• borús égbolt2℃ Debrecen
  • Sebestyén
  • Benzin:  377Ft
  • Dízel:  396Ft
Pont úgy féltem a gyerekeimet, ahogy az apám féltett engem...

Kovács Ákos, az apamondta.hu-nak hagyományokról, családi kötelékekről, édesapjához fűződő különös viszonyáról mesélt. A ember gyerek marad...

A hagyományok nagyon fontosak a te életedben. A karantén valami változást hozott-e? Vagy az az időszak volt, amikor kicsit ilyen hardcore módon, tényleg otthon kellett maradni mindenkinek a saját családjában.

Nagyon komplex a kérdés, röviden megválaszolhatatlan. Azt hiszem, hogy a hagyományok mindenki számára fontosak. Az egy másik kérdés, hogy milyen előjellel. Akinek vannak hagyományai, annak biztos, hogy pozitív előjellel fontosak. Akinek meg kimaradnak az életéből ezek a hagyományok, azok talán a hagyományra is gyanakvással néznek, vagy kicsit irigykedve. Az apaságról szól egy dalom, a legutolsó lemezen, az a címe a dalnak, hogy Felemel. Az Idősziget album legsikeresebb daláról van szó. A fiúság, vagy gyermekség élményéről és az apaságról is szól. És kaptam hozzá rengeteg kommentet, megnyílnak az emberek, hogy mélyen belenyúlt ez a dal azokba, akik befogadták, akik nem utasították el, vallomásokat lehet olvasni. Miért sírok, írja valaki, felnőtt férfi.  

Tapasztalatokat?  

Vagy azt írja egy nő, egy rajongó, vagy tisztelőm, hogy sokáig nem mertem megnézni ezt a klipet, mert minden benne van, ami hiányzik az életemből. Az apa, a férfi és a gyerek. Ez egy megrendítő dolog. Felnőtt emberek, nem tinédzserek már, akik az interneten élik az életüket, jobbára, kikövetkeztethető abból is, ahogyan írnak, hogy nyilván a tinik, akik abba a generációba születtek, amikor már a telefon és a böngészők, a szociális háló nélkül elképzelhetetlen.

Közösségi média és társai...

A közösségi média, igen. Más generációjú emberek, és az ilyen megnyilvánulásra csak a saját érzelmeik késztetik őket. Tehát nem ebben a térben élik az életüket, ezért is valahogy nagyobb súlya van ezeknek a megnyílásoknak számomra. Tehát én azt gondolom, hogy a hagyomány, a tradíció, az mindenképpen fontos, tradíció nélkül nem tudnánk itt beszélgetni.  

Sőt, érdekes, hogy nagyon sok rendezvényen olvasható az, hogy hagyományteremtő céllal szerveznek valamit.  

Igény volna rá, ahogy a vicc is mondja, tehát a hagyományainkat újra kell teremtsük, újra kell éljük, új tartalmakkal feltölteni. Nos, ennyit a hagyomány kérdéséről, amire én úgy gondolok, mint az emberiségnek a tudástárházára, vagy egy nagy könyvtárra, amiben le van írva, az emberi élethelyzetek, amelyek olyan nagyon sokat nem változtak az antikvitás óta, az alaphelyzetekről beszélek, születés, szerelem, halál, veszteség, öröm.

Oldalra tesszük egy kicsit.

Nálunk olyan hagyomány van a családban születésnapokon, hogy az éppen születésnaposnak, elsősorban itt most a gyerekeimről beszélek, négy gyerekem van, 10-től 22 évesig, teljes a spektrum. A nagyfiam 22 éves, Marci, Hanna lányom 18, Kata 15, Juliska most volt 10 éves. Először is ünnepi asztal van, lehetőleg azon a napon, amikor születésnap van, mert az a legszörnyűbb, ami persze praktikus okokkal gyakorta magyarázható, nálunk is van ilyen, hogy a hétvégére próbáljuk összpontosítani a dolgokat. A lányaimnak veszek virágot, és veszek egy olyan szál virágot, amit ők adnak az édesanyjuknak, a fiamnak is és próbálom, ahogy apám próbálta belém nevelni, és sikertelennek látta ezt a próbálkozását. Most, ha lenéz rám az égből, akkor azt láthatja, hogy én hasonló sikertelennek ítélt kínlódással próbálom megszoktatni velük, hogy a születésnapjukon menjenek oda az édesanyjukhoz, adjanak egy szál virágot és ugyan köszönjék már meg az életet. De nagyon jó akaratú, nagyon aranyos gyerekekről van szó, tehát nehogy félreértés legyen, csak én mániákusan próbálok ilyen hagyományokat tovább vinni, legyen egy kis káröröm, hogy Ákos mániákus. Nálunk az összes szülése az apás szülés volt, engem ez nagyon érdekelt, ott akartam lenni, szakrális élmény volt szabályosan, Istenre rátaláló élmény ott lenni egy gyerek születésénél.

