Már 10 évvel ezelőtt is voltak színészi ambícióid. Kiskorodban is vágytál erre, hogy csakúgy, mint a szüleid, te is a színpadon legyél?

Ez egy érdekes dolog, mert mindig nagyon otthon éreztem magam a színházban. Mindennek tudtam a helyét, mindenkit ismertem, rohangáltam a büfébe, alagsorba, hangosítókhoz és még sorolhatnám, annyira otthonos volt ez a közeg számomra. Azt már akkor is éreztem, hogy nekem ott a helyem, és majd esetleg lesz ott valami dolgom, de így konkrétan soha nem gondolkodtam ezen kis koromban, hanem csak élveztem ezt az egész helyzetet.

És amikor anyukádat vagy apukádat láttad a színpadon, az milyen érzés volt? Teljesen megszokott dolog volt, hogy akit a színpadon néznek azzal az emberrel te utána hazamész?

Persze, hát ez ugyanolyan, minthogy megszokott, hogy az édesapád autószerelő, és mindig bütyköl lent a garázsban és mondjuk olajos a keze. Szóval ez is egy ugyanolyan dolog, csak ezeknek más a vonzata, mint más foglalkozásoknak. Mindig imádtam őket nézni, minden premierjükön ott voltam, sőt volt olyan előadásuk, amit legalább százszor végigültem. Nekem abszolút természetes volt, hogy ők ott vannak fent és azt csinálják, amiben jók.

Aztán gondoltál egyet, és kimentél Angliába tanulni, vagy ez hogy történt?

Ez igazából úgy nézett ki, hogy már évek óta nem találtam a helyemet a sportban, merthogy én régen vízilabdáztam és úsztam, viszont már nem volt komfortos és azt éreztem, hogy csak elveszi az időmet. Egyedül laktam otthon, mert anyáék vidéken dolgoztak és elindult egy ilyen lógás folyamat, nem jártam már az edzésekre, aztán jött az utolsó évem a gimnáziumban és ott motoszkált a fejemben, hogy nem szeretem az iskolát, nincs kedvem suliba járni. Aztán ezt a döntést magamban vezényeltem le, mert azt hittem, hogy anya nem szeretné, ha feladnám a sportot. Nagyon motoszkált bennem, hogy forgatni szeretnék és kicsit jobban kibontakozni, mert szeretem azt a közeget és ez szinte az érettségi előttig érlelődött bennem, amikor eldöntöttem, hogy akkor ideje beszélnem anyával erről és így apát és őt bevonva közösen jött ez az ötlet, hogy menjek Londonba.

Ugye jóval előtte egy induló online hírportálhoz kerestem magam mellé egy fiatalt és az első gondolatom te voltál. Szerinted létezik, hogy te már abszolút erre születtél, hogy szerepelj és ezt be tudtad vonzani magadnak?

Igen, hát igazából te vagy az első, aki felfedezett, mondhatjuk így is. Nagyon sokat tanultam így a Mosaicon keresztül. Az volt első ilyen képernyős megmozdulásom. Volt bennem egy közlési vágy, ami a különböző szakaszaiban az életemnek mindig máshogy jött ki. Tehát amikor nagyon kicsi voltam, akkor az a gyerek voltam, aki mindig a középpontban van, de közben volt egy másik oldala is ennek, hogy ez az oldalam hátha valakit megfog és felfedez, hogy én képernyőre való vagyok. A másik oldala pedig, hogy én nagyon jól megvoltam egyedül, nem kerestem a társaságot, de ugyanakkor, ha családi esemény volt, akkor produkáltam magam, a suliban is sokat szerepeltem, aztán ez szépen lassan átalakult, és így lett belőle egy közlés, amit már régóta éreztem magamban.

Azért mentél ki Angliába színészetet tanulni, mert itthon nem Miller Dávid voltál, hanem Ullmann Mónika fia?

