- Te magad soha nem akartál színész lenni, nem jelentkeztél a színművészetire?

- Nem. Sőt a férjem sem, aki színész. Mi 18 évesen ismerkedtünk meg és mindketten az akkori  Kossuth Lajos Tudományegyetemre, jelentkeztünk, Szabolcs irodalom szakra, én pedig orosz szakra. Abban az időben a rendező szak alapfeltétele volt egy történelem vagy irodalom szak elvégzése. Az egyetem végére pedig el is határoztuk, hogy összeházasodunk. Benci a nagy fiunk, akkor már jött is. Persze gondolkodtunk a színművészetin, de nem láttuk realitását annak, hogy egy pici babával, frissen végzett egyetemistaként jelentkezzünk. 

-  Te az orosz mellett a történelem szakot is elvégezted.

- Igen, később elvégeztem a történelmet is, így aztán három diplomám van. Mert nekem a tanulás a lételemem. Engem soha nem vonzott annyira a színpad, mármint, hogy játszak rajta. Mindig akkor álltam a deszkákra, ha kellett egy szereplő, vagy csak a buli kedvéért. Egyébként jártam a Színművészeti Egyetemre, diplomáztam színház nevelési szakon. Emellett pedig még dramaturg előképzőre is jártam, meg színikritikusira is, tehát amit lehetett, felnőttképzés keretében a Színművészetin megtanultam, de ezt a vonalat a fiúnk viszi tovább Benedek, aki most másodéves a Színművészetin. Szabolcs meg olyan megfontolásból maradt Debrecenben, - akkor már elindult a ZeneTheatrum, ötödéves egyetemisták voltunk, amikor ez így kipattant a fejünkből - hogy azt mondta,  nekem családom van, egzisztenciát kell teremteni, meg inkább színházat csinálok, mint még öt évet ráfordítsak a tanulásra.

Emlékszem, az első premierünkre 2000-ben, az István a királyt mutattuk be. A bemutató az államvizsgám időpontjával csúszott majdnem össze, egy hét különbség. Nagyon nagy volt a stressz! Azt mondtam, inkább szülnék, csak, hogy ezt ne! És pont rá egy évre szültem Benedeket, akkor meg azt mondtam, hogy inkább öt premier, mint egy szülés, tehát ez így nálunk összemosódott.

- Azért is kérdeztem a színészkedést, mert azt olvastam, hogy a Tóth Árpád Gimnáziumban viszont irodalmi színpados is voltál. Utána pedig a ZeneTheatrumban, színpadra álltál, táncoltál.

- Igen, a buli kedvéért. Az úgy kezdődött a ZeneTheatrumban, hogy a koreográfusunk, vagyis a Hair-nek a koreográfusa, a premier után elment külföldre. Ez egy nagyon különleges előadás volt, kultikus, most már látom, de már akkor is kultikus előadásnak számított, élő zenekarral a színpadon, özönlött a közönség.

Az a tizenhét ember, aki akkor részt vett benne, egy hatalmas nagy erőt képviselt. Mi ott akkor meg akartuk váltani a világot! Tulajdonképpen innen nőttünk ki. Akkor már tudtuk, hogy a koreográfus el fog menni, beálltam a helyére és azóta a mai napig én vagyok a daraboknak a koreográfusa, Benedek fiúnk meg néha felvált.

- Mondtad, hogy ez egy merész és egy kultikus darab volt, de hát tulajdonképpen merészség volt ezt az egész ZeneTheatrumot is megcsinálni. Ilyen bátor vagy? Vagy hogy jött ez az inspiráció?

- Én mindig fejest ugrok abba, amit kitalálok. Szerintem minden ember születik valamire. A szülők ezt hamar felismerhetik, ha nagyon odafigyelnek. Az, hogy az én pályám ez lett, már egészen koránra visszavezethető. Hat évesen a szüleimnek a karácsonyi ajándéka gyanánt egy komplett karácsonyi műsort állítottam össze. Egyetlen szereplője volt a darabnak rajtam kívül, a három és fél éves öcsém, Úgyhogy ő egyszerre volt balett táncos, bárány, bégetett, énekelt, egyszóval mindent csinált. A szüleim azóta is mondják, hogy az egy zseniális előadás volt. Onnantól kezdve én minden évben a családnak műsort adtam. Utána egyre bővült a kör unokatestvérekkel, jöttek a szomszédok megnézni minket. Majd amikor bekerültem a gimnáziumba, (ott egyébként latin szakos voltam), akkor a latin találkozókon mutattunk be kisebb előadásokat, és az is érdekes, hogy soha sem színészként léptem fel, hanem a háttérben felügyeltem. Tehát, a jelmezeket, a kellékeket, a dramaturgiát, valahogy mindig ez a csináló, és az ötletadó voltam. Ezért nem is volt furcsa, vagy kérdéses, amikor Szabolccsal egyszer csak odaálltunk a szülők elé, és azt mondtuk 23 évesen, hogy mi színházat akarunk csinálni. Annak ellenére, hogy a családaink nem voltak színházba járók, tehát minket sem vittek gyerekkorunkban, nem azt mondták, hogy mi ez a butaság, hanem azt, hogy OK, miben segíthetünk? Így indultunk 23 évesen, és valahogy minden klappolt. Mai napig sem értem hogyan, miért de első hívásra mindenki mellénk állt. Egyből igent mondtak az énekesek, a néptáncegyüttes, az Ortiki Bábszínház, a Kodály Kórus tagjai, a Csokonai Színház művészei is. István a királyt álmodtuk színpadra, ami egy nagy produkció, sok szereplővel. Amikor először összejött a teljes stáb az akkor nyíló Lovardában, több mint negyvenen tolongtak a színpadon, Szabolccsal csak álltunk lent, egymásra néztünk, és az volt bennünk, hogy na, eddig megvolnánk, de most mit csináljunk?! Aztán ugrottunk.