Hozzáteszem, hogy szerencsés férj vagy, mert a te feleséged fantasztikus.  

Több tekintetben is.

Kriszta könnyen szült?

Egy nagyon komoly sportos csaj, ahogy kihordta a gyerekeket, az is egy elképesztő dolog volt. Tehát nagyon sok nő beszámol olyan dolgokról, hatásokról, a hányingertől, most pontosan az ízérzékelés megváltozásáig, tőle én ilyet soha nem hallottam, rendkívüli stramm nő, hozzáteszem. Elképesztően viselte, és a szülés is olyan volt, mintaszerű, nagyon keményen megszenvedett, de én nagyon felnézek a nőkre.

Volt egy vendégem nem olyan régen, aki azt mondta, ő is ott volt mind a négy gyereke születésénél, hogy valami olyan érdekes élménye volt, amikor azt érezte, hogy az édesanya és a gyerek beengedi egy közösségbe azzal, hogy ő ott van, amikor világra jön ez a baba, ez egy fantasztikus emlék.

Az indulási oldalon ott volt, az érkezésin nem szoktunk ott lenni. De ugyanakkor engem ennek a szellemi, vagy szakrális vonatkozása érintett meg. Az, hogy egy teljesen kész, külön sorsra predesztinált ember érkezik. De például jobban félünk a haláltól, mint évszázadokkal ezelőtt. Azért, mert nem tudunk róla semmit. Édesapámat három éve temettem el, és igyekeztem mellette lenni, intenzív osztályon feküdt, küzdött, és én is azt éltem meg, amit sok más korombeli ember megélhet, akinek olyan korúak a szülei, hogy már erre is gondolni kell, hogy két kézzel próbáltam visszarángatni az életbe. Vittem neki képeket a gyerekkorából az intenzív osztályra.

De az nem egy elkísérés része volt?

Nem tudom megmondani. Megmutattam neki ezeket a képeket, már nem tudott beszélni, nagyon nehéz volt az utolsó időszak, és mosolygott rajtuk. És nem tudtam eldönteni, hogy kényszeredetten mosolyog, vagy másképpen. Valahogy úgy éreztem, hogy az élet csillogott a szemében. Másnap is elvittem a képeket, hogy hátha újra sikerül, apám elfordította az arcát. Tehát teljesen egyértelműen jelezte, hogy öreg, ne próbálkozzál, én már elbúcsúztam ettől a kérdéstől.  

A koncertjeid elején van egy közös ima a zenésztársakkal, a végén a közönséggel együtt zárod valami ugyanilyen közös dologgal, hogy ugye a reggelt utána az este zárja. Tehát van egy nap, aminek van eleje meg vége, az életünknek is van eleje, meg vége. Több dalodban is egyébként beszélsz arról, hogy van a kezdet és a vég, vagy a végzet. A te életedben egyébként milyen élmények voltak ezzel kapcsolatban? És akkor most elkezdtél az édesapád esetéről beszélni.

Nem minden vég szép. Nem tudom, hogy tudunk-e igazán segíteni egymáson ebben a helyzetben. Hogy annak, aki távozik, annak nem terhes-e a rokonság visszahúzó szeretete esetleg. Tehát én sokat gondolkoztam ezen, amikor ezt megéltem, és egyáltalán nem mondhatom azt, hogy jól csináltam. Valahogy csináltam, emberi módon csináltam, hibákkal, jó szándékkal.

Volt egy olyan tesztvezetésed, ahol Audit vezettél, néztem ezt a videót, és az jutott eszembe, hogyha valamikor találkozom veled a közeljövőben, megkérdezem tőled, hogy milyen volt az az érzés, amikor el is engedted a kormányt és az autó magától kezdett, vagy akart kanyarodni, egy ilyen embernek, aki mindig irányítani akar. Mit éreztél?