Ez is benne volt, igen. Én nem szerettem volna itthon egyetemre járni, mert féltem az elutasítástól, attól, hogy feladom a sportot, erre teszem fel mindenemet és ott azt mondják, hogy hagyjam abba, tehát féltem a kudarctól. És attól is, hogy én XY-nak az XY-ja vagyok, és akkor nekem jobban kell teljesíteni vagy épp kevésbé. Illetve azt is elképzelhetetlennek, tartottam, hogy még legalább három évig üljek a padban és tanuljak, mert ott már ugye nem lehet szó lógásról, és tényleg nagyon nem szerettem iskolába járni. Viszont azt éreztem és tudtam, hogy valamilyen fejlesztésre, képzésre még szükségem van, de olyanra, amit magaménak tudhatok, és erre volt jó London, ahol nagyon gyakorlatias az oktatás és rövidebb, illetve egyáltalán nem számít, hogy itthon kinek a kije vagyok.

Dávid a Ransom sorozat 12.epizódjában, aminek az egyik tragikus sorú főszereplője lehetett.

Amikor pedig hazajöttél akkor egyből megtaláltak szerepekkel?

Igazából a Pappa Pia szerep miatt jöttem haza. Ezzel indult el minden, úgyhogy nekem ez mindig is el fog foglalni egy helyet a szívemben ez a forgatás, mert az volt az első és ott jöttem rá, hogy minden buktató és minden akkori történés ellenére azért ez a közeg nekem nagyon tetszik, nagyon fekszik, egyszóval mindenét imádtam. Ott vágytam volna, mondjuk arra, hogy többet énekeljek egyébként, mert azt éreztem, hogy lehet később majd ez az egyik erősségem lesz, de nem mertem megmutatni, szóval jó volt, hogy nem kellett nagyot énekelnem, de azért közben meg vágytam volna rá. Tehát ezzel kezdődött minden, és utána az első asszisztensünk, Tolmács Zsolt azt mondta, hogy fog együtt forgatni Jennifer Lawrence-szel egy pár hónap múlva, és én akkor teljesen Jennifer Lawrence lázban égtem olyan szempontból, hogy szemtelenül fiatal, nagyon tehetséges, szép is meg nem is, vagány és, hogy ő nagyon jó abban, amit csinál. Aztán ott azt mondtam, hogy mindent meg fogok tenni, hogy abba a filmbe bekerüljek, és nem tudom, hogy ez az egész hogy megy, mert akkor még csak egy castingom volt, de én akkor is abban benne leszek, és hát végül is ez megtörtént.

Milyen volt Jennifer Lawrence-szel találkozni, tudtatok beszélgetni a Vörös veréb forgatása alatt?

Tudtunk beszélgetni, de vele akkor beszélgetsz, amikor ő szeretne. Nem mész oda és kérdezed meg tőle, hogy hogyan aludt, és nem azért mert bunkó lenne, hanem azért mert ez a forgatás egyszerűen teljesen külön világ. Nem tudhatod, hogy ki hogy működik ebben a közegben. Van, aki felszabadul, poénkodik aztán felvétel, csettint és már meg is csinálja a jelenetet tökéletesre, de van, aki senkivel nem szeret beszélgetni, nem szereti sokszor elpróbálni a szerepét, tehát rengeteg féle ember van. Engem pontosan ezért először bemutattak neki az első napomon, mert ugye mellettem fog futni a jelenetben és ott beszélgettünk pár mondatot. Nagyon aranyos volt, aztán utána is volt még egy-két hosszasabb beszélgetésünk, de semmi olyan komoly, olyasmikről beszélgettünk, hogy mit csinálok, hogy kerültem be a projektbe, akkor én kérdeztem őt Budapestről, hogy mi tetszik neki a városunkban, beszélgettünk zenéről, vagyis azért a szián és a mi újságon kívül egy kicsivel többet beszélhettem vele.

Elégedett voltál a szerepeddel?