- Akkor éreztétek a súlyát a dolognak?

- Igen, igen.  Amúgy könnyű bátornak lenni, ha nem vagy egyedül. Mi karöltve Szabolccsal, egymást támogatva, egymást biztatva élünk, ha valamelyikünk egy kicsit jobban elkeseredik, akkor is segítjük egymást. Mondjuk, én vagyok a bátrabb, én vagyok az, aki mindig ugrik. 

Bennünket maga a kultúra szeretete vezérel, hogy tegyünk érte, minél több emberhez juttassuk el, örömet okozzunk.  Sokszor érzem úgy, mikor elszámítom magam és félrelépek, hogy maga a Jóisten nyúl utánunk és kap el zuhanás közben. Amúgy ezt a zuhanás szót most már nem használnám, mert az utóbbi években egyre inkább azt érzem, inkább szárnyalunk feljebb és feljebb, így nem jellemzőek már ezek a mélyrepülések ránk.

- Mennyire volt nagy bátorság egy lakásszínházat kialakítani? Vagy honnan érezted azt, hogy erre lesz igény?

- Nem tudtam. Ez csak úgy kialakult. Mi drámapedagógusok és színháznevelési szakemberek is vagyunk, és nagyon sokáig ebben dolgoztunk. Párhuzamosan a színház mellett vittünk egy színitanodát meg dráma szakköröket tíz általános iskolában, szakközépben, sőt egyetemen is tartottunk kurzusokat. Nagyon sokan jártak hozzánk, heti 250 gyerek, emellett pedagógusoknak is elkezdtünk továbbképzéseket tartani. Mindezt a szüleim 100 nm2-es pincéjében, amit mondjuk nagyon pofásan felújítottunk, de egy idő után azt mondtuk, hogy ez így már komolytalan és kellene valami megfelelőbb és méltóbb hely.

Ekkor kerestük meg az önkormányzatot, akik elsők közt mutatták meg az Arany János utca 2. szám alatti helyet. Akkor nagyon romos volt és már 7 éve lakatlan, omladozó falakkal, de mi egyből beleszerettünk. És én mondtam, hogy nem tudom, itt mi lesz, de érzem, hogy nagy dolgoknak lesznek szemtanúi ezek a falak!

Nem egyből született meg a Páholy, hanem évek alatt alakult ilyenné. Először csak az volt, hogy meghívtuk egy barátunkat, aki Pesten egy improvizációs színháznak volt a tagja volt, hogy tanuljunk  tőlük egy kis improvizációs technikát. És ha már itt van ez a színház, akkor már tartsanak is este egy előadást. Hívtunk rá nézőket is, kölcsönkértünk negyven széket. Aztán tanárunk, Hegedűs D. Géza (nagyon szeretjük Gézát a mai napig) egyszer meghívott minket az előadására, a Pestisre. Nagyon tetszett nekünk, megkérdeztük, hogy nem jönne-e le Debrecenbe? Ő pedig mondta, hogy persze. Na, már arra ugye ennek komolyabb anyagi vonzata is volt, útiköltségtől kezdve minden. Össze kellett szednünk 80 nézőt, tehát plusz székeket is kellett kölcsönkérnünk. Ez volt az első olyan alkalom, amit  meg is hirdettünk. Mennyire izgultam! De most már nincs ilyen. Nem emlékszem, hogy mikor izgultam utoljára. Nem okoz gondot kiállni a színpadra Páholyban 75, vagy az Odeonban 300 ember elé. Sőt, négyezer néző elé a Főnix csarnokban. Minden egyes alkalommal köszöntöm a nézőket előadás előtt, mivel annyira hálás vagyok, hogy ők eljönnek és ránk szánják az estéjüket, megveszik a jegyet. Mert ha ők nem lennének, akkor mi nem léteznénk. Vagy nem lenne értelme annak, amit csinálnánk, úgyhogy én mindig próbálom elmondani nekik, hogy mennyire hálás vagyok!