Ezt nem lehet kibírni. A filmben is benne van, azt hiszik az emberek, hogy én ott bohóckodom, de nem erről van szó. Tényleg kitör az emberből az üvöltés, hát nem lehet kibírni, hogy az autó magát vezeti, és jönnek szembe a kamionok és tartja a sávot, egészen addig a másodpercig, amíg az a fehér felfestés, amit a kamerarendszer figyel, el nem fogy, és akkor úgy kiegyenesíti neked a kanyart, földre küld, mint a szélvihar. Úgyhogy hogy mondjam, minden tisztelem a fejlesztőké, meg az autógyáraké. Én kicsit úgy vagyok ezzel, hogy már lassan a telefonom diktálja nekem, hogy én milyen tartalmakat akarok nézni azokból ugye, a históriákból, hogy én mit néztem korábban. Aztán majd az autó fogja diktálni, hogy merre akarok menni.

A mesterséges intelligencia jövőjét is, illetve hát nemcsak annak, hanem az egész gazdaságnak is a piac jövőjét is elénk vázolja, mert nem tudjuk, hogy három vagy öt év múlva egyébként mi minden lesz még, amit nem is kell ember által irányítani, hiszen a robotok, a gépek fogják átvenni helyettünk.

Csomó mindennek ez jót is fog tenni. Ugyanakkor rengeteg veszélyt rejt, és az összes látnoki író és szerző nemcsak science fiction, hanem társadalomtudós szerzők is megegyeznek abban, hogy a mesterséges intelligencia az emberiség pusztulásához vezethet, ha túlfejlődik egy bizonyos ponton. De soha nem fogjuk megmondani, hogy most ez volt az a pont.

Debrecenben elmaradt az Öreg hölgy látogatása című darab, és a darabban az egyik színész mesélte, hogy milyen érdekes volt, hogy leragadtak egy-egy szónál, az emberiesség volt a szó, amin többen egy kicsit rágódtak, rugóztak, hogy ez kinek mit jelent, és hogyan tudják átadni a színpadon úgy, hogy a néző 2020-ban azt értse, amit esetleg ők szeretnének átadni ebből. Szerinted mit jelent ma 2020-ban ebben a világban az emberiesség, vagy akár ebben az Európában, ami kapcsán megélünk furcsa helyzeteket?  

Ez egy elképesztő tanulmány az emberi természetről, leginkább az emberi természet gyengeségéről, hogy emberiesek maradunk-e. Hát az a kérdés, hogy mit jelent az, hogy ember? Mi az, hogy ember? Mert az emberiesség, meg az emberség, ami szerintem szebb formája, hasonló jelentésű szó, vagy legalábbis nagyon közel vannak egymáshoz. Ha ezt jól meg tudjuk határozni, akkor az ebből eredő fogalmak is más jelentést kapnak, vagy megkapják az eredeti jelentésüket, vagy tiszta jelentést kapnak esetleg. Hát tiszta számunkra, mi az, hogy ember? Az a kérdés, hogy az ember az csak úgy van-e a világban? Létezik-e a tradíciói, mondjuk csoporttradíciói nélkül? A település tradíciói nélkül, a család tradíciói nélkül, a nemzet, a vele szó szerint és átvitt értelemben is egy nyelvet beszélők közös tudáshalmaza nélkül. Van egy erős, több évszázada, évezrede ható erő, ami az embert folyamatosan le akarja választani ezekről a hatásokról. A tradíciójáról, a családjáról, és azt akarja mondani, hogy te vagy az ember. Se előtted, se utánad nem volt ember, te vagy az ember, most vagy, most kell élni, carpe diem, mindent használj ki. Koszold össze a világot önmagaddal, nem vagy felelős senkiért. Akinek nincs gyereke, az másképp viszonyul különböző eszmékhez, eszmerendszerekhez.

Ákos, az apává válás, az nálad a szülőszobán megtörtént?  

Hogy mikor válik az ember apává? Hát nem egy csapásra...

Feloldozva esetleg olyan apukákat, akik még kicsi gyerekkel vannak és nem biztos, hogy tudnak vele mit kezdeni. Attól ők nem kellene, hogy azt érezzék, hogy nem jó apák, majd később beérik...

