Így érthető, hogy nem is ők lesznek a vendégek Beton.Hofi koncertjén. Schwarcz Ádám kezdetben Borsos Bence nevű haverjával a slam-poetry műfajában nyomult, kellett nekik egy név, amire felfigyelnek az emberek. Egy hazai cigarettamárka beceneve volt a betonszofi, nyilván azért mert a kezdő dohányosokat egy slukk után a betonba döngölte. Hofi Géza pedig mint a hazai stand-up egyik előképe, a magyar humor megkerülhetetlen alakja került a képbe.

Őt egykor főképp az egyszerű kisemberek szerették, mert úgy érezték, helyettük mondja ki azokat a dolgokat, amiket ők nem mernek. Beton.Hofi úgy gondolja, hogy képes választékosan és akár kocsmanyelven, keresetlen szavakkal is beszélni, szövegelni ugyanarról a témáról. Otthon van tehát minden közegben, s közben sehol sincs otthon.

Hősünk a Józsefváros szülötte, ott cseperedett és egészen korán kiderült, hogy tehetséges futballista. Ígéretesen indult félprofi karrierjét egy sérülés törte ketté és műtétek sora után fel kellett adnia a sportolást. Műsorvezetést vállalt itt-ott, közben szerzett egy közgazdász diplomát. Ez a végzettség egyfajta racionális gondolkodásmódot sejtet, talán ez lehet az oka annak, hogy olyan tudatosan egyengeti a pályáját.

A rap lépett a korábbi tevékenységek helyébe, nem mondhatjuk, hogy sok idő kellett hozzá, hogy felkapják. 2020 óta folyamatosan a köztudatban van, Playbánia című albumával tavaly bezsebelte az év hazai rap-vagy hip-hop albuma kategóriában a Fonogram-díjat. Filmzene írására is felkérték, ő jegyzi az 1920 – az új Közép-Európa című, Trianon utózöngéit taglaló alkotás főcímdalát. Szövegíróként közreműködött a Hajós András nevével fémjelzett Dalfutár című, különböző pop és rock előadókat közös alkotásra invitáló sorozatban.

Beton.Hofi dalai a trapzenét idézik, ám talán nagyobb súlyt helyez a szövegekre, mint más, hasonló stílusban nyomuló előadók. Ugyanakkor old-school hatásokat is olvaszt az általa kreált világba. Nincs ebben meglepő. Az egyes műfajok keverése, egymásba úsztatása, az elsőre idegennek és összeegyeztethetetlennek gondolt dolgok mixelése ma már alap, ha valaki érdekes produktumot akar létrehozni. Ha meg mindezt úgy teszi, hogy érdekes, hatásos saját univerzumot épít fel, az már csak hab a tortán.

Nem csak a főelőadó, hanem a vendég által hozott produkció is izgalmasnak ígérkezik ezen az estén. Pócsi Botond, azaz Hundred Sins már azzal feltűnést kelt, hogy nyilvános helyen állandóan maszkot visel. Nekünk például fogalmunk sincs, hogy néz ki, de ezzel valószínűleg nem vagyunk egyedül. Azt mondhatjuk, hogy ő az utóbbi évek legmenőbb producereinek egyike, nagyjából ötven előadóval dolgozott eddig, de mire ezt a mondatot leírtuk, ez a szám feltehetően emelkedett. A zenész és producerlét nála nem külön értelmezendő, ezek a tevékenységek inkább kiegészítik egymást. Egybemosódik az alkotás, a mások dalain való bütykölés, formázás azzal a képpel, amit önmagáról sugall a közönség felé. A mindenhol jelen lenni kultúra élharcosaként nehéz őt kikerülni. Ha az ember újdonságokra fogékony, gyakran belebotlik olyan produkciókba, melyekben ő is részt vett. Azt mondja, a Hundred Sins néven futó alteregó-projektet addig csinálja, míg számára jelent valamit. Ha úgy érzi, elért egy bizonyos szintet, abbahagyja és onnantól kezdve mások istápolásával, segítésével foglalkozik majd.

Élő fellépésein rendes, hangszereken játszó zenészekkel dúsítja az összképet, biztos, hogy felvillanyozó szettet kapunk tőle is, ha ellátogatunk a víztoronykertbe.

Tánc!