Stelázsi Bence rockügyi szakértő barátom fel van ajzva, mióta látta a fesztivál hivatalos facebook oldalán, kik is képviselik a keményebb műfajokat az idén. Adjuk is át neki a szót:

 

„Öregem, az öregem – azaz apukám – mesélte, hogy amikor az ELTE egyik kollégiumában lakott Pesten, minden héten kötelezően hallgatták Nagy Feró Garázs című műsorát a Petőfi Rádión. Egy alkalommal Feró bejelentett egy lehetetlen nevű csapatot, s lejátszotta az egyik dalukat. Borzasztó minőségű felvétel volt – a számítógépek tömeges elterjedése és az autotune előtti világról beszélünk ugye -, amolyan gyermeteg, punkos csörömpölésnek tűnt az egész. Na, ez volt a PROSECTURA.

 

Apám se gondolta volna, hogy majd egyszer ezeknek az arcoknak a koncertjére készülök. Ők magukat viccesen önkéntes tűzoltó és lendületzenekarnak titulálják. Lehet, hogy tényleg besegítenek a tűzoltóknak? Störcz Pepi haverom mesélte, hogy amikor tavaly leégett a fél nyaralója, a lánglovagok között felismerni vélte Imre Norbit, az énekest. Igaz, szkafander, meg sisak volt rajta, de pont úgy tartotta a kezében azt a nagy slagot, ahogy ő szokta. Azt mondják, ha valaki a Prosectura munkásságát komolyan veszi, az jobb, ha elmegy orvoshoz és kivizsgáltatja magát. A helyén kell kezelni ezt a bandát és kész. A mindent elöntő polkorrektség előtti világ itt maradt hírnökei ők, a tisztelet legkisebb jele nélkül énekelnek prosztó módon, jól odamondogatva mindenkinek. Ezzel egyben görbe tükröt tartanak társadalmunk és a tisztesnek nevezett polgárok elé. Ennyi a történet, én biztos, hogy pogózok majd rájuk egy nagyot.

 

 

A múlt század hetvenes éveinek közepén indult csapat is jön, hogy szétszedje a világot jelentő deszkákat valamelyik színpadon. A VHK olyan alapvető hatású a magyar rock történetében, akikhez kevés zenekar mérhető. A sámánisztikus, sodró lendületű, eksztatikus dalokkal (?) operáló banda alapítója, lelke, motorja a magyarság őstörténetét buzgón kutató fizikus, csillagász Grandpierre Attila. Ki hinné, hogy a francia ősöktől származó előadó, akinek közvetlen felmenői szintén művészként élték életüket, idén már a hetvenedik életévét tapossa? Energiáját bárki megirigyelheti, aki végignézi, miket művel a színpadon.

 

Az induló VHK eredetisége abban rejlett, hogy a hagyományos dalformára fittyet hányva, teljesen öntörvényű módon kezelve hangszereiket, valami fortyogó, bugybogó, önmagát gerjesztő hangmasszát hoztak létre előadásaik során. Mindezt megspékelték Grandpierre, a pillanatra reflektáló, látomásos jellegű szövegeivel, melyek teljesen új dimenziókba kalauzolták a hallgatókat. Mivel az énekes tudományos tevékenységet is folytatott, az egy időben intenzíven koncertező csapat a kétezres évekre elfáradt kissé, meg többen talán nehezen is viselték az ő excentrikus személyiségét. A VHK szétesett, a maradék tagok próbálták életben tartani a nevet, egy időben Vécsi Tibor, a Korai Öröm frontembere dolgozott velük.

 

2009-ben aztán újra összeálltak és azóta visszafogottabban ugyan, de ismét vállalnak élő fellépéseket. Nagy utat tettek meg azóta, mióta 1988-ban megjelent első albumuk, a Halál móresre tanítása, számtalanszor átalakultak, három, egykori zenésztársuk már elhunyt, de vágtáznak tovább. Én úgy tervezem, hogy Campusos koncertjükre felveszem majd nagybátyám lovaspólós szettjét és abban ugrálok majd boldogan a tömegben. Szívesen mennék aznap eleve lóval a fesztiválra, de belátom, egy érzékeny pacit valószínűleg megviselne a helyszínen tapasztalható, számára elviselhetetlen hangerő.

 

 

Szeretek mindennek utána nézni, szeretek információmorzsákat összecsipegetni azokról, akiket kedvelek. Így tettem a FATAL ERROR esetében is, s meg kell mondanom, igen meglepett, amikor olvastam, hogy 2008-ban alakultak. Legalábbis akkor kezdett együtt muzsikálni Balázs Misi és Miki Rónai Dáviddal. Mint oly sok, a gimnáziumban szövődött barátságokon alapuló zenekar, kezdetben ők is főleg feldolgozásokat adtak elő, s csak később jöttek a saját szerzemények. Évek teltek el, mire kialakult egy stabil felállás, első lemezük 2015-ben jelent meg Bérlet az életre címmel. Innentől kezdve haladtak szépen előre, ismertségüknek nagy lökést adott, amikor 2019 -ben bekerültek az A DAL című műsorba. 2021-ben Művirágok karneválja címmel új, dupla lemezzel rukkoltak ki, népszerűségük töretlennek tűnik.