Szerintem mindenkinél bekapcsolnak az ösztönök. Én nem vagyok mintaapa, azt azért mondjuk el. Én egy olyan műfajban dolgozom és sokszor elszólít a családom mellől, de amikor a gyerekeim megszülettek, már elmondtam, hogy ott voltam a születésüknél, mindig kivettem minimum hat, inkább nyolc hét szabadságot. Kriszta melle be volt gyulladva, nem tudott szoptatni, a gyerek éhes volt, de közben bilirubin túltengése volt, ezért vízzel itatták ilyen cuclis üvegből, ezért azt hitte, hogy az a szopás, hogy folyik a szájába, nem kell megküzdeni érte. Hát most aki fiatal szülő, elnézést, hogy ilyen intim területre tévedtem, de aki fiatal szülő, azt tudja, hogy ilyen küzdelmek benne vannak a gyereknevelésben. Ezek mind csiszolják az ember. Konkrétan ültünk az ágyon és sírtunk, és az volt a kényszerképzetem, hogy most azonnal valaminek történnie kell, mert éhen fog halni a gyerekünk, úgy, hogy higiénikus körülmények között, szeretetben, várt, tervezett gyerekként itt van, megvan minden körülmény, ami egy gyereknek meglehet, és a végén az lesz, hogy elszúrtuk. Én lélekben nagyon fiatalnak érzem magam, szembe állítva ezzel, hogy az 52-t betöltöttem. Tehát tudom, hogy mennyi idős vagyok, de én most egy kicsikét még azért úgy gondolnám, hogy most, hogy a gyerekeink növekednek és az, hogy kirepülgetnek, azért két-három évünk legyen már, egy olyan pillanat, amikor sem az egyetemi felvételi, se a pelenka nem szorítja az embert, hogy úgy mondjam, gondolkodási korlátok közé. Tehát amikor ők már önállóak, természetesen ott fogunk állni mellettük, ameddig bírunk, a sírunkig.  

Kis próbatétel kis kegyelem, nagy próbatétel nagy kegyelem az ember életében.

Én mélyen hiszek ebben. És a saját sorsom is bizonyíték erre. Tehát hogy mondjam, nem kell messzire menni, de az ember a gyerekeihez mindig másképp viszonyul, a gyerekeidnek mindig jobbat akarsz, mint ami neked van. Vagy úgy mondom, épeszű ember a gyerekének jobbat akar. Tehát, hogy ne kelljen annyi kínlódnia, ne kelljen küszködnie, persze az se biztos, hogy amit te megéltél, az olyan nagy küszködés volt, egy ilyen popénekes, miért dumálok arról, hogy nehéz volt. Hát rengeteg nehéz pillanat volt, persze. És az embernek mindig a saját gondja a nehéz.

Most ugye pont pályaválasztás előtt, közben vannak a nagyobb gyerekek. Te egy polgári, egyébként jogász családból jössz, igen. Ahol valószínű, hogy nagyon szerették volna a szüleid, ha te ezen a pályán maradsz.

Persze. Öcsém folytatta is ezt a professziót.

Kivel vívtad meg a nagyobb csatát? Édesanyáddal, vagy édesapáddal, amikor te mégsem ezt a pályát választottad? Illetve ha jól tudom, akkor egy olyan pályát szerettél volna választani, amit teljesen ellenzett édesanyád.

Filmrendező akartam lenni, mi több, még most is az akarok lenni.  

Így van, és a közgázon kötöttél ki.

Ez egy családi kompromisszum volt. Édesanyámmal vívtam. Édesanyám volt, aki lelkileg közelebb volt hozzám. Minden titkok tudója volt, el is várta, hogy minden titkot megosszunk vele, és nagyon jó viszonyban voltunk. Édesapámmal is, hozzátehetem, de hát anyám volt kvázi a nagy figura, aki szervezte az életünket. Édesapámmal a jogon találkozott édesanyám, az öcsém az rendes ember lett, ő jogász lett, és most joggal foglalkozik, kiváló szakember. Mit tudok mondani, én elfajzottam, itt művészi hajlamok jöttek. Sokszor hallottam szüleimet, teljesen kétségbe voltak esve, ezek a művészi hajlamok, meg ezek az énekkar, meg zenekar...  

Valami rendes szakmád legyen inkább, nem?  