Rengeteg jelenetet kivágtak, úgyhogy nem voltam elégedett egyáltalán, mert még hogyha túl is tettem volna magamat azon, hogy levetkőztem a filmben és ez így megtörtént, ami akkor egy sokkoló traumatikus élmény volt számomra. Azt a jelenetet én azóta sem láttam. Nem tudom, hogy az embereknek mennyire volt traumatikus, de nekem eléggé, és rátesz, hogy semmi értelme nem is volt, és felesleges kategóriába sorolnám azt a meztelen jelenetet.

De a forgatókönyvben láttad, hogy vetkőzni kell? És azért ez mégis egy szuperprodukció volt, amit mindenki láthat a világon.

Én is ezt gondoltam, meg hát most hogyha az ember tényleg színész szeretne lenni és nagyon fontos az indíttatás, a saját magad kihívás elé állítása, és a saját magad felfedezése, nem pedig az, hogy az ember híres legyen, mert ez nem egy jó cél. Tehát, hogyha valóban valaki elhivatott ezzel a szakmával kapcsolatban, akkor, az nem lehet kizáró ok egy karakter megformálásában, hogy meztelen, esetleg homoszexuális szereplőt játszik. Abszolút nincsenek tabuk. És akkor azt gondoltam, hogy mi lenne természetesebb annál, hogy az ember meztelen? Így születtünk, mindenkinek van és nem olyan nagy cucc, hogy ledobom a textilt. De amikor már ott állsz, és nyilván figyelnek a komfortodra, de nem annyira, mint a Jennifer Lawrence-nek, akinek a vetkőzős jeleneténél összesen három ember volt bent, köztük én is. Viszont nálam bent ült majdnem ötven statiszta, a fényerős, a fókuszpullernek az asszisztense, és te ott ledobod magadról a ruhát, mindenki teljes megdöbbenéssel figyelt, mert ezt nem próbáltuk el és érzed magadon a tekinteteket. Emlékszem, hogy utána nem mertem lemenni reggelizni meg ebédelni. Azok a statiszták akik bent voltak, ők enyhítettek ezen mert utána mikor találkoztunk azt hittem, hogy fogom hallani a kuncogásukat, vagy beszélgetéseiket, ehhez képest inkább azt gondolták, hogy ezt például ők nem biztos, hogy meg merték volna csinálni és abszolút mást hittek, mint én, menőnek gondolták, de ettől függetlenül azért engem megviselt a dolog.

Azt tudjuk, hogy filmekben és sorozatokban szoktál szerepelni, de mi a helyzet a színházzal?

A mai fiatal színészek a kapcsolati rendszerüket főleg az egyetemen építik fel. Tehát azzal, hogy én nem jártam egyetemre, ez nekem teljesen kimaradt, így azért egy kicsit nehezebb elhelyezkedni a színháznál. Ez az egyik oldala ennek a történetnek, a másik pedig az, hogy imádom a színházat, egy teljesen más világ, mint a forgatás és összehasonlíthatatlan a kettő, viszont sajnos az én tapasztalataim alapján a kettő nem tud rugalmasan együtt működni itthon. Látok színészeket, akik próbáról járnak forgatásra, forgatásról próbára, esetenként nem tudnak elvállalni egy filmszerepet, mert nem engedik el őket kettő darab összpróbáról. Ebben pedig nem szeretnék így részt venni, mert stresszelek így is olyan sok mindenen az életemben feleslegesen, és ez a plusz nem kellene. Nem szeretnék esélyt adni annak, hogy esetleg ne tudjak elvállalni egy forgatást azért, mert mondjuk, máshol játszom kettő előadást. Ha van olyan lehetőség, hogy egy produkcióban lepróbálsz egy hónapot majd utána eljátszod maximum négyszer azokat el szoktam vállalni, tehát olyanokban szerepeltem már egyszer-kétszer a színházban. Volt olyan, amiben nem kellett volna és volt, amiben pedig pont, hogy igen, de hát ez ilyen tanulópénz.