 

Őket feltétlenül meghallgatom, megnézem majd és a koncert csúcspontján egy művirágokból készült, ízléses koszorút dobok fel a színpadra, de úgy, hogy pont az egyik mikrofonállványon landoljon. Már gyakorlok is, remélem, hogy sikerül végrehajtanom ott is zökkenőmentesen ezt a kétségkívül nagy koncentrációt igénylő műveletet.

 

Kelj fel és járj! Minden bizonnyal ez a mondat lebegett Áron András előtt, amikor megalapította LAZARUS nevű bandáját. Amúgy nem, tudom én, hiszen ez a csapat tíz éven át csapatta már Apey and the Pea néven, szép közönségsikereket tudva maga mögött. Aztán pár éve váratlan húzással megváltoztatták nevüket. Tényleg szokatlan ez a rocktörténelemben, hogy egy zenekar, melynek felállása ugyanaz marad, egyik napról a másikra új néven kezd el koncertezni. Épp, hogy az ellenkezője dívik, hisz hány olyan banda van, amelyben már csak egy vagy két alapítótag játszik és tizen-huszon-harminc éve ugyanazon a néven fut. (A megfejtések jöhetnek a szerkesztőségbe.)

 

Szóval van ez a nagyon furcsa, alapjában véve introvertált énekes, gitáros, a korábban Apeyként emlegetett Áron András, aki kíméletlen és kegyetlen riffekkel szétbombázott számokkal sorozza meg közönségét zenekara élén. Közben meg szólókarriert is építget, ahol akusztikus gitárral, folk, country és blues stílusjegyekre épülő melankolikus dalokat ad elő. A két, látszólag egymástól távol álló zenei alapokon nyugvó produkciót az ő, belső démonokkal küzdő személyisége köti össze. Emlékszem a pár évig menő Nagyszínpad nevű tehetségmutató műsorra, amit 2018-ban az Apey and the Pea nyert. Apey szerint akkoriban minden normális ember nagy örömmel élt volna meg egy ilyen győzelmet, ellenben ő azonban valahol nagyon máshol járt. Mondhatni, fel sem fogta, mi történik vele és zenekarával.

 

Aztán jött a névváltoztatás, ami a lényegen egyáltalán nem változtatott. Kemény utazás várható a Campuson is, én valószínűleg bekészítek három napi hideg élelmet, s megfelelő mennyiségű innivalót, nehogy valami meglepetés érjen. Biztos, ami biztos

.

Örülnöm kellene, hogy láthatom idén kedvenc ír-kocsmapunk bandámat, a PADDY AND THE RATS-et. Persze örülök is, de az élményre árnyékot vet harmonikásuk, Babicsek Bernát múlt év végi, tragikus halála. Paddy és patkányai mindig egy jól együttműködő, a hangulatért maximálisan megdolgozó csapat benyomását keltették a színpadon, de számomra, ha fogalmazhatok így, Bernát vitte a show-t a hátán. Nagyon hiányzik majd vitális, csibészesen kedves egyénisége, miközben sörrel teli műanyag korsómat fejem fölött lengetve hallgatom majd a jól ismert dalokat.

 

Azt vágjátok ugye, hogy az autentikus hatás kedvéért a miskolci illetőségű társulat minden tagja ír művésznéven szerepel? Mondjuk nem ettől lesz jó az, amit csinálnak, sokkal többet nyom a latban a tizenegynéhány éves közös muzsikálás, ami mögöttük van. Egy cikkben ezt olvastam róluk: „Különböző nemzetek kocsmazenéit ötvözik dögös, koszos punk-rock elemekkel. Legtöbbet az ír nép kocsmazenéjéből és kelta motívumokból emelik saját zenéjükbe, de hallhatóak néha polka, orosz és cigány elemek, ritmusok is.”

 

Repertoárjuk nagy részét saját dalok teszik ki, de a hangulat végett nyomnak pár feldolgozást is. Egyszer egy haverommal úgy buliztunk rájuk, hogy az asztalon állva cuki játékpatkányokat pörgettünk a fejünk fölött, amiket aztán jól irányzott mozdulatokkal a színpadra dobtunk. Mondanom sem kell, nagy sikert arattunk mind a közönség, mind a zenekar körében.”

 

Kedves olvasóink, Stelázsi Bence szívesen mesélt volna még tovább, de egyelőre legyen elég ennyi. Egy-két-há’: Campus!