... meg egyebek, hogy kire ütött ez a gyerek. Anyai nagyapám neve, Rajmund nagyapám gyakorta előkerült, egy nagy természetű ember volt, tehát nemcsak a jog területén aratott ő, hanem más területeken is, művészi hajlamai is voltak, festményeket gyűjtött, aukciókra járt, nem mintha pénze lett volna szegénynek. Maga is festett, kiváló sakkozó volt, ő tanított sakkozni. Fantasztikus pali volt. És hát ő egy legendás... ugye minden családnak van egy úgynevezett családi szentje, hát nálunk ő volt az. De kicsit ilyen fekete bárány, szóval a szentet abban az értelemben, hogy egy legendás figura, de nem volt ő sem szent, ahogy a dal is mondja. Aztán nagyon érdekes volt, ahogy a szüleim megpróbáltak a tisztességes irányba terelni. Volt ilyen család barátja, valamilyen Endre, aki rádiós szerkesztő volt, és akkor meghallgatta az én vágyaimat és akkor elmondta, hogy ez nem jó, mert ő a rádióban dolgozik, de az borzasztó és neki ez nagyon nehéz. Amikor a saját gyerekeimhez jön a család barátja, Geri Zoli barátunk, aki egyébként az ügyvédje a produkciónknak, neki is vannak nagy gyerekei. Gyakorta, mikor ő akar közölni nagy fiával valamit, akkor azt velem mondatja el. Tök ugyanazt mondjuk szó szerint, de az apa mondja, az hülyeség a kamasz gyereknek, ha meg a jópofa Hé, idegen bácsi mondja, akkor érdekesebb. Nem mindig, de sokszor beválik.

Na, és akkor így lettél ugye közgazdász.  

A saját produkciómban józan paraszti eszemet használom, számolni anélkül is tudok, és sok emberért felelek, egy produkciót felépíteni az bizony számokból áll. Az a produkció, amit mi viszünk, az egyik legnagyobb magyar produkció, ha nem a legnagyobb. Nagyon költséges elemei vannak ennek a játéknak. Tehát észnél kell lenni. Azt el kell mondanom, hogy nálam rosszabb üzletember nincsen. Én mindig drágán vásárolok és nagyon olcsón szabadulok meg bármitől, amit fölöslegesen vettem meg. Tehát aki engem üzletemberez és ezzel próbál mondjuk bírálni, az nagyon nagy tévúton jár. Nem vagyok racionális ember. A kereskedelemre teljesen alkalmatlan vagyok. Abban volt nagy szerencsém, hogy a közönség nagyon korán felemelt, tenyerére vett.

Én egy hegedűt még tőled úgy el tudnék képzelni, azzal kezdted a zenetanulást, hangszeres tanulást.

Én hegedültem kölyök koromban, hamar eltanácsoltak, mondták a zeneiskolában, hogy Ákos, a zene és te, az két külön világ. Azt sem mondhatom, hogy nem volt igaza. Tehát én nem a zene műfajában dolgozom, én egy megnyilvánuló ember vagyok egy ilyen közlésműfajban próbálok létezni. És az én sorsom nagy csodája, hogy a közönség rezonál arra, amit én csinálok. Nem gondolom, hogy a zene miatt, nem gondolom, hogy csak a gondolatok miatt. Én egy dolgot tartok fontosnak, hogy itt egy ember beszél, amennyire ez a műfaj megengedi, teljes őszinteséggel beszél, önmagáról beszél. Tehát ha az ember egy nagyon személyes problémát fogalmaz meg, az a csodája ennek a műfajnak, de minden lírai műfajnak a csodája ez, hogy az én bánatomban a másik hallgató magára ismer. Mert az emberi probléma az ugyanaz évezredek, évtízezredek óta.

Visszakanyarodva oda, hogy ahogy mondjuk édesanyád ellenezte azt, vagy nem örült annak, hogy te milyen pályát gondolsz továbblépésként. Te, ha a gyerekeid odaállnának eléd, hogy döntenél? Milyen tanácsot adnál? Megengedő szülőként azt várod, hogy kisfiam, ha te ezt szeretnéd, ezt csinálod?