Közben pedig elkezdtél zenélni is, most épp hol tart ez?

Jelenleg három formációban pörög a nevem. Az egyik az a Das Funk zenekar, amivel popzenét játszunk. Ötös felállásban, két énekes, elektronikusabb alapok, élő hangszerekkel, aztán van a Stúdió 55, ami kicsit azért menőbb. Ez egy négyes formáció, kvázi fiúbandának lehetne nevezni, viszont ez tényleg egy olyan, amiből nem sok találat van a különböző portálokon hogyha beírjuk, szóval tényleg nagyon izgalmasnak ígérkezik. Igazából house zene, tech house, techno élő hangszerekkel és saját trackekkel. Végül pedig van ez a Miller David, ami pedig a szóló. Ez most indult el, a Fény című dallal, amihez videoklip is készült, ez az első útkeresés, kísérletezés aztán a jövőben ebből sokkal többet szeretnék.

Ez azt jelenti, hogy inkább a zene felé orientálódnál?

Nem, ez úgy van most, hogy ameddig nem vesz el időt egyik a másiktól, addig nem kell választanom köztük. Szerencsére még megy együtt a műsorvezetés, a forgatás és a zenélés is. Jelenleg még nem érzem azt, hogy valamelyik felé jobban orientálódnék, a forgatás az mindig egy szerelem marad, ott érzem magam a legjobban otthon, de nagyon szeretek zenélni, és színpadon énekelni is. És persze ott a műsorvezetés, ami egy óriási utazás és az első lépcsőfokain tartok még, de nagyon sok minden van, ami érdekel, és fejlődni szeretnék benne. Tehát most mindent csinálok, ami boldoggá tesz, aztán majd elválik.

Milyen érzés az, hogy most már nem csak a szüleidet ismerik fel az utcán, hanem téged is? Szoktak közös szelfiket kérni, vagy hallod, hogy szólnak, hogy ott van az a srác abból a sorozatból?

Nem igazán, merthogy én a COVID óta sehova nem járok, ha megyek is, a maszk eltakar. Ez most tök jó dolog, hogy elkezdtek az emberek magam miatt figyelni rám, de én mindig büszke leszek arra, hogy kik a szüleim. Én azt szerettem volna elérni, hogy ne csak úgy maradjak meg az embereknek, hogy kiknek a fia vagyok, és azt gondolom, hogy efelé jó úton haladok, de soha nem tudnám, és nem is szeretném letagadni azt, hogy kik a felmenőim, mert azokra csak büszke lehet az ember.

Mindig is jófiú karakter voltál, de amióta ennyit vagy képernyőn jobban oda kell figyelned a viselkedésedre? El szabad engedni magad?

Rám jellemző az, hogy szeretek jófiú lenni abból a szempontból, hogy régen mindenkinek meg akartam felelni, aztán így ezt így kicsit túlhajszoltam. Most már nincs ez bennem. Nyilván az ember feltesz magának kérdéseket, és én is eljátszottam ezzel a kérdéssel, hogy mi lenne, ha lenne egy film, aminek én vagyok a főszereplője, és mondjuk ezáltal olyan szintre lépek, hogy sok szem szegeződne rám. De én semmit nem azért csinálok, hogy engem felismerjenek, mert ez engem nem tesz annyira különösen boldoggá. Azok az üzenetek, amiket kapok az utóbbi időben, azok természetesen jól esnek, de mindig azon gondolkodtam, hogy milyen menő lenne megtartani saját magamat egy ilyen dolog után is, és nem elkezdeni utána kirakatoskodni, hanem ugyanazt közvetíteni, mint amit addig, tehát ami én vagyok. Ez szerintem egy bizonyos szintig azért működőképes lesz. Nyilván többször átfut a fejemen, hogy milyen sztorit teszek ki, hogy ne legyen benne semmi kérdőjeles, de szeretném megtartani a saját szuverenitásomat.

Domszky László