- Itt a lakásszínházban egyrészt monodrámákra van lehetőség, vagy kisebb, egyszemélyes, kétszemélyes darabokra, ugyanakkor irodalmi vagy szalonbeszélgetésekre is, ahol a meghívott vendégekkel többnyire te beszélgetsz.  Bodrogi Gyulától elkezdve, sok ismert emberrel.

- Stohl Andrással, Mucsi Zolival, Scherer Péterrel is kétszer beszélgettünk például. Vagy ott van Bereményi Géza is. Jaj, hát én szerelmese vagyok a tehetségnek és a művészeteknek. A 75 év feletti művészeinkbe meg felvállaltan is lehetek szerelmes, Szabolcs megengedte.

- Bodrogi Gyulába lehetsz is.

- Meg Jordánba és Fodor Tamásba. Az új nagy szerelem, az Cserhalmi György. Az első szerelmem Faludy György volt, 16 évesen a könyvein keresztül szerettem bele magába a személybe. Visszatérve a Páholyra!  Koltai Robert is rendszeresen jár hozzánk és Háy János is. Bár ő még nincsen 75 éves, csak 60, de érte is rajongok. Jánosnak nem csak a könyveiért, hanem a festészetéért is. Mert például ő festi a könyvei borítóját. Meg kell nézni a borítóit. Pár figurája van: manók, meg nagy orrú angyalok, vagy nem is tudom, de imádnivalóak. Mondtam neki, nagyon szeretnék egy festményt tőle. Azt mondta menjek el, és ha más nem, akkor fest nekem személyesen egyet. Ez is egyfajta rajongás.  Ők töltenek engem és a történeteik. Én már úgy nőttem fel, hogy ha nem olvastam, akkor régi magyar filmeket néztem a nagymamámmal. Szerintem a korosztályom nem tudta, hogy ki az a Jávor Pál, Páger, Szeleczky Zita. Én mindenkit és minden filmet ismertem. Betéve tudtam a szereposztást. Lehet, hogy nekem ezek a régi nagy művészek valahol itt akadtak be. 18 éves voltam, amikor megismerkedtünk Szabolccsal, és pár év múlva, amikor megkérte a kezemet, akkor én úgy láttam magunkat, hogy egy nagy házban vagyunk, gyönyörű, hosszú ruhám van, és jönnek a vendégek. Mindenkit fogadok, mindenki beszélget, és nagy a zsizsegés.

-  Ezt most megvalósítottad a Páholyban!

- Ez megvalósult, ezt a húszas éveim elején én így láttam. Így képzeltem el az életemet. Egy olyan kulturális miliőben, ahol az emberek, irodalmárok, színészek, művészek találkoznak, tehát ahogy az a XVIII., XIX. században volt. Annyit olvastam ilyen estélyekről a könyvekben. Nem tudatosan, de ezt valósítottam meg, amiről mindig is álmodtam. A legnagyobb boldogság, hogy sikerült!

- Azért nyilván tudatosság kell ahhoz, hogy az ember belevágjon egy ilyenbe, felújítson egy ilyen lakást. Tudatosság kell ahhoz, hogy mindazt megszervezd, hogy nézők és vendégek is legyenek, utána fogadás, tehát tényleg egy ilyen irodalmi szalon alakuljon ki.

- Ez hat év alatt épült fel. Egyik hozta a másikat. Amikor elkezdődött, akkor nem gondoltam, hogy ebből ez lesz. Nem gondoltam, hogy állandó lesz. Eleinte csak néha volt egy-egy este. Dolgoztunk, csináltuk a musical előadásainkat a Lovardában, tanítottuk a gyerekeket, fiatalokat, tanárokat. Jelezték nekem, hogy több ilyen Páholyos estre lenne igény. Akkor még nem nagyon ismertem  azt a közeget, azt a pesti művész közeget. Hogy vegyem fel velük a kapcsolatot, honnan tudjam, hogy melyik a jó előadás? Ki tudom-e fizetni? És nem ismerem azt a közeget Debrecenben, akik fogékonyak az ilyen típusú estekre. Nem tudtam, hogy honnan szerzem majd meg a nézőket, van-e rá igény. Célként azt tűztem ki, hogy találjak 300 olyan Nézőt, aki eljár majd hozzánk. Az email listám ma már 3000 fős, szóval ezt még én is sikernek nevezem. Aztán édesanyám, aki orosz, mondta, hogy ha már vendégeket fogadok, akkor illik is megvendégelni őket. Először szendvicset és pogácsát adtunk, aztán édesanya belelendült. Édesapámat is befogta végül. Nélkülük nem vált volna a Páholy azzá, ami.