Egy nagyon fontos, nagyon érzékeny dologra tapintottál rá. A szüleim rendkívül féltettek ettől a pályától, vagy mindennemű művészi pályától, és el is mondták, hogy miért. És azt kell mondanom, hogy nem áll távol a valóságtól az a kép, ami az én mondjuk így, polgár, vagy kispolgár szüleimben élt a művészsorsról. Hogy egy pinceklubban cigifüstben piázva osztják az észt. És rengeteg kudarcos ember van közöttük, és csak nagyon kevés embernek jut ki a siker. Életemben annyit nem készültem például vizsgára, mint életem első vizsgájára, az első matekvizsgára, amit Hegedűs tanár úrnál kellett volna kollokválni. Mumus volt a Hegedűs, aki azt mondta az ötszáz fős évfolyamnak, hogy az a baj, gyerekek, hogy most már akárkit fölvesznek a közgázra, és szeretnék bemutatkozni, én vagyok a szűrő a közgazdaságtudományi egyetemen. Meg is buktam nála az első vizsgán, de úgy, hogy életemben nem tanultam annyit. Másodéves voltam, amikor első hanglemez szerződésünket aláírtam, a Bonanza Banzai énekeseként. Teltek-múltak az évek, először játszottam a Madách Színházban. Édesapám eljött, meg volt hatva mélyen.  

Egy fordulópont.  

Emlékszem, mikor a tizedik lemezem megjelent a Bonanzákat és mindent beleértve, azt hiszem a Test volt az '94-ben, és akkor elmentem édesapámhoz, és azt mondtam, apa, képzeld el, ez egy diákcsínynek indult a Fazekas Gimnáziumban, és most már megjelent életem tizedik lemeze. Ez már nem játék. Apám üveges tekintettel elnézett a fejem fölött és azt mondta, hogy értem, értem, jó, jó kisfiam, de mikor lesz neked végre már egy rendes állásod?

Az Erkelbe jártatok, ugye, sokat.  

Édesapámmal jártam az Erkelbe, nem értettem, hogy miért, de hát ő értette. És akkor mondta, hogy hát kár, hogy ezt anyád nem érte meg, ugye akkor édesanyám már nem élt. És egyszer eljött egy Krúdy estemre. És ez volt egy óriási reveláció volt nekem, az apám, ő mindig gyanakodva figyelte az összes tevékenységemet. Féltett, meg nem értette, meg mire gerjednek ezek az emberek, hát az Ákos csak hülyéskedik. És akkor végignézte a Krúdy estet, odajött hozzám, könny gyűlt a szemébe, remegő kézzel megfogta a kezemet és azt mondta, hogy bocsánatot kérek. Ez olyan volt, minthogyha a Nobel békedíjat, a Grammy díjat és a nem tudom, a hős város és a hős anya érdemrendet egyidejűleg nyújtanák át az embernek. Az apám egész életemben büszke volt talán rám, de szembe soha nem dicsért. És azt mondta, hogy hatással van rám, amit csinálsz, és most én olvasni fogok emiatt.  

Ő a lányod, aki egyébként együtt énekel veled most?

Színi tanodába jár, eggyel kisebb, Kata, ő ott éli meg a sikerélményt. Anna lányom, ő magyar szakra akart menni, a nagy lányom, aki velem énekelt. 18 éves, magyar szakra ment. Hát mondom kislányom, hát száz nem tudom hány ponttal többed van, mint a felső ponthatár, vagy nem tudom, a ponthatár, amivel fölvesznek. Hát mondom, mehetnél mondjuk egy sokkal jobb egyetemre, egy olyan egyetemre is mehetnél, ahova nehezebb bejutni mondjuk, és a te pontjaiddal be lehetne jutni. Hát apa, engem ez érdekel, olvasni akarok. Neki ez annyira fontos volt, és én megértettem ezt, tehát én nem fogom letéríteni a saját útjáról.  

Amikor a Kossuth-díjat kaptad, az, ahogy oda apukádat szó szerint, vagy idézőjelbe téve mondom, hogy elcsaltad...  

Odacsaltam, igen. Szó szerint így van. Megleptem őt, az biztos. Büszke volt rám. Egy nap jön egy telefon, és azt mondják, hogy hát kérem szépen, a nem tudom milyen irodából... hogyha maga kapna Kossuth-díjat, átvenné-e? Tudja kivel szórakozzon, letettem a telefont. Visszahívnak. Tényleg arról van szó, hogyha maga kapna ... Hát mondom, mi az, hogy...

Igen, néhány éve megkérdezik, mert volt, aki visszautasította, ami nem volt azért szokás.

