvétel is. Ez milyen hatással van a nyelvre? Egységesebbé válik. A televíziós kultúra, ezt fölerősíti. Egyre szélesebb a hatása, egyre több ember kapcsolódik be, nézi, hallgatja, és ösztönösen hat a saját nyelvhasználatára. Ebbe a 100 éves kultúrába jön bele a digitális kultúra megjelenése, ami nem egyszerűen ennek a folytatása, mindazt tudja, amit az eddigiek, de különbözik is tőle, mert interaktív. Amikor a kilencvenes évek elején továbbá elkezdett terjedni a szövegszerkesztő használata, még nem voltak ékezetes betűk. Sokan úgy vélekedtek, ez tönkreteszi a magyar nyelvet. Két év múlva fejlődött az informatika, lettek ékezetek, nem kellett aggódni tovább. Sokan azt gondolhatják persze, hogy micsoda nyelvész az, aki nem tekinti ezeket valamiféle nagy-nagy bajnak. De a nyelv mire is való? Hát arra, hogy a mi kommunikációnkat kiszolgálja, az emberi kommunikációt. Az pedig az alapja annak, hogy az ember társadalomban létezzen. Ennek a feladatnak igyekszik mindig a legcélszerűbben megfelelni. Ez irányítja a nyelvnek a változását is, és ha azt gondoljuk, hogy ezek az emberi kapcsolatok, ez a kommunikációs helyzet olyan irányba visz el bennünket, ami jobbá teszi a világunkat, akkor nem lehet azt gondolni, hogy ennek a nyelvi következménye valami nagyon rossz dolog lesz.  Nem mondom, hogy nekem tetszik például, hogy rövidítéseket használnak, vagy, hogy a piacon azt látom kiírva paradicsom helyett, hogy pari, de nem tartom tragikusnak.

Érdekes kontraszt figyelhető meg, hogy a közösségi oldalakon divatos lett a rossz nyelvhasználat, a rossz helyesírás, de ugyanakkor az emberek kritizálják egymást, ha valakinek rossz a helyesírása.

– Biztos, hogy azok írnak helytelenül, akik nem ismerik a helyesírási szabályokat, vagy játszunk a nyelvvel adott esetben? Mert itt erről is szó van, a nyelvi játékról. Én most olvasom éppen Háy Jánosnak – lehet, azért is jutott az előbb eszembe az ő neve – a Mamikám című regényét. Abban egy cigány lányként írja le a történetet. Olyan írásbeliséggel, és beszédformával, ahogyan egy tanulatlan cigánylány beszél. Fel van tüntetve az elején, hogy nem a magyar helyesírás szabályai szerint íródott. Ez nyilvánvalóan nem azért van, mert Háy János nem tud helyesen írni, valamilyen szándéka van ezzel. A köznapi ember is játszik a nyelvvel. Én ezt nem, hogy rossznak tartom, hanem arról szól, amiről itt korábban beszéltem, a nyelvi tudatosságról. Amikor játszunk a nyelvvel, akkor tudjuk, hogy van nyelv, akkor figyelünk rá, akkor van célunk vele.

 Sokak szerint érdemes már három hónapos korától kezdődően valami idegen nyelven tanítani a gyermeket, illetve vannak a két nyelvű családok, ahol a szülők más-más nyelven beszélnek.

– Ma már a globalizáció világában igen gyakori, hogy nagyon távoli emberek kerülnek egy családba, nagyon különböző nyelvűek adott esetben. Érdekes, hogy milyen nyelvi helyzetet alakítanak ki a gyerekeikkel. Én hiszem – és úgy látszik, igazolódik ez a vélemény,– hogy a többnyelvűségi helyzetet érdemes a gyerekek esetében kihasználni. Tehát ha egy vegyes nyelvű családban nő fel valaki, nagyon szépen működik az, hogy az egyik szülő egyik, a másik szülő másik nyelven beszél hozzá, esetleg, ha még van egy harmadik nyelv is a családban, mert például a két szülő nem ismeri egymás nyelvét, és egy harmadikon keresztül kommunikálnak, a kisgyerek ebben a nyelvi környezetben nő fel, tulajdonképpen ezeket anyanyelvként fogja megismerni. Aztán a későbbiekben persze kiválik egy fő nyelve, ez az oktatásnak a nyelve lesz, amelyiken elkezd iskolába járni, tanulni, az lesz a meghatározó. Az új ismereteket tudniillik ott szerzi meg. De akkor is anyanyelvi készségei lesznek mindegyik nyelvben. Vannak olyan felfogások, hogy ez ártalmas a nyelvhasználóra, gyerekre, mert egyik sem lesz igazán kiművelt nyelve, de ez nem igaz. Konkrét példák világosan mutatják. Az viszont, ami kezd terjedni nálunk, hogy kisgyerekeket, magyar nyelvi környezetben, magyar szülők idegen nyelvre tanítanak egészen kiskorában, ennek nem sok értelme van. Ez igazából egyfajta divat, ez valamiféle vélt, magasabb normához való igazodás. Ez nem eredményez olyan nyelvhasználatot, mint egy természetes nyelvi környezetben.

Abban van igazság, hogy van, akinek erősebb a nyelvérzéke, van, akinek pedig kevésbé?

– Ezen a téren is különböző a nyelvészek felfogása. Van, aki azt mondja, hogy olyan nincs, hogy nyelvérzék. Annak idején nekem volt egy nyelvészprofesszorom, aki azt mondta, hogy nem, nincs olyan, hogy nyelvérzék, hát én nem hiszem ezt. Úgy gondolom, hogy az anyanyelvi képességeink is készségek bizonyos értelemben, ugyanúgy, mint mondjuk a zenei készség, vagy mint a mozgáskészség. Van egy csomó genetikai háttere nyilván ezeknek, és különbözőek vagyunk ilyen szempontból, és különbözőek lesznek az eredményeink is. Meg lehet tanítani mindenkit zongorázni, de azért Kocsis Zoltán kevesekből lesz. Mindenkit meg lehet egy nyelvre tanítani, de hogy maradjunk ennél a névnél, Háy János kevesekből lesz. Szerintem igenis vannak nyelvi készségbeli, adottságbeli különbségek, de természetesen ez nem jelenti azt, hogy ez nem fejleszthető.

Az interjút készítette: Gyönyörű Tamara és Rózsa Sára