- Aztán egyszer csak szintet léptetek. A régi Agrártudományi Egyetem moziját kaptátok meg az egyetemtől, hogy ott alakítsatok ki egy színházat. És létrehoztátok az oDEon Színházat.

- Sorsszerű volt ez az egész. Úgy indult, hogy mondtam Szabolcsnak, írjon egy karácsonyi darabot. Nem hiszem el, hogy nincs Magyarországon az Isten pénzén vagy a Diótörő baletten kívül egy jó karácsonyi darab sem. Mondom, ha nincs, akkor írjál te, ha pedig már megírtad, akkor mutassuk be! Olyanok vállaltak szerepet benne, mint  Sári Évi, a Madách Színház tagja és Jéger Zsombi,  aki az Örkény Színházban játszik. A darab elkészült, próbáltuk, már csak a közönséget kellett leszervezni. A Főnix csarnokba terveztük az előadást, ami iszonyatos nagy. Elszámoltam magam, tehát az volt egy tipikus ugrás, merthogy 3000 nézőt sikerült összeszednem, és 6000 néző kellett volna, hogy rentábilis legyen az előadás.. Amúgy a háromezer, is egy hatalmas szám, hogy annyi ember menjen egy nap színházba. De ugye ahhoz, hogy ki tudjunk fizetni mindent, például a bérlését a csarnoknak, ahhoz hatezer ember kellett volna. Akkor az egyetem segített, mert vett 3000 jegyet a dolgozóinak. Annyira jól sikerült ez az előadás és annyira szerették, hogy utána pár nap múlva, tényleg két héten belül megkaptuk a felkérést, hogy van itt ez az üresen álló Odeon, leheljünk bele életet.

Akkor jött az egyik ötlet a másik után, és most már szerintem jóval túlteljesítettük, mint amit az első körben elvállaltunk. Mert  azon kívül, hogy az egyetemistákat bevontuk és csináltunk egy musical stúdiót, azonkívül még  az egyetemi dolgozókat, felsővezetőket is úgymond bevonzottuk, és egy társulatot alakítottunk belőlük. Ez nemcsak egy egyszeri alkalom volt, ami azt is bizonyítja, hogy már három darabban szerepeltek. Először az Anconai szerelmesekkel mutatkoztak be utána nyáron a Dzsungel könyvében léptek fel a Nagyerdei Színpadon. Most pedig a Grincsben. A Grincs már a harmadik karácsonyi darabunk és ezt Szabolcs kifejezetten rájuk írta. Kevesen tudják róla, de ő dalszövegeket, verseket is ír és nagyon jó dramaturg is. Úgyhogy így könnyű színházat csinálni, ha az embernek van egy olyan férje, aki minden fronton ilyen tehetséges. A zenét pedig közösen szerezték a Szamosközi Gergővel. 

- Neked van egy mese sorozatod is, a Lufi Pufi.

- Igen, amikor Illangóval voltam várandós, a kicsi lányunkkal, akkor született meg az első rész. Ennek most lesz 15 éve. A tizenöt könyv tizenöt év. Soha nem volt az, hogy én író leszek, vagy írni fogok, de amikor terhes lettem Illangóval, akkor valami beindult. Peregtek a képek. Én egyébként kézzel írok. Nagyon sok írós füzetem van és hogyha jön valami, akkor én azt elkezdem leírni. Igazából nem csinálok semmit, csak azt, amit látok magam előtt, vagy ami a fejemben van azt leírom.

-Tehát nem is gondolod végig, hogy mi lesz majd annak a történetnek a vége, hanem így életre kelnek a figurák.

- Igen, igen, igen, én csak leírom. Na, most amikor sűrű napjaim vannak, például most is a színház miatt, akkor értelemszerűen nem nagyon látok képeket. Kell egyfajta lecsillapodás hozzá. Tehát a pandémia kifejezetten jót tett nekem ilyen szempontból, hogy volt egy kis idő újra felvenni a mesefonalat. A nyarak még ilyen időszakok.  Nyáron ritkán dolgozunk.

- És akkor írsz?

- Akkor írok, igen. Akkor szoktam írni, amikor vannak ilyen pihenő időszakok. Próbáltam a kettőt együtt, de nem ment. Sokszor van olyan, hogy ha van egy kis szünetem, akkor leülök és kinyitom valamelyik írós füzetemet, és jé, nem is emlékszem, hogy ezt én írtam. De mindig tudom folytatni.

- Ha már így említetted a drámapedagógiát, ez mire világíthat rá, vagy mit hoz elő az emberekből, vagy te miért érzed ezt fontosnak? Akár tanároknál, akár a gyerekeknél?

- A drámapedagógia megmutat minden lehetőséget. Megmutatja a dolognak a két oldalát, vagyis szembesíti a gyerekeket. Például azt, hogyha ő csúfolódik, akkor mi vezet oda. Ha a gyerekek megismerik egymást, a másikat, a kiváltó okokat, akkor nem ijednek meg és nincsen gyűlölet. Nagyon érdekes szerintem, hogyha valaki behatóbban foglalkozik drámapedagógiával vagy drámapedagógia által tanítják, ott szerintem például a gyűlölet, mint olyan, megszűnik. Nem tudsz gyűlölni, mert elfogadod a másikat olyannak, amilyen.

- Pont egy olyan idézetet írtam fel, amit te mondtál egy interjúban, ezt a könyveddel kapcsolatosan mondtad, tehát az életedre is igaz lehet, hogy a meséimben nincsen gonosz, ahogy az én világomban sem. Mert ha nem adunk neki teret, akkor nem jelenik meg, és akkor boldogabb az élet. Tehát tulajdonképpen te magad foglaltad össze mindazt, amit már most is elmondtál.

- Nekem nagyon sokan mondták, főleg barátok, hogy nálam minden nagyon szép. - Van is egy ilyen dal, Lufi országban minden nagyon szép és nagyon jó. -  Mondták, hogy írjak bele egy gonoszt. Mondjuk jelenjen meg Lufiországban Tű úr. És akkor én mondtam, hogy nem! Tehát ha nem adunk teret neki, akkor nincs!

Én nagyon boldog ember vagyok. Ez nem könnyű. Igyekszem mindig tudatosítani magamban, hogy mennyire boldog vagyok, és mennyire szerencsés. Nemrég volt egy tragédia az életünkben, a kis családom életében, meghalt a kiskutyánk. Mi nagy állatbarátok vagyunk, főleg a gyerekeim. A kis kedvencüket egyszer csak elütötték és elment. Emlékszem, hogy előtte való nap még beszéltük is a férjemmel, hogy olyan csodálatosan tökéletes minden, élnek a szüleink, komolyabban nem beteg senki, a gyerekek egészségesek és sikeresek, itt vagyunk egymásnak, barátaink vannak, nem éhezünk, nem fázunk, a szakmánkat is szeretjük, minden ami kell megvan a boldogsághoz. És nagyon vigyázzunk erre a pillanatra, mert olyan törékeny ez az egész és ki tudja, hogy meddig tart. Másnap ütötték el Pompikát. Ez minket nagyon megviselt, mert ő  is családtag volt, imádtuk. Egy fél év gyászidőszak kellett hozzá, hogy feldolgozzuk és pszichológus segítségét is kértük. Azóta pedig még tudatosabban élünk, vigyázzuk a boldogságot. Amikor kicsit feszültebb az ember, vagy idegesebb vagy  butaságokon mérgelődik, mindig azt mondom, hogy srácok, ez gond? Fogunk rá emlékezni két év múlva? Fog bánatot okozni? Ha nem, akkor nincs baj! És mi így éljük az életünket, hogy nincs baj! Az én szótáromban csak a betegség és a halál a baj.

- Azért ehhez tényleg komoly önismeret kell, hogy az ember ezt a fajta mentalitást tudja élni, illetve a családtagjaira is ezt kivetíteni.

- Ez munka, ami nehéz és fárasztó. Könnyebb elkeseredni, hogy nem jöhet össze valami és feladni, mint azt mondani, hogy márpedig nem, összeszedem magam, és akkor is végigcsinálom. Tehát az, hogy mondjuk ennyire ilyen a mi életünk, ennyire sikeresek vagyunk, ahhoz hozzátartozik, hogy nálunk a munka az reggel 8-tól éjfélig tart, és nálunk hétfőtől vasárnapig tart a munkahét. Mi ebben élünk, és folyamatosan ezen vagyunk, vagyis a nézőkön, vagy az íráson. Most karácsonykor volt az, hogy azt mondtuk, pihenünk, és tényleg nem dolgozunk. Lerakjuk a laptopot, nem szervezünk, nem írunk semmit, csak vagyunk. De amikor véget értek a lustálkodós hétköznapok, és újra elkezdődött a munka, én egyszer csak olyan boldogságot éreztem. Mert a közegemben voltam. És újra csinálok valamit, készülök, várom a nézőimet. Ez csak eggyel magyarázható, hogy szeretem, amit csinálok és ez a legnagyobb boldogság szerintem az életben, ha az ember azt csinálhatja, amit szeret és azokkal, akiket szeret. 

- Említetted, hogy minden este mentetek színházba, akkor neked fontos ez, hogy befogadóként is ebbe a színházi közegben legyél, vagy irodalmi közegben legyél. Budapestre mentek, a környékre mentek és megnézitek a jobbnál jobb előadásokat?

- Jobbnál jobb, vagy rosszabbnál rosszabb előadásokat is megnézünk. Mindenevők vagyunk, és a rossz színház is színház, van abból is mit tanulni. Mi, ha külföldre utazunk pihenni, ott is színházba megyünk. Legutóbb  Párizsban voltunk az Odeon Színházban. Ott is van egy Odeon, ami nagyon nagyhírű. Véletlenül másik előadásra, nem egy kortárs darabra vettünk jegyet, hanem egy  klasszikusabbra, amin két órán keresztül hárman ültek egy pamlagon és beszéltek. Jó volt egy ideig, de amikor azt láttam, hogy a mi emeletünkön, amelyen kb negyvenen voltak abból tízen aludtak...

- Akkor ez mégiscsak rossz színház volt.

- De amikor a Chicagót láttuk Párizsban a gyerekekkel, az más volt! Rendszeresen járunk Tel-avivban is több színházba, de nagy élmény volt a Kijevi Opera is.

- Kijev gyönyörű város és az opera is gyönyörű.

- Hát igen, és ott viszonylag jó áron lehet kapni jó helyre jegyeket, nem úgy, mint a Milánói Scalába. A fiúnk, Benedek, azt kérte 18. születésnapjára, hogy vigyük el őt egy előadásra a Milánói Scalába.

- És elmentetek?

- Igen, ez volt a tizennyolcadik szülinapi ajándéka. Nekünk a munkánk része is az, hogy ennyit járunk színházba. Egyrészről befogadó színház is vagyunk, és én tudni akarom, hogy mit hívok meg, mert ismerem a nézőimet, nekik választok előadást. Így amit csak tehetek, azt megnézem. Volt már olyan, hogy nagyon jó név, nagyon jó szereposztás, sztárszínészek, megnéztem és azt mondtam, hogy ez nem az Odeonba való, ez nem a Páholyba való! Viszont van olyan, amikor inspirálódik az ember, amikor tanul, amikor felfigyel valamire, amikor azt mondja, hogy ez egy jó darab, vagy ez egy jó színész, vagy ez egy jó színészi játék és egy jó koncepció.

- Az teljesen természetes volt, hogy a fiatok a Színművészetire jelentkezik? Merthogy ebben nőtt fel?

- Igen, ő besétált az SZFE-re. Egyből felvették. Ráadásul fizikai színház szakra. Ez színművész, koreográfus és rendező végzettséget ad. Öt évente indítja Horváth Csaba, a Forte Színház vezetője. Öt évente vesz fel tizenhárom gyereket. Ha nincs szerencséd, akkor várhatsz még öt évet, és Benci pont akkor érettségizett. Ő erre készült hat éve. Mondjuk az is tény, hogy Benedek nem volt még három éves, amikor először színpadra lépett a Dzsungel könyvében kis farkasként. Így sokkal könnyebb volt szem előtt tartani. Hova rakja az ember a gyerekét munka közben, gyakori probléma. Mi felraktuk a színpadra, mert ott akkor nem kellett vele úgymond foglalkozni és mi tudtunk dolgozni. Illangónál ugyanez történt, három éves volt, amikor színpadra került. A Grincsnek most ő az egyik főszereplője, míg Szabolcs volt a Grincs.

- Belőle is színésznő lesz?

- Igen-igen. Benedek már 16 évesen rendezett. Megrendezte akkor a Júliát, a Rómeó és Júliából ő maga csinált egy átiratot. Olyan jól sikerült, hogy meghívták Lengyelországba egy színházi fesztiválra. Egy komoly, kétévente induló fesztiválra, és ott megkapta a legjobb rendezés díját, 16 évesen, plusz 100 eurót. Utána minden évben rendezett egy nagy musicalt. Megrendezte már a Fame-t, a párizsi Notre Dame-ot is. A párizsi Notre Dame-ra most augusztusban, amit az Odeonban mutatott be, eljött a Kerényi, az Operettszínház régi igazgatója is, mert hallott róla. Mi az előadás előtt szembesültünk vele, hogy Jézus Mária, itt a Kerényi. Nem mi hívtuk. Benedeknek már neve és híre van a szakmában.

- Ha már a nevet említetted, arra rá akartam kérdezni, hogy az Illangó az egy annyira különleges női név, hogy ez honnan jött?

- A pillangóból származik, régi magyar eredetű szó. Ez úgy volt, hogy amikor várandós voltam vele,  karácsony táján voltunk a játékboltban. Egy könyvespolc volt ott, leültem mellé, és elém ugrott egy kislány névutó könyv. Akkor még más nevet akartunk adni a lányunknak, elkezdtem lapozgatni, és ott pillantottam meg: Illangó. Annyira megfogott, hogy Úristen, de szép, igazi tündérnév! És Nomen est omen, hegyes füllel is született. Mai napig is ilyen kis hegyes a füle felül, mint a tündéknek vagy manóknak. Úgy becézzük, hogy Iluska. Szerintem az is szép. Kislány korában kis szőke volt. Mondtuk, hogyha művésznő leszel, akkor ez egy teljesen használható név lesz a szakmában.

- Egyébként nem félted őket? Nagyon sok színész inkább lebeszélné erről a pályáról a gyerekeit. Persze azért a legtöbb színésznek színész lesz a gyereke, akárhogy is mondják, hogy lebeszélnék róla.

- Azt mondtuk mindig, hogy azt fogod csinálni, amit akarsz. Az leszel, ami akarsz. Nekem magántanulók a gyerekeim. Benedek is végig az volt.

- Ezt hogy találtátok ki? Vagy miért volt ez fontos?

- Mi főleg este dolgozunk és esténként voltak az óráink. Sokáig én úgy voltam vele, hogy én a gyerekeket magamnak szülöm, én akarom őket nevelni, tanítani is. Mi nagy szimbiózisban voltunk. Emlékszem én nem szerettem iskolába járni, nem szerettem azt tanulni, amit kellett, miközben tanulni nagyon szeretek. Elvette egy csomó időmet, és én úgy voltam vele, hogy nem akarom azt, hogy a gyerekem végig szenvedje az iskolai éveket. Bennem egy iszonyatos nagy tudásszomj van a mai napig, és amikor lehet, felnőttként is folyamatosan különböző egyetemekre iratkozunk be Szabolccsal együtt. Így jött az, hogy megkérdeztük, van-e erre lehetőség, hogy magántanuló legyen a gyerek, mondták, hogy van, csak minden félév és év végén vizsgázni kell minden tantárgyból. Na már most ezt a terhet magunkra vállaltuk. Vagyis, mi készítettük fel a gyerekeket a vizsgákra,  Szabolccsal megosztottuk a tantárgyakat.

- De egy fizika, matematika, bármi?

- Mi is szenvedünk vele, igen. Pont tegnap este tanultak fizikát Szabolccsal. Én a kémia vagyok, meg a biológia, földrajz és történelem. Szabolcs az irodalom, nyelvtan, fizika, angol. Megosztjuk egymás között a tantárgyakat. De viszont csodálatos, mert közben újratanuljuk a gyerekkel együtt azt, amit igazából már elfelejtettünk. Ez egy nagyon jó kis időtöltés.

- Tehát délelőtt ugyanúgy tanultok a gyerekkel, mintha iskolába járna?

- Csak vizsgaidőszakban tanulunk a gyerekkel. Tehát, nekik van egy három-négy teljesen szabad hónapjuk. Ilyenkor például rengeteg külön órájuk van. Benedek három hangszeren játszik, versenytáncolt, abból országos hatodik volt. Műkorcsolyából pedig országos bajnok. A magántanulóság nem azt jelenti, hogy csak otthon ül, mellette rengeteg plusz dolgot csinál, vagyis amihez kedvet érez, ki akar próbálni.  Illangó is gitározott, furulyázott, zongorázott. Nincs az a gyomorgörcs minden nap, hogy most készülnöm kell. Viszont a vizsgaidőszak az olyan, mint az egyetemen. Nagyon intenzív négy hétből áll,  reggeltől éjszakáig tanulunk. Az én gyerekeim már harmadikos, negyedikes korukban is napi tíz órát is végig tanulták, ha kellett. Így maximalisták is lettek, mert úgy voltak vele, hogy mivel ott vagyok és szemtől szembe vizsgázom a tanárral egyedül, ezért nincs olyan, hogy megúszok valamit. Az elejétől a végéig végig tudni kell az anyagot. Mi meg az elejétől a végéig végig tanítjuk, viszont globálisan, például párhuzamosan tanulják a történelmet az irodalommal. Utána kutatunk az eseményeknek, filmeket nézünk…

Benci már Pesten lakik és nagyon ritkán jön haza, mert a Színműn még szombaton is van óra. Vasárnap próbálnak, de annyira szoros a kapocs köztünk, valamint annyi időt töltöttem vel 19 év alatt, így nincs hiányérzetem. Úgy vagyok vele, hogy mindent megadtam, ami tőlem telt és maximálisan megbízom benne minden téren.

- Milyen tervek vannak most a fejedben?

- Megalapítottuk tavaly a Páholy Irodalmi Nagydíjat, ami nagyon jól sikerült, és ebből még többet szeretnék kihozni. Még több mindenkit bevonni, úgyhogy most ezen kattogok.

- Azért mondjuk el, hogy ez a Páholy Irodalmi Nagydíj, ez azt jelenti, hogy egymillió forintot, 75 debreceni színházbarát adott össze - úgymond -, támogatásképpen. És most Bereményi Géza kapta. Ez most ilyen szavazat alapján történik, vagy ti döntöttétek el?

- Mi döntöttük el. Azért van 75 alapító tag, mert 75-en férünk be a páholyba. De ugye ezt bővíteni szeretném újabb tagokkal, mert  már azóta többen jelentkeztek, hogy szeretnének részesei lenni és támogatni. Ha minél több ember van, annál több díjat tudunk kiosztani. Most a kortárs szépirodalom háza táján keresgélünk. Én vállaltam azt, hogy ennek a 75 tagnak, akik benne vannak, innentől kezdve, mindig küldöm a könyveket, meg ők is ajánlhatnak. Mindig az előző évben megjelent szépirodalmi darabok közül válogatunk. Úgyhogy pont tegnapelőtt beszéltem Karácsony Gyöngyivel, a Debreceni Egyetem könyvtárának a vezetőjével.

- Ő is volt már itt a Smink nélkülben.

- Igen és Gyöngyi mondta, hogy összeírja, hogy mely könyvek jelentek meg tavaly. Tehát ajánlgatunk, és amíg májusra összejön 9 könyv, az megy majd ki a tagoknak. Van három hónapjuk elolvasni és azok közül szavazni. Ősszel pedig az a szerző kapja meg, aki írta azt a könyvet. De szeretnék az ifjúsági irodalmat is támogatni. Mert nem csak szépirodalom van a világon, és nagyon fontos szerintem egy jó, kevésbé fajsúlyos szöveg is, legyen az krimi, vagy bármi. Annak is hatalmas nagy keletje van és azt se szeretném kizárni a sorból. Úgyhogy ez van, a Páholyos estjeink, a beszélgetős estjeink folytatódnak és készülünk. Rengeteg tervünk van, hogy a Dzsungel könyvét újra játszani fogjuk, a Valahol Európát szeretnénk majd most májusban előadásként bemutatni. Közben a Hair-t Szabolcs elkezdte angolul.

- Külföldi diákokkal...

- Meg akarja a Hair-t külföldi diákokkal rendezni, úgyhogy lesz egy angol nyelvű előadásunk is. Rengeteg ötletünk van, csak legyen rá idő. De ugye időm meg azért van, megmondom őszintén, ha már smink nélkül, hogy én nem mosok, nem főzök, nem takarítok. Mosni szoktam, berakom a mosógépbe és annyi. Én csak alkotok és dolgozok, csak...

- De van bejárónő, vagy anyukád segít?

- Nincs bejárónőm. Tűzoltásszerű pakolások, vagy ilyen minimális pakolások vannak. Vagy amikor  hallgatok egy interjút, vagy egy hangoskönyvet, vagy valamit, akkor menet közben jól ellehet molyolni.  Szabolcs szokott néha könnyebb salátákat csinálni. Édesanya azért sokszor küld ennivalót, vagy gyakran járunk hozzájuk, és olyankor ő megetet minket. Hát meg a Páholyos esteken azért eszünk. Meg ami megmaradt, azt másnap megesszük. Nekem tényleg a színház az egész életem, ez egy szolgálat tulajdonképpen, ahogy az apáca szolgál napi 24 órában. Én meg a nézőket szolgálom napi 24 órában, a legjobb tudásom szerint. Annyira magaménak érzem, a szívügyem, ha mondjuk rosszul viselkedik egy néző, akkor megdorgálom, és kikérem magamnak. Olyan is van, hogy azt mondom jó, akkor ide többet nem jöhet. A többi néző miatt is, mert nekem minden egyes néző fontos, és hogyha ő olyan, aki nem illik ebbe a közegbe, mert úgy viselkedik, vagy zavarja a többieket, akkor én megmondom neki. Ez egy közösség és el kell fogadni a szabályokat.

A Páholy közössége az egy nagy család. A Páholyt családként hoztuk létre, Bencike szedte a jegyeket, Szabolcs a hangtechnikát és fénytechnikát működtette. Illangó öntötte a  kólát a nézőknek, vagy a bort egész kicsi lány korában. A Páholyt a nulláról kezdtük és elfogadják a nézők, hogy ez az életünk, ezek a szabályaink!

- Legyen ez így még jó sokáig, én ezt kívánom nektek, akár így családilag , akár úgy, hogy már a nagy fiatokat egy kicsit el kell engedni, és sikeres színész legyen ő is, vagy sikeres rendező!Nagyon szépen köszönöm, hogy mindezt elmondtad.

- Én is köszönöm.