Ha felém fordulna ilyen szintű figyelem, úgy gondolnám, hogy a műfajnak is szól ez, meg a közönség szeretetének, hát persze, hogy elfogadnám. Azt mondja, akkor írja már be, hogy 2012. március 14. Mondom, ezt a faternek, hát meg akarom vele osztani. Hát biztos azért is, mert az ember meg akar felelni a szüleinek. Fölhívtam az öreget és azt mondtam, figyelj apa, légy szíves írd be, hogy március 14. és a kupolaterembe kell ... Mit kapsz már megint? Mert akkorra már azt hiszem, már nem tudom, díszpolgára voltam a VIII. kerületben, ahova születtem, vagy valami ilyesmi. És mondom, nem kapok semmit, csak lesz egy ilyen ünnepi közvetítés, és meghívtak. És annyi, hogy légy szíves öltözz fel rendesen, ezt nem is kellett neki mondani, kokárda, minden. És légy szíves hozd el magaddal a Demjén Ferencnek a Fújom a dalt című lemezét, amit 35 évvel korábban vett nekem, 9 éves koromban. Azt mondja, minek hozzam. Mondom, mert a Demjén, az Kossuth-díjat kap. Az? Mi a francra kap az Kossuth-díjat? Mondta apám, és rögtön tudtam, hogy nem is sejti, hogy mi a szituáció. Az adott pillanatban, március 14-én édesapám kifogástalan öltönyben, hóna alatt Demjén Ferenc bakelitlemezével, megjelent a parlament bejáratánál. Addig a percig, amíg ki nem mondták azt, hogy a mit tudom én, a popzene ezért meg azért Kovács Ákos Kossuth-díjat kap, az én apám, tiszta lelkű ember volt, nem tudta. Átvettem a díjat, és látszik is a fotókon, amit gyakran be szoktak rólam dehonesztálólag író cikkek mellé, hogy így felemelem felé a díjat, és kerestem a tekintetét ott az ülők között. Szemüveget hordott, nagy, párás szemüvegeket láttam, fantasztikus érzés volt. És az apám odajött hozzám és mutatta, hogy baromi nagy csibész vagyok, meg hogy ezt nem szabadott volna, meg hogy majd' kiugrott a szíve. És hát ez, hát igen, az ember gyerek marad.  

Felemel, milyen érdekes, hogy ez lett ennek a dalnak, amit édesapád emlékére írtál. Jut-e eszedbe olyan történet, mondat, vagy élmény...

Ezer, persze. Amikor az egyetemen én küszködtem helyenként, főleg a matematikával, statisztikával, nagyon kegyetlen tárgyaink voltak. Matekon belül volt egy klaszteranalízis nevű tárgy, aminek a puszta nevét ha kimondom, akkor borsódzni kezd a hátam. És amikor ezek nem mentek, és a vasárnapi ebédnél apám fölszólított, hogy az akadémiai előmenetelemről, ha volnék szíves beszámolni. És én ködösítőleg találtam nyilatkozni, akkor fenyegetőleg fölemelte a kezét, és azt mondta nekem, hogy fiam, hív a vasút, vár a MÁV. Annak idején a Magyar Államvasutaknak volt a jelmondata, hogy krampácsolónak, mozdonyvezetőnek, illetve jegyvizsgálónak menjenek az emberek, akik esetleg mondjuk a klaszteranalízis akadályait kicsit nehezebben veszik. Apám figyelmeztetett finoman arra a maga egyszerű eszközeivel, ezzel a reklámmondattal, hogyha kihullok az egyetemről, akkor itt baj lesz. Én ezt a mondatot átalakítottam, és édesapám hagyományát tovább viszem, és amikor a gyermekeim az akadémiai előmenetelről úgy számolnak be, hogy ködösítenek, vagy esetleg bevallják, hogy valami nem annyira sikerül, akkor azt szoktam mondani, most nem mondom a gyorsétteremnek a nevét, mindenki ki tudja találni, hogy lehet menni ilyen kis hamburger husikákat fordítgatni, ilyen parkolópálya jelleggel, addig is, amíg kitaláljuk, hogy miben vagyunk jók. Tehát, hogyha majd el kell hagyni, ugye most nem krampácsolni mennek az emberek, hanem ilyen munkákat vállalni. Tehát a lényeg az, hogy pont úgy féltem a gyerekeimet, ahogy az apám féltett engem.

A teljes beszelgetés meghallgatható ITT.

 

 

Majdnem teljes a létszáma a DEAC kosarasainál

Az egyetlen magyar alkotás nyerte a fődíjat Philadelphiában

Porkoláb Gyöngyi

Szerző
Hasonló